László Csenge
2019.03.21., 19:50

“Úgy léptük túl a komfortzónánkat, hogy közben végig komfortosak maradtunk” – DLRM-interjú

Januárban a DLRM az utóbbi évek egyik legeklektikusabb rockkoktélját hozta nyilvánosságra a Suckerpunch képében, amelynek esszenciális ízvilágában a stoner rock, a soul, a grunge és a pszichedelikus rock elemei elegyednek. Az experimentális lemez mögött álló inspirációkról egy jéghideg sör mellett Szabó Márton frontemberrel és Petróczi-Farkas Ádám gitárossal beszélgettünk. A srácok végül egy személyes lejátszási listát is összeválogattak olvasóinknak, hogy mélyebb betekintést nyerhessenek az album eredendő inspirációiba.

A kezdetekben kőkeményen a garázsrock motívumai határozták meg a hangzásvilágotokat, az évek során azonban egy sokkal mélyebb, stoner és pszichedelikus alapokon nyugvó koncepció vált jellemzővé, különösen Suckerpunch esetében. Voltak ennek a változásnak külső tényezői, vagy sokkal inkább egy belső átalakulásról beszélhetünk?

Petróczi-Farkas Ádám: Nagyon sok külső és belső változás is meghatározó volt. A külső hatást leginkább az az elmúlt másfél év gyakorolta, amit turnézással töltöttünk, és azok a személyes impulzusok, amelyek ez idő alatt értek minket. A belső pedig leginkább az lehetett, hogy kialakult a végleges felállásunk.

Szabó Márton: Az inspiráció oldaláról is teljesen más dolgok jöttek, mint a korábbiaknál. Eleinte egyáltalán nem volt tudatos, hogy ezúttal pszichedelikusabb hangzást akarunk, ez később tisztult ki. A számok hozták a hangzást, nem pedig a hangzás a számokat. Mostanában több stoner zenét is hallgatunk.

 
 

Ha konkrét előadókra kellene hivatkoznotok, kik lennének azok?

Sz. M.: Nagyon erős hatást gyakorolt ránk egy fiatal brit zenekar, a The Blinders.

P.-F. Á.: Ott volt Queens of the Stone Age is, újabbak közül leginkább a The Vines, a Warbly Jets és a Royal Blood például.

Sz. M.: Nekem még a The Doors egy örök inspiráció. De igazából olyan nehéz kiemelni a bandákat, legszívesebben csinálnék neked egy lejátszási listát! (Ez a szóbeli ígéret pedig azóta meg is valósult, és gyümölcse ide kattintva, a Spotify-on is elérhető – a szerk.)

Az az érdekes, hogy egy csomó olyan dal is volt, ami a soulból vagy mondjuk a hiphopból eredt. A lényeget tekintve sokkal inkább maga az életérzés volt az inspiráció, mint mondjuk a konkrét hangzás.

A háttérmunkálatok terén pedig ismét Nóniusz Gáborral dolgoztatok, akivel hallhatóan teljes az összhang. Minek köszönhető ez, mennyire fontos, hogy egyezzen a producer és a zenész ízlésvilága, egyáltalán befolyásolja a közös munkát?

Sz. M.: Szerintem az a legfontosabb, hogy a producer megértse a személyes ízlésed. Értenie kell azt a gondolkodásmódot, ami alapján megírtad a zenét, neked pedig át kell adnod az elképzeléseidet. Ilyen szempontból nagyon nagy szerencsénk van Gáborral, hiszen egyáltalán nem gondolom, hogy mi ugyanazokat a zenéket hallgatjuk, de egyszerűen eszméletlenül jól megértjük egymást.

P.-F. Á.: Meg persze Gábornak hihetetlenül nagy a zenei műveltsége is. Ha bármilyen zenét mutatunk neki, akár a legfrissebbeket, és ő azt jó eséllyel ismeri, az valljuk be, nem hátrány. Ha hivatkozunk például egy hangzásra, egy zenére, akkor ő azonnal képben van.

 
 

Az album vizuális világáért pedig Nóvé Soma, a Middlemist Red frontembere felelt. Vele hogy találtatok egymásra?

Sz. M.: Ez egy teljesen spontán történet volt, egy kocsmában iszogattunk, és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve megcsinálni. Azonnal rábólintott.

P.-F. Á.: Voltak konkrét elképzeléseink, de nem igazán működtek. Nagyon tudatosak akartunk lenni ebben is, és végül valami teljesen más sült ki belőle.

Sz. M.: Somával is úgy volt, hogy először próbáljuk meg, aztán ha mégsem egyeznek az elképzelések, akkor tovább kutatunk. De végül vele is teljesen jól megértettük egymást. Az ilyen emberekkel szeretünk együtt dolgozni.

Sajnos már párszor rájöttünk arra, hogy akivel emberileg nem értjük meg egymást, azzal valószínűleg nem lesz jó vége.

Tőlem származott az az ötlet, hogy minden dal önálló animációt kapjon, aztán az ötleteink alapján közösen találtuk ki az egész koncepciót. És amúgy a lemezen belül nem füzet van, hanem minden dalhoz egy saját kis kártya, rajta a dalszöveggel, a másik oldalon pedig a grafikával. Ezúttal igyekeztünk egy teljesen komplex arculatot összerakni.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Érdekes, hogy koncepcionálisan ez lett az egyik leghomogénebb anyagotok, hangzásában pedig pont ellenkezőleg.

Sz. M.: Ez a kettősség szerintem ránk, emberileg is jellemző. A lemezről egyébként még annyit, hogy ezúttal sokkal jobban kitoltuk a határokat, és jóval végletesebb, szélsőségesebb album lett, érzelmileg és zeneileg egyaránt.

Soha nem éreztük még ennyire komfortosnak a zenénket, annak ellenére, hogy kitoltuk a végletekig. Konkrétan úgy léptük túl a komfortzónánkat, hogy közben végig komfortosak maradtunk.

Biztosan ismeritek azt a történetet, amikor 1967-ben a The Doors-t meghívták a The Ed Sullivan Show-ba, de fellépés előtt megtiltották Morrisonnak, hogy kiejtse a “higher” szót. Természetesen ő nem engedelmeskedett nekik, és azzal hogy ezt megtette, valódi történelmet írt. Szerintetek ma mit jelent rebellisnek lenni?

P.-F. Á.: Őszintén, bárhogy lehet lázadni. Ennek nem kell egyet jelentenie azzal, hogy nyilvánosan elmondod a véleményed, hiszen magad ellen, a saját démonaid ellen is lázadhatsz. Ebben az egész dologban mindenki társadalmi vonatkozást keres, pedig lehet akár teljesen egyéni is. Aki a dalainkat hallgatja, az eldöntheti, hogy ez az ő belső, személyes lázadása vagy annak bármilyen más formája.

Sz. M.: Én úgy gondolom, hogyha van egy határozott véleményed valamiről, ami mellett kiállsz, akkor te már tulajdonképpen lázadsz. A többség a legtöbb dologban nem rendelkezik határozott, önálló véleménnyel, és ha te kimondod, kiállsz a sajátod mellett, és ezt a többiek felé is igyekszel eljuttatni, akkor szerintem az egy szép lázadás.

Zenészként küldetése is az embernek, hogy a saját perspektíváját közvetítse?

Sz. M.: Én nagyon sokáig nem tudtam magamat elhelyezni ebben a szerepben, hogy egy nagy fáklyavivő legyek valami mellett. Aztán csak nem foglalkoztunk vele különösképpen, csináltuk, amit éreztünk, és végül is ezzel álltunk ki magunkért.

 
 

Egyébként az is nagyon pozitív, hogy a fiatal bandákra is épp olyan figyelmet fordítotok, mint a 20. század legnagyobbjaira. Ti hogyan látjátok, a hazai kortársaitok közül kikben rejlenek a legnagyobb potenciák?

P.-F. Á.: A Deep Glaze, bennük iszonyatosan sok van.

Sz. M.: Igen, és a Run Over Dogs is nagyon nagy kedvencünk. A Bohemian Betyars világát különösen kedveljük, bár ott is inkább az életérzést, mintsem magát a zenei stílust.

Azon rockbandák közé tartoztok, akiknek nemcsak az elektronikus katarzisok, de az akusztikus átdolgozások is rettentően jól állnak. Nyáron megcsillantva ezt az energiát, elkészítettétek a Corner of the circle akusztikus verzióját, amely hihetetlen előzeteséül szolgált az új lemeznek. A jövőben terveztek még efféle meglepetéseket?

P.-F. Á.: Nemrég voltunk a Petőfi tévében a Ladybird and Candylight című dalunknak az akusztikus átdolgozásával. Szóval abszolút nem zárkózunk el ettől a hangzástól, sőt, alapvetően így kezdtük. Nyáron is, amikor Franciaországban turnéztunk, akkor két állomáson is utcazenéltünk. És ugye az is akusztikusban volt, tök jó fless, teljesen más érzés.

Sz. M.: Fogunk most egy ilyen szettet csinálni, egy koncertprodukciót. A helyszín egyelőre szervezés alatt áll, úgyhogy ez még kulisszatitok.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Ha már a koncertszervezésnél tartunk, egyre több klubhelyiség zárt be mostanában, nemcsak itthon, de például az általatok sokat érintett Franciaországban is. Így, zenészként mi erről a véleményetek, ez mennyiben nehezíti meg a munkátokat?

P.-F. Á.: Hát, igyekszünk nem nagyon felhúzni magunkat. Ez az egész azért borzalmas, mert elsősorban eltűnnek azok a szuper helyek, ahol tudunk játszani, és ez közvetetten azt is eredményezi, hogy minél kevesebb lehetőség marad, ugyanazok a zenekarok annál minimálisabb mennyiségű helyre szorulnak be, és így sokkal nehezebb a kluboknak is összeállítani a műsorukat.

Azt is rettenetesnek tartjuk, hogy az emberek kiszorulnak abból a gazdag koncertéletből, ami valaha Budapesten volt.

Sz. M.: A másik nagy probléma pedig az, hogy ezzel az induló zenekaroknak is összeszűkülnek a lehetőségei, eltűnnek az olyan kis helyek, ahol normálisabbak a körülmények, és maradnak azok, ahol olyan, mintha a garázsodban játszanál. Azért is sajnálom ezt, mert a társadalomban van igény a színvonalas helyekre.

P.-F. Á.: Ne menjünk bele az ilyen gazdasági kérdésekbe, de nyilván mindenki pénzből él, akinek meg birtokában áll egy terület, az anyagilag a legtöbbet akarja belőle kihozni.

Sz. M.: Én azt mondom, hogy ezeket a helyeket ideiglenesen el lehet tüntetni, de ameddig van rá igény, addig egyszerűen lehetetlen elsöpörni ezt a kultúrát. A változás az, ami kicsit nehéz, de aztán mindenképp ki fog alakulni egy új nemzedék.

 
 

Néhány héttel ezelőtt a MOM Sportban játszottatok, mint David Duchovny előzenekara. Milyen érzés volt egy aréna színpadán állni?

Sz. M.: Hát, érdekes volt, mert teljesen a semmiből megkeresett minket a mester menedzsmentje, hogy lesz egy koncert Budapesten. Én őszintén szólva nem is ismertem David Duchovnyt.

P.-F. Á.: Mármint Mulder ügynököt ismertük persze, de azt nem tudtuk, hogy zenél is.

Sz. M.: Mondjuk abban még most sem vagyok olyan biztos. (nevet) Az aréna teljesen más légkör volt. Egy nagy fellépő előzenekaraként 20 percet játszol, és épphogy bemelegedsz, már vége is. Hatalmas színpad és több mint 2000 ember.

P.-F. Á.: Teljesen más műfaj, nagy kontraszt a lemezbemutatónkhoz képest. Az a mi bulink volt, ott mindenki miattunk jött.

Egy baromi közvetlen érzés volt, és utána meg bekerültünk egy arénába, ahol lehet, hogy ötször annyian voltak, de akkora volt a távolság a közönség és köztünk, hogy egyszerűen felfoghatatlanul más élményt nyújtott. Az is nagyon jó volt, csak egy kicsit szürreális.

Sz. M.: Telt ház volt hajón, a mi közönségünk, táncoltak, őrjöngtek, feljöttek a színpadra, érezted az izzadságszagot, a füstöt. Utána meg ott volt kétezer ember, akik más korosztály, más miatt jöttek. Nyilván hozzánk közelebb áll a mi közegünk, de ugyanúgy tök jó megtapasztalni minden mást.

A frissen kijött lemezről melyik számokat szeretitek a legjobban élőben játszani?

P.-F. Á.: Gondolkoztam ezen, és én a Hear No Evilt, mert az az első olyan dalunk, ami lassú. Az elején nem éreztem magam komfortosan, miközben játszottam, mert az a tapasztalatom, hogy amikor kezdődik a dal, rendesen oda kell tenni. Persze ezt is oda kell tenni, csak egészen máshogy. A kezdetekben kicsit kihívás volt, de jó érzés, hogy van egy ilyen is.

Sz. M.: Ha egyet kéne kiemelnem, akkor a Stronghold, az utolsó szám. Külön közel is áll hozzám, és persze az egy olyan dal, amit eddig bármikor játszottunk, dühös tudtam lenni közben. Úgy értve dühös, hogy kiadtam magamból a dolgokat, és teljesen átszellemültem.

P.-F. Á.: A lejövetel előtti zárószám szokott lenni, mert ez egy olyan dal, amelynek domináns felütéssel van vége, erős feszültséget kelt a közönségben. A lemezen ez külön poén, és abszolút mást hatást kölcsönöz, mint a koncerten, ahol az ember bulizik, és ezért élőben mindig kell valami utána. Ekkor megyünk le a színpadról, és utána jön a visszataps.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A DLRM tagjai az interjú során azt is bejelentették, hogy legközelebbi budapesti koncertjük április 25-én lesz, és az Ellátóház színpadát vonják majd a velős rockzene bűvkörébe. 

Interjúfotók: Horváth Rea

Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás