Yonderboi-nak mindenre van válasza – Interjú a Me And My Drummerrel
Egy estére elvarázsolta a Toldi Klub közönségét a lenyűgöző hangú Charlotte és kisdobosa, Matze. A koncert előtt beszélgettünk a kezdetekről, a hatásokról, hogy mennyit szoktak veszekedni- na meg persze Yonderboiról is!
Úgy tudom, mindketten színházi produkciókban kezdtetek zenélni, és ott ismerkedtetek meg. Mikor és hogyan döntöttetek úgy, hogy ideje váltani, és fogant meg a gondolat, hogy bandát alapítsatok?
Charlotte: Másfél év után, 3 színházi produkcióval a hátunk mögött elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy az együttes elkezdett alakulni, mint egy különálló szervezet. Már volt valami felépített kis dolog, ami persze még közel sem volt kész, hiszen nem volt lemezünk, nem volt elég dalunk ahhoz, hogy együttesnek hívhassuk magunkat. De ott volt egy közös zenei alap, amiből építkezni kezdhettünk. Tökéletes volt az időzítés, mert nálunk Németországban az iskola befejeztével a fiatal férfiak eldönthetik, hogy bevonulnak katonának, vagy inkább valami közmunkát végeznek, amivel jót tesznek az embereknek. Matze a másodikat választotta. Miután ezzel végzett, készen álltunk arra, hogy előrelépjünk, és igazán elkezdjünk az együttessel foglalkozni.
Milyen jótékonysági munkát csináltál?
Matze: Hátrányos helyzetű emberekkel foglalkoztam, ételt osztottam, ilyesmik.
És élvezted?
Matze: Igen, nagyszerű érzés.
Mit gondoltok, ennek az egész színházasdinak van bármiféle hatása a mai zenétekre?
Charlotte: Színházban dolgozni olyan volt, mint ha iskolába járnánk. Rengeteg tanultunk arról, milyen a színpad, milyen az, mikor tudatosnak kell maradnod, nem kalandozhatsz el, hiába érzed úgy, hogy egyedül vagy. Ez a legfontosabb dolog, ezt nagyon megtanultuk a színházban. Másrészt pedig sokszor mondják, hogy valamiféle drámaiságot vélnek felfedezni a zenénkben, de én inkább az előbbit érzem.
Matze: Igen, meg szerintem a munkafolyamatokra van hatással, sokkal inkább, mint konkrétan a zenénkre.
Mindketten zenéltetek már korábban is együttesekben. Mi volt a legfurcsább együttes?
Charlotte: Nekem szerintem a szüleim blues-country együttese.
Matze: Én játszottam egyszer egy metál bandában.
Charlotte: Micsoda?!
Matze: Hát igen, de csak egy koncerten ugrottam be, és persze borzasztó volt. Még sírtam is utána. (nevet)
Charlotte: Jaj, ne, szegénykém! Hány éves voltál?
Matze: Tizenhét. Borzasztó volt.
Mostanában egyre több fiú-lány duó tűnik fel a zenei színtéren. De arról kevés szó esik, hogyan jönnek ki egymással? Ti például sokszor veszekedtek?
Charlotte: Te jó ég, de még mennyit! Rengeteg dologban teljesen különbözőek vagyunk, és csak nagyon kevés dologról gondolkodunk hasonlóképpen, így a viták szinte kötelezően jelentkeznek. Érdekes, hogy mennyi mindenben különbözünk, és ugyanakkor vannak dolgok, amiben meg tökéletesen összepasszolunk. Ilyen a zene is, a vizuális megjelenés, vagy éppen a teória arról, hogy milyen is a boldog élet. De a karakterünkből adódóan vannak dolgok, amiről pont ellenkezőképpen gondolkodunk. Szóval néha le kell nyugtatnunk egymást: neki emlékeztetni kell engem a tényekre, a józan észre, nekem pedig emlékeztetnem kell őt az érzelmekre…
Matze: Ez igaz.
Charlotte: Fú, akkor jó! (nevet)
És hogy zajlik a dalszerzés folyamata?
Matze: A debütlemezünk olyan, mintha csak a próbateremből jött volna ki. Felvettük, ami tetszett, sokszor újrahallgattuk, aztán együtt még dolgoztunk rajta. De egyre inkább úgy működik ez, hogy Charlotte otthon dolgozik a dalokon, aztán az ötleteit elhozza hozzám vagy a próbaterembe, és továbbgondoljuk. Érdekes, mert egész évben turnéztunk, ezért nincs időnk úgy dalokat írni, pedig nagyon szeretnénk. Nem is tudjuk, ezt a jövőben hogyan fogjuk megvalósítani, de szerintem akkor is valahogy így lesz majd.
