Illyés Bence
2017.06.19., 14:57

Vihar a hegyek között, sötét felhőkkel – Slim Cessna’s Auto Club-interjú

Szerdán, nagyjából pont egy évvel első itthoni koncertje után ismét visszatért az A38-ra az americana, a dark country, a rock’n’roll és még sok egyéb műfajok jeles képviselője, a denveri illetőségű Slim Cessna’s Auto Club (továbbiakban SCAC). A zenekar tavalyi, finoman szólva is impresszív koncertje után ez alkalommal se okozott csalódást, a hajó tetőteraszán megtartott koncert is tobzódott a sötét, de egyúttal lehengerlő energiákban, a magával ragadó színpadi jelenlétben, valamint vallásos, okkultista mondanivalókban. A show előtt a zenekar (egyik) frontemberével, Slim Cessna-val beszélgettünk többek között Amerika misztikus oldaláról, a blaszfémiáról és arról, hogy mitől is lesz igazán jó egy koncert.

Hogy megy a turné idáig?

Nagyon jól! És még előttünk van jó néhány izgalmas buli, például ma este vagy Horvátországban és Szerbiában. Tavaly voltunk először errefelé is turnézni Európában és nagyon tetszett. Budapest és Prága a két kedvenc városom egész Európában egyébként, szerintem eléggé hasonlítanak is, szóval nagyon örülök, hogy itt lehetek megint.

Híresek vagytok a fantasztikus élő koncertekről, a Spin magazin szerint például ti vagytok a legjobb amerikai koncertzenekar. Mi a titka szerinted egy jó koncertnek?

Hát azzal jó nagy nyomást is raktak ránk, most már nem pihenhetünk, hanem minden koncerten bizonyítanunk kell, hogy tényleg jók vagyunk (nevet). Mi 25 éve játszunk már együtt, de ha korábbi zenekarokat is beleszámolunk, akkor már 35 éve koncertezek folyamatosan. A hozzáállásunk az, hogy minden koncert számít, teljesen mindegy, hogy hol vagy, hogy 10 vagy 500 embernek játszol, az a koncert éppen olyan fontos, mint a következő, vagy az azt megelőző, és egyszerűen jónak kell lennie. Nem is tudom igazából, mi egy jó koncert, azon kívül, hogy mindenképp egy ünneplésnek kell lenni, ünnepelni az életet, és hogy együtt vagyunk egy koncerten, elveszteni magad, kicsit megőrülni és nem foglalkozni a problémákkal, amikkel mondjuk holnap szembe kell nézned.

Vannak bevett szokásaid-szokásaitok koncert előtt?

Általában próbálok annyi sört inni, hogy már semmi se fájjon (nevet).

Az élő performanszaitok Munly-val (a zenekar másik frontembere – szerk.) engem leginkább a TV-ben látott, amerikai hittérítős-ördögűzős gospel misék papjaira emlékeztetnek.

Igazából úgy gondolom, hogy a gospel meg a beat-misék és hasonlók nélkül nem lenne rock’n’roll sem, ahogy rock’n’roll nélkül nem lenne hiphop sem, meg még sok minden más. Az amerikai rock’n’roll alapja meg természetesen a blues, country és a gospel zenék voltak, és mi igyekszünk is erre a fajta tradícióra ráépíteni. Őszintén szólva a zenét kivéve nagyjából minden egy nagy szar, amit exportálunk Amerikából, viszont a zenénkben van egy csomó szabadság, ami a kontroll olyan fajta elvesztéséből, a korlátok leépítéséből ered, amit például az ilyen miséken lehet látni. Másrészről pedig az apám baptista lelkész volt, és akár vallásos vagyok, akár nem, ő mindenképp nagy hatással volt rám és a gondolkodásomra.

Rengeteg bibliai utalást használtok a szövegeitekben. Számodra a Biblia valóban egy szent könyv, vagy inkább csak a kulturális háttered része? Szerinted meddig lehet referenciaként használni a Bibliát a művészetben anélkül, hogy valamiféle blaszfémiát kövessünk el? Vagy létezik bármiféle ilyen határ?

Hát, remélem nem követünk el blaszfémiát, már a szüleim felé való tisztelet miatt sem. Ennek kapcsán nem ironizálunk egyáltalán, ami a szövegekben van, azt mind eléggé komoly. A szövegek, a történetek, amiket elmesélnek, inkább a kultúránkról szólnak, aminek egy jelentős része persze a vallás is. Munly írja a szövegeket, aki szerintem egy nagyszerű író, nagyon nagy szerencse, hogy együtt dolgozhatok egy ilyen dalszerzővel, aki ráadásul remekül ismeri és használja is az amerikai irodalmi hagyományt.

Amerika egy fiatal ország, és épp ezért a kulturális tradíciók nagy része a zenében és az irodalomban van, mi is ezekből igyekszünk meríteni főképp.

Az utóbbi időben megfigyelhető volt a mainstream popkultúra felől egy elég komoly érdeklődés a southern, kisvárosi, misztikusabb, sötétebb amerikai világ felé, amibe ti is tartoztok. Olyan sorozatokra, filmekre gondolok például, mint a True Detective vagy a Hell or High Water, és még egy csomó másik. Miként értékeled ezt a jelenséget?

Szerintem nagyon jó, a True Detective-nek például nagyon szerettem az első évadát, azt hiszem egy jó példája a mi világunknak, amiről beszéltél. Amúgy ha kitalálnánk, hogy ebből a jelenségből hogyan szerezzünk profitot, az valóban nagyszerű lenne (nevet)! Remélem akkor most ezzel majd a hosszú évek, amiket végigdolgoztunk végre kifizetődnek (nevet).

Volt más munkád is a zenélésen kívül?

Igen, többünknek is kell dolgoznia még mostanában is, ha hazamegyünk. Ezért is koncertezünk minél többet, mivel nagyjából csak ebből tudunk megélni. Persze nem akarok panaszkodni, most is itt vagyunk egy ilyen fantasztikus hajón, a világ egyik legszebb városában, mindjárt koncertezünk, hogy panaszkodhatnék emiatt?

Korábbi interjúkban említetted, hogy az otthonotok, a kolorádói környezet mennyire fontos számotokra, és milyen nagy hatással volt a zenétekre is. Te hogyan írnád le a zenéteket, mint egy tájkép? Milyen lenne?

Egy vihar lenne a hegyek között, sötét felhőkkel, estefelé valószínűleg. Ez eléggé ószövetséginek hangzik igazából (nevet).

Jello Biafra (a Dead Kennedys énekese, és az Alternative Tentacles kiadó vezetője, ahol a SCAC lemezek nagyrésze is megjelent – szerk.) úgy írta le a zenekart, mint „egy country band, ami a világ végén játszik”. Te miként jellemeznéd magatokat, a zenéteket röviden?

Amerikai.

Mostanában a meglehetősen forró politikában zajló események okán megfigyelhettük, hogy szerte a világban az emberek, és velük együtt persze a zenészek is kezdenek egyre jobban politikailag aktívvá válni. Ez igaz rátok is, elképzeltető, hogy a jövőben írtok ilyen témájú dalokat is?

Érdekes, mert mint zenekar, vagy mint az üzenetünk, nem voltunk sosem politikusak, de mint egyének a magunk módján mind aktívak vagyunk ilyen téren, én például különösen. Szóval bár igazából nem politizáltunk, de ott van például a Cipher című lemezünk, amit 2008-ban vettünk fel, és aminek szerintem igazából most kéne kijönnie. Nagyon érdekes, hogy az a lemezünk abszolút aktuális lenne most, egy csomó relevancia van benne olyan dolgokkal kapcsolatban, amik most Donald Trumppal jelentkeznek Amerikában, vagy amiket máshol a világban és a politikában tapasztalunk.

Van kedvenc SCAC albumod?

Mindegyiket szeretem! (nevet) De tényleg, olyan mintha a gyerekeim lennének. A legutóbbi lemezünk mondjuk különlegesebb egy kicsit talán, mivel ez volt az első, amit mi magunknak vettünk fel, és a saját kiadónknál (a Scacunincorporatednél – a szerk.) jelent meg, ezért talán arra még büszkébbek lehetünk emiatt. Amikor belekezdtünk még nem sok fogalmunk volt igazából, hogy mit hogyan kéne csinálni, de a végére eléggé belejöttünk, a masterelést is mi csináltuk, és szinte mindenkitől azt hallom, hogy ez a lemezünk szól a legjobban.

Tudnál mesélni egy kicsit a Denver Broncos UK-ről (Slim Cessna másik zenekar, ugyancsak SCAC tagokkal – szerk.)? Miért csináltatok egy másik zenekart ugyanazokkal a tagokkal, akik az Auto Clubban is vannak?

Akartunk csinálni közösen valamit, ami mind zeneileg, szövegileg, dinamikailag teljesen különbözik a SCAC-től, megpróbáltuk, és sikerült! Nagyon izgalmas tapasztalás és élmény számunkra Denver Broncos UK, egyáltalán nem is tekintjük egy side-projectnek, hanem éppen olyan fontos, mint a SCAC. Sőt, kicsit úgy gondolom, a DBUK debütáló lemeze (a tavaly megjelent Songs One Through Eight) még jobb is, mint bármelyik SCAC album! (nevet)

Van olyan zenész, akivel szívesen játszanál együtt?

Nagyon szívesen lennék egy zenekarban Michael Gira-val a Swansből, ők az abszolút kedvenc bandám, a legjobb dolog, ami számomra a zenében történt valaha.

Mik a jövőbeli terveitek?

Most a második DBUK lemezen dolgozunk épp, ami remélhetőleg a német Glitterhouse Records-nál fog megjelenni, így könnyebben turnézhatunk majd vele Európában is. Az Auto Club kapcsán, mint általában, most sincsenek konkrét terveink, inkább hagyjuk, hogy a dolgok történjenek a maguk idejében.

Fotók: Komróczki Diána

/ Követem a magazint!