Valamit nagyon tudnak az argentinok – Filmajánló
Kinek nem fordult meg már a fejében, hogy legszívesebben felrobbantaná valamelyik labirintusszerű közhivatalt? Ki ne szerette volna már egyszer eltenni láb alól a helyi maffiózó-politikust? Ezeket a kimondatlan vágyakat eleveníti meg a mozikban futó Eszeveszett mesék, az év egyik legeredetibb komédiája. Az argentinok úgy fest, megint nem okoztak csalódást. Cikkünkben bemutatjuk az ezredforduló utáni kedvenc alkotásainkat a dél-amerikai országból.
Eszeveszett mesék (2014)
Argentína egyáltalán nem sír, most épp köszöni szépen, jól van. Legalábbis ami a filmgyártást illett, biztosan. Legutóbb, a Magyarországra decemberben érkező Eszeveszett mesék aratott igazi közönségsikert a dél-amerikai ország mozijaiban. Nem is csoda: a rövid epizódokból álló film témája mindenkinél betalál, hiszen arról az állapotról mesél elég érzékletesen, amikor az ember feladva a gondosan betanult normákat, egyszer csak leveti civilizált énjét, és – erre nincs jobb kifejezés – csakis állati ösztöneire hallgat.
Mert ne tagadjuk, a civilizáció, az általános kulturáltság ugyan elviselhetőbbé és kiszámíthatóbbá teszi a hétköznapokat, de belül legszívesebben mindannyian sokszor állati ösztöneinket élnénk ki. Például miért ne borulhatna el az agyunk végérvényesen, ha a sokadik ablaknál sem értik meg a problémánkat egy hivatalban, sőt cserébe még meg is aláznak minket. Vagy melyik menyasszony állna jót magáért akkor, ha a saját esküvőjén kiderülne, férje megcsalja, és a nem kívánatos harmadik még a lagzira is meghívást kapott.
Az Eszeveszett mesék főcíme alatt nem véletlenül látunk különböző állatokat ábrázoló fotókat egymás után: Damián Szifrón filmje a feltörő, visszatarthatatlan állatias ösztönökről mesél kíméletlen humorral. Az argentin filmet nagyon fogják kedvelni itthon is, mert nekünk sem kell ahhoz latin temperamentum, hogy egy váratlan pillanatban teljesen kivetkőzzünk magunkból. A film telis-tele van szinte már a túlzásig vitt gegekkel és abszurdabbnál abszurdabb helyzetekkel, szóval ha valaki tényleg őszintén akar nevetni mostanában egy moziteremben, akkor erre üljön be.
Medianeras (2011)
A magyarul leginkább „válaszfalak”-ként fordítható cím az elmúlt évek egyik legszerethetőbb argentin filmjét rejti. A Medianeras hamisítatlan indie-mozi, de a jobbik fajtából. A cselekmény persze nem túl bonyolult, hiszen végig sejthető, hogy a két a világban elveszetten bolyongó főhős egymásra talál majd a film során, de addig mi, nézők remekül szórakozunk a két nem mindennapi figura, Martín és Mariana szerencsétlenkedésein. Ha úgy tetszik, a Medianeras a Buenos Airesben forgatott VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, azzal a különbséggel, hogy az argentin film főhősei egy három milliós, Budapestnél is sűrűbb és még inkább elszemélytelenedett városban vágyakoznak valami értelmes elfoglaltság után.
Mindeközben, ahogy az ilyen típusú filmekben elengedhetetlen, remekül válogatott zenék szólnak, a címbéli hatalmas válaszfalak is szerepet kapnak, és még a híres „Hol van Waldo?„-játék is előkerül.
Szemekbe zárt titkok (2009)
Ez az a film, amit nem lehet kihagyni, ha az ezredforduló utáni argentin mozi szóba kerül. És nem csak azért, mert ez a film nyerte el a legjobb idegen nyelvű alkotásnak járó Oscar-díjat 2010-ben. A Szemekbe zárt titkokban ugyanis minden benne van, amiért szeretni lehet a dél-amerikai filmeket. Mielőtt valami szappanoperaszerű, heves érzelmektől túlcsorduló drámát sejtetne ez a kijelentés, nem árt leszögezni, hogy Juan José Campanella rendezését pont a mértéktartása és a(z okkal) kimért tempója emelte ki a mezőnyből.
A filmben úgy zajlik le egy huszonöt éven átívelő mély dráma a szemünk előtt, hogy egyszer sincs túlterhelve a néző feje valamilyen szájbarágós üzenettel. A párhuzamosan több idősíkban és több szálon futó történet lassan bontja ki két férfi tragédiáját. Egyikőjüké látványos és megrázó (egy szenvedélyesen szeretett feleség elvesztése), míg a másik szereplőé inkább csendes, de annál felemésztőbb (egy beteljesületlen szerelem súlya), sorsuk azonban nem csak emiatt hasonló. Mindkettőjük története az időhöz való viszonyunkról és a szenvedélyről beszél hitelesen. És ha mindez nem lenne elég, akkor az utóbbi évek egyik legkatartikusabb befejezése még a film közben fanyalgókat is meggyőzheti.
A kilenc királynő (2000)
A kilenc királynő Argentína válasza a Kutyaszorítóbanra és a Közönséges bűnözőkre.Az ilyen hangzatos kijelentések nyilván a moziplakátokra és az előzetesekbe illenek csak, de ha mégis körül kellene írnunk ennek a filmnek a hangulatát, akkor talán ez a két kultfilm ugrik be elsőre mindenkinek. A szélhámos főszereplők egymás iránti bizalmatlansága a nézőre is átragad: a fordulatos cselekmény végig kétségek közt hagyja a nézőt, és nehezen tudja eldönteni,ki rángat kit bábuként.
Egy biztos, a filmet rendező Fabián Bielinsky nagyon ráérzett a korszellemre, mert a filmből nemzetközi siker lett, az akkor épp súlyos válságban lévő Argentína ezzel a filmmel jelezte, a szellemi tőke nem veszett ki az országból. Az eszköztelen, szinte csak a színészek játékára támaszkodó film Steven Soderbergh figyelmét is felkeltette anno, nem hiába írt fogatókönyvet az amerikai remake-hez, melyet négy évvel az eredeti után, 2004-ben mutattak be Rossz pénz címen. A 2000-es év amúgy is jelzés értékű: az argentin film innentől kezdve tért vissza igazán a nemzetközi vérkeringéseb.
Bicsérdi Ádám