És milyen érzés volt először meghallgatni az albumotokat?
Charlotte: Remek érzés volt, persze, de közben mikor meghallgatom, állandóan csak a hibákat hallom ki belőle. Éppen ezért csak egy-két olyan dal van, amit hallgatni szoktam. Ráadásul az elején hozzá kellett szoknunk ehhez az egész promo-gépezethez. Senkit sem érdekel, hogy egy banda vagytok, hirtelen ott állsz, és elő kell adnod magad, mint egy külön álló személy, és közben fogalmad sincs róla, az emberek mit várnak tőled. Ezért az egyetlen megoldás, hogy magad adod, és ez elég nehéz tud lenni. A turnézás pedig nagyon kimerítő, de közben pedig nagy kaland is.
Matze: A másik dolog, amit az elmúlt hónapokban megtanultunk, hogy minden egyes apró részletet olyan komolyan kell venni, amennyire csak lehet. Sokkal több elfoglaltságunk van, mint a koncertek: live session-ök, interjúk, stb. És ha nem tudsz eléggé arra az egy dologra koncentrálni, amit épp csinálnod kell, akkor az nem lesz jó. Meg kellett tanulnunk ezeket a dolgokat komolyan venni, és ez is nagyon fárasztó tud lenni, nem csak a turnézás magában.
Nagyon szép és érdekes live session-ök vannak rólatok az interneten. Ezeknek az elkészítésében mennyire vesztek részt?
Charlotte: A live session egy nagyon spontán dolog. Végül is minden ilyesmi az: most is csak mondtuk, hogy jól van, menjünk fel az irodába egy interjúra! A live session-ökkel is valahogy így működik, beindul az ötletelés. Kicsit persze több időt vesz igénybe. Általában elég szabad kezet kapunk, nem kell azt tennünk, amit mondanak. A legtöbbször ez úgy megy, hogy van egy ötletük, mi pedig mondhatjuk rá, hogy igen vagy nem. Persze majdnem mindig igent mondunk. (nevet)
Most már igazán beszélnünk kell Yonderboiról is!
Charlotte: Nagyon bátor vagy, hogy eddig vártál vele. (nevet)
A myspacen-n talált rád, és…
Charlotte: Na, ez nem igaz.
És akkor mi az igazság?
Charlotte: Az, hogy én találtam rá! Írtam neki egy levelet, annyi volt benne, hogy zenélhetnénk közösen. Aztán rájöttem, hogy ő egy nagyon ismert zenész, és mondtam magamnak, hogy „upsz Charlotte, ezt jól kitaláltad, sosem fog válaszolni”. Aztán mégis visszaírt, én pedig nagyon meglepődtem.
Szerettél vele dolgozni?
Charlotte: Nagyon! Amit a leginkább imádok Lászlóban (Yonderboi- a szerk.) az, hogy az élete és az alkotásai egy hosszú elbeszélés, nem válnak ketté. Minden, amit megtapasztal, az megjelenik a zenéjében, minden, ami inspirálja, az valamilyen módon jelen van az életében, a személyiségében. És mikor ezekről mesélt, mindig olyan volt, mintha egy kedves nagypapa mellett ülnék, aki elmondja, milyen is igazából a világ. Mindennek értelmet adott, bármit kérdeztem, megválaszolta. Ez nagyon inspiráló tud lenni, mikor fiatal vagy és zenész akarsz lenni, és van valaki, aki esélyt ad neked.
És mennyire kaptál szabad kezet a Passive Control készítésénél?
Charlotte: A legtöbb dal már nagyjából készen volt, csak dallam kellett hozzá meg még egy kis technika. Ez jól is volt így, mert én ehhez a részéhez nem értek. Előfordult, hogy volt valami ötletem, ő pedig azt mondta, hogy „ez nagyon szuper, ismételd meg!” Volt, ami pedig annyira nem tetszett neki. De sosem éreztem magam korlátozva. Nagyszerű volt, hogy ott voltunk együtt egy szobában, és közösen dolgoztunk, nagyon hálás vagyok érte.
És az igaz, hogy ő segített a Me And My Drummer nevet választani nektek?
Charlotte: Pontosan.
Jó, és mi van akkor, ha mondjuk lesz egy új gitárosotok, akkor megváltoztatjátok a neveteket arra, hogy Me, My Guitarist And My Drummer?
Charlotte: Persze, hogy nem! (nevet)
Interjú: Biczó Andrea
Interjúfotók: Varju Kitti
Koncertfotók: Reszegi László
