Szász Nóri
2018.02.9., 21:11

Vér és tüll: Margot Robbie elkorcsolyázta a kifacsart amerikai idillt

Az Én, Tonya fogadtatása ugyanolyan kettős volt, mint a témájául szolgáló történet megítélése. Sokan kritizálták, hogy fel akarja oldozni a dicstelen véget ért egykori műkorcsolya bajnokot, aki a sporttörténet egyik legaljasabb botrányának központi figurája volt. A film az események elmesélésén túl több rétegből áll: Harding személyes drámája mellett a sport, ezen belül is a műkorcsolya diszkriminatív, elitista világát és a média felelősségét is érinti a két órás játékidő alatt. Mindezzel pedig egy örök igazságot vés a jégbe kitörölhetetlenül: minden éremnek több oldala van.

Tonya Harding (1994)

Amikor 1994-ben Nancy Kerrigan amerikai műkorcsolyázó térdét egy Shane Stant nevű férfi – akit a nyomozás szerint Tonya Harding ex-férje, Jeff Gillooly bérelt fel – viperával szétverte a lillehammeri Téli Olimpiára készülve, én még csak a stabil járás alapjait sajátítottam el, így őszintén bevallom, hogy a film előtt nem hallottam Tonya Hardingról és Nancy Kerriganről sem. A korábbi információk hiánya azonban lehetővé tette, hogy pártatlanul, az előzetes ismeretektől torzító lencséjétől szabadon fogadjam be a történetet, és élvezzem a filmet. Volt mit!

Tonya Harding a tökéletes amerikai álom prototípusa: a csóró családból származó különc kemény munkával Amerika ünnepelt csillaga lett.

Vagyis lehetett volna, ha az élet nem olyan lapokat oszt neki amilyeneket. 

Az „incidenst” Harding perspektívájából ismerjük meg, és az események felidézése közben teljesen kizárták a nagy riválist, Nancy Kerrigant, amit többen felróttak a film készítőinek. Igaz lenne ez a vád, ha a film pusztán két fura frizurás tüllbe bugyolált műkorcsolyázó „cicaharcát” dokumentálná. Ugyanez adja a fekete komédia apropóját, valójában sokkal összetettebb azoknak az eseményeknek a láncolata, ami a versenytárs ellen elkövetett merénylethez vezetett. Benne van a családon belüli erőszak mind szülői, mind házastársi oldalról, a szakmai elutasítás a korcsolyavilág részéről, a média és a nyilvánosság szerepe az ideálok gyártásában és lerombolásában.

Margot Robbie (Tonya Harding) és Sebastian Stan (Jeff Gillooly)

A cselekményeket a történet szereplőinek interjú-monológjaiból ismerjük meg, ez egyfajta ritmust, egyúttal hitelességet ad a filmnek, és közelebbről is megismerjük az egyes karaktereket. A kiszólások, a nézőkhöz intézett kommentárok közvetlenné teszik a mesélőket, miközben igyekeznek a saját oldalukra állítani a külső szemlélőket, meggyőzni az igazukról, hiszen az elkerülhetetlen ítélkezés. Pozitív, szerethető karaktereket találni a filmben mégis sokkal nehezebb, mint megugrani a tripla axelt. A mozaikokból egy ellentmondásos történet bontakozik ki, amin a legszörnyűbb pillanataiban is nevetünk, a morbid humor megkönnyíti a befogadást, hogy a moziból kilépve még súlyosabban omoljon ránk a felismerés, hogy mit is láttunk az imént. Nevetünk a Harding család szegénységén, vagy a Harding anyuka bunkó, alkoholista nevelési stílusán, aztán jót derülünk a házastársi erőszakot bemutató képkockák pattogós vágási megoldásán, pedig mindezek vették el Hardingtól azt, amire vágyott: a szeretetet. Amerika szeretetét. Ahogy Harding is elmondja,

Amerikának kell valaki, akit szerethet, és valaki, akit gyűlölhet, a ’90-es évek amerikai bulvármédiája pedig szállította a Harding-Kerrigan párbajt.

Sok filmhez hasonlóan az Én, Tonya is az élsport világának sötét oldalát mutatja be, de nem az emberfeletti fizikai megpróbáltatásokat, a test betörését a tökéletes eredmény elérése érdekében. Nem, Tonya Harding plasztikusan fogalmazva korcsolyával a lábán született – négy éves volt, amikor elkezdett edzőhöz járni -, mindig kiemelték atletikusságát, és nem mellesleg ő volt az első amerikai nő, aki megugrotta a tripla axelt. Hiába landolt minden ugrásból tökéletesen, akkor is kék körmökkel állt a jégre, és metál zenére táncolt, és nem egy visszafogott, nőies, törékeny ideált testesített meg.

Allison Janney (LaVona Golden)

A film legerősebb pontja egyben a leggyengébb is.

Margot Robbie fantasztikusan simul a műkorcsolyázó jelmezeibe, és A Wall Street farkasa Naomijának akaratos karakánságát Harley Quinn őrületével vegyítve megszületett a bunkó, ám szeretetre éhes Tonya Harding. Ugyanakkor, még ha a film egy pontján „körtének” is titulálja az edző Robbie formáját, a színésznő filigrán alkatát és előkelő arcélét elnézve elég nehéz átérezni, hogy a műkorcsolyás világ milyen elutasító volt Hardginnal, aki se személyiségét, se testfelépítését tekintve sem volt az a példakép, akit az amerikai műkorcsolya vezéralakjának akartak volna.

Margot Robbie (Tonya Harding)

A film végén nincs valódi válasz, hogy Harding tényleg tudott-e a merényletről, vagy maga is a körülmények és a sors áldozata, és Jeff Gillooly egyedül tervelte ki az egészet, ezzel örökre derékba törve volt-felesége karrierjét. Nancy Kerrigan a támadás után időben felgyógyult, és második lett az Olimpián, míg Harding a nyolcadik helyen végzett, és soha többé nem korcsolyázhatott.

Tündérmese helyett a film egy fekete tragikomédia, pontosan olyan, mint Tonya Harding élete.

Címkék: , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!