„Visszanyúltunk az ’50-es évek bollywoodi világához” – Bombay Bicycle Club-interjú
A klasszikus indie-rock szcénából induló, de mostanra az elektronikus és a világzene felé kacsintgató Bombay Bicycle Club februárban jelentette meg negyedik albumát So Long, See You Tomorrow címmel, amiről egy lemezkritikát már olvashattatok korábban. Az új lemez kapcsán a zenekar basszusgitárosával, Ed Nash-sel is beszélgettünk: inspiráció, Bollywood, sampling és vokalisták tömkelege.
Nemrég jelent meg az új albumotok, ahol sokkal nagyobb teret kapott az elektronika és a világzenei hangzás, mint az eddigi munkáitok során bármikor. Úgy tűnik, szakítottatok a klasszikus gitárhangzással, ami az I Had The Blues But I Shook Them Loose-t jellemezte. Mi inspirált benneteket a So Long, See You Tomorrow felvételekor?
Elég sok helyen megfordultunk ez alatt az idő alatt, Jack például sok időt töltött Indiában. Rengeteg klasszikus indiai, illetve tipikus bollywoodi zenét hallgatott, és ezek rengeteg ötletet adtak. Voltak olyan dalok, ahol a gitár tetszett meg, míg másoknál mondjuk a kezdés, ezeket aztán a saját, Bombay Bicycle Club-hangzásunkra formáltunk. India egyértelműen jelen van a So Long, See You Tomorrow dalaiban, de hallgattunk például hip hop számokat is. Ráadásul Jacknek van egy saját projektje, ahol leginkább electropop zenéket készít, és ez szép lassan beszivárgott a zenekar életébe is, felváltva ezzel a megszokott gitárhangzást.
Ha már a mintáknál tartunk, mit gondolsz a sampling újraéledéséről? Úgy tudom, ti is előszeretettel használtátok ezt a módszert az új dalok megírása közben.
Kölcsönvenni néhány mintát más előadóktól rengeteg ötletet rejt magában, úgyhogy én pozitív dolognak tartom. Elcsípsz egy dallamot a rádióban, felveszed a gitárod, lejátszod rajta, majd ez a kezdeti kis szikra beindítja a fantáziád, hogy valami igazán izgalmas dolgot hozz össze. Mi például visszanyúltunk az ’50-60-as évek bollywoodi világához, és egészen apró témákat használtunk fel a dalainkhoz.
Igen, nekem is feltűnt, hogy több dalnak indiai beütése van, illetve ott van a Feel, ami stílusjegyeit illetően meglehetősen széles skálán mozog, és zeneileg elég összetett lett.
A Feel összegzi mindazokat a hatásokat, amelyek az utazásaink illetve az album készítése során értek bennünket.
Az új lemez egy regény után kapta a címét. Mi az album üzenete? Van a történet és a dalok között bármiféle kapcsolat?
A gitárosunk (Jamie MacColl) állt elő azzal az ötlettel, hogy van ez a regény (William Maxwell: So Long See You Tomorrow – szerk.), aminek a címe passzolna a lemezhez. Tulajdonképpen a folytonos ismétlődést jelenti, mint amikor – mondjuk egy párkapcsolatban – próbálunk befejezni valamit, de másnap visszatér, és minden kezdődik elölről, vagy amikor elfutnánk a hibáink elől, de újra és újra megismételjük őket. A „so long” azt jelenti, amikor határozott búcsút intünk valakinek vagy valaminek, de ott van mellette a „see you tomorrow”, amivel újra megtörténik mindaz, amit próbáltunk lezárni. Az ismétlés pedig az albumra is igaz, hiszen vannak olyan témák, amik vissza-visszatérnek.
Néhány dalban, mint az Eyes Off You vagy a Carry Me, újra hallhatjuk Lucy Rose hangját, akivel a Flaws és a Different Kind of Fix lemezeken már dolgoztatok együtt. Milyen a vele való munka? Mi az, ami ennyire különlegessé teszi őt számotokra, hogy újból és újból felkéritek őt egy-egy dalhoz?
Lucynak fantasztikus hangja van! Legyen bármilyen ötletünk is, Lucy tökéletesen passzol hozzá, ezért elég könnyű és remek vele dolgoznunk. A So Longon Rae Morris is vokálozik (Luna, So Long See You Tomorrow), neki olyannyira erőteljes a hangja, és olyan lenyűgözően bánik vele, hogy ez rengeteg új inspirációt adott nekünk. Olyan volt, mintha egy teljesen új hangszert kaptunk volna.
Hihetetlen jól illenek a lányok a dalokhoz, de mindezt hogyan fogjátok megoldani a koncerteken? Nem vihetitek magatokkal őket koncertről koncertre… Vagy éppen ez a tervetek?
Meg fogsz lepődni, de találtunk egy harmadik lányt, aki képes úgy énekelni, mint Lucy Rose és Rae Morris (nevet), hihetetlen!
A minap láttam YouTube-on a BBC Live Lounge fellépéseteket, és szerintem igazán izgalmas dalt formáltatok belőle, főleg a fúvós szekció ötlete tetszik. Mindig is érdekelt, hogy a zenészek mit gondolnak az ilyen feldolgozások készítéséről. Ti szeretitek ezt csinálni?
Mindig jó mulatság feldolgozásokat készíteni, és meglepő eredményeket szül, amikor a magad stílusára formálsz egy dalt, vagy éppen az eredetitől valami teljesen különbözőt alkotsz. A Disclosure-szám (F For You – szerk.) azért is volt jó, mert a fő témán kívül megváltoztattuk a szerkezetét, az elektronikát fúvósokra és gitárokra cseréltük. Érdekes lenne mondjuk egy hip hop nótával is próbálkozni, Bombay-hangzássá formálni.
Melyik dal szimbolizálja szerinted legjobban az új album hangzásvilágát?
A lemez címadó dalát, a So Long, See You Tomorrow-t tartom a kedvencemnek, mert ebben az egy dalban sikerült összefoglalnunk mindazt, ami az egész albumot jellemzi mind zeneileg, mind tematikáját illetően. Ez a dal a csendből indul, gyönyörű harmóniák kísérik, majd a végén kitör belőle az eufória, miközben a háttérben ott van a monoton ismétlődés. Sikerült visszaadnunk egy dalban mindazt, amit a lemezen csináltunk.
Interjú: Fürdős Zsanett
