Tony Hawk gördeszka helyett a gitárért nyúlt – beszámoló Mac DeMarco budapesti koncertjéről

Avatar photo
2013.05.9., 8:00

A leginkább Marty McFly és Tony Hawk szerelemgyerekeként leírható Mac DeMarco koncertje egy szolid mikrofonba büfögéssel és nyelvnyújtogatással kezdődött, hogy aztán kezdetét vegye az év egyik legjobb hangulatú koncertje. Hogyan fér össze a Viceroy, a Metallica és a slam poetry?


Mac DeMarco egyszerű, láblógatós nyári slágereiről nekem mindig a gimnazista korom jut eszembe – bár én akkoriban Pall Mallt szívtam, minden más egyezik. A családi grillezések, miközben a háttérben szól a rádió, a három napig tartó ’holtomiglan’ szerelmek, a stégen cigizés és a hajnalig tartó sörözések, az estébe nyúló Tony Hawks játszmák abszolút benne vannak számomra az eddig megjelent két albumban. Ettől függetlenül reméltem, hogy a koncert majd túl is mutat a ’megfiatalodáson’ – ami talán nem sikerült száz százalékig, de így is olyan élmény volt, mint amikor Marty McFly játssza a Vissza a Jövőbe első részében a ’Johny B. Goode’-ot. Május legnagyobb örömzenélése volt a koncert, amihez a kanadai tróger bandája mellett még két banda csatlakozott.

Az estét csak ’foghíjtalálkozóként’ meghirdető Fancy Dress Party leginkább a kilencvenes évek alternatív rock ’n’ rollját ötvözte némi indie poppal. A jelmezeket ezúttal otthon hagyó banda olyan volt, mintha éppen most szabadultak volna a gimnázium tornatermében tartott próbák egyikéről: energikus, lelkes, eltalált ’sickpop’ dalok, hányeveti átkötő szövegek, egy kevéske The Libertines is eszünkbe juthat, be is mozdul rá a közönség, jól indul az este.

Az utánuk következő Sean Nicholas Savage-ről első körben az idei év egyik legjobb lemezét jegyző Autre Ne Veut jutott eszembe. Egyezik kettőjükben a falzett, és a szinte már ’over-the-top’ nyíltság, őszinteség, saját sebezhetőségük nyílt kimutatása – ám Savage kevésbé kísérletező kedvű, inkább a nyolcvanas évek romantikus komédiáinak és a Soft Cellnek a bűvöletében élő összetört szívű trubadúr képe sejlik föl. A duó másik felét egy Casio szintetizátoron játszó tag alkotja, akinek néha Savage is besegít, amikor épp nem a magyar borokat dicséri (a pálinka azért neki is sok volt), vagy megilletődik a közönség szeretetén és rajongásán. Apropó, közönség. Bár valahol értelmetlen összehasonlítani a kettőt, a helyszín és a zenei stílus különbözősége miatt, mégis megdöbbentő volt látni, hogy a nem olyan régen a remek Low Leaf koncertre neurotikusan, passzívan reagáló közönség mennyire beindult most mind a három fellépőre. A szellős félház már Savagest is elhalmozta tapssal, rajongással, DeMarco pedig valószínűleg akkor is csatát nyert volna, ha csak feleannyira jó koncertet ad, feleannyira lelkesen. Savages körülbelül háromnegyed órás műsora így érthető módon remek hangulatban telt, amihez a közönség mellett azért az énekes karizmája is kellett. A kellemesen tempós alapokra hatalmas átéléssel ráéneklő Savage ugyanis hiába nézett ki úgy, mint egy, valamelyik művház karaokeversenyéről a Kuplungba átugró lelkes amatőr, a lelkesedése, és egyszerű, közvetlen modora miatt egyszerűen nem lehetett szeretni. A szintetizátoros pedig úgy ropta Mac DeMarcora, hogy azt öröm volt nézni!

A kék baseballsapkában és szakadt farmerben színpadra álló, útburkulóként is dolgozó kanadai rögtön meg is adta a koncert alaphangulatot egy foghíjas vigyorral, egy nyelvöltéssel, és ami még fontosabb, a második, egyszerűen 2 névre keresztelt album nyitódalával, a Cooking Up Something Gooddal. A daloknak jót tett, hogy a lemezhez képest sokkal erőteljesebben, teltebben szólaltak meg, így a Rock And Roll Night Club, vagy a Mac kedvenc cigijéhez írt himnusz, az Ode To Viceroy (aminek a refrénjét a közönség is énekelte), ha lehet, még jobban szóltak, mint lemezen. DeMarco talán nem „a világ legcoolabb pasija”, sokkal inkább egy olyan osztálytársra emlékeztet, amilyen nekünk is volt, aki ellógta az órákat, hogy elmehessen gördeszkázni, folyamatosan firkált a füzetébe, valószínűleg tényleg megevett volna mindenféle gusztustalan dolgot, ha fizetnek érte – és akit mégsem tudtunk nem kedvelni. Kicsit tényleg olyan, mint Martin McFly, bár ő sosem írt olyan egyszerűségében nagyszerű, nyárhozó dalokat, mint a koncert egyik csúcspontját jelentő Baby’s Wearing Blue Jeans, vagy az első sor dekoltázskirálynőinek (is) szóló My Kind Of Woman. A koncert legaranyosabb pillanata azonban talán a finálé ’minden tagnak jut öt perc’ petárdázása volt, kezdve a Pierce McGarry által előadott The Beatles-feldolgozással (Blackbird), Peter Sagar pogózással egybekötött rappelős magánszámával, a Metallica-féle Enter Sadmannel, hogy végül a zajrockolást Mac DeMarco egy hatalmas bodysurfinggel zárja, ami után már csak egy, a maga csibészes voltában megható Still Togetherre tértek vissza, felhívva azért a figyelmet arra, hogy koncert után lehet velük pacsizni, és megmutatni nekik, hogyan is mulat a magyar.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Amit sokan pár nappal korábban, a !!! koncertje kapcsán éreztek, azt éreztem én Mac DeMarco kapcsán is: lemezen is jók a dalok, de élőben működnek igazán, és a maga hányaveti, magát komolyan nem vevő módján DeMarco is egy remek, szimpatikus frontember, aki előtt ráadásul bőven még idő, hogy kiadjon pár hasonlóan remek lemezt és lehetőleg visszatérjen Magyarországra is. A közönség visszajelzései alapján lenne közönsége is.

Szerző: Kollár Bálint

Címkék: , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás