The Fray: Scars & Stories-lemezkritika
Bár valószínűleg hazánkban még nem örvend nagy ismertségnek az amerikai The Fray, de új lemezükről (amely a harmadik a sorban) érdemes megemlékezni egy hosszabb értekezés erejéig. Megéri szaporítani a szót: a Scars & Stories fokozatosan körbesündörög minket, és ki-ki megtalálhatja magának a kedvére valót kellemes szerzeményeiben.
Még mielőtt fejest ugranánk az albumboncolgatásba, ismeretlenségük orvoslása érdekében illik belekukkantani az együttes történetébe. A 2002-ben alakult, dallamos piano-rockban törtető, négytagú formáció életében a kulcskifejezés a How To Save A Life. Ez az a dal, amely felvirágoztatta pályafutásukat, hiszen az akkori jelentősebb amerikai sorozatok nagy része elsütötte háttérzajként, és az emberek is ráeszméltek, hogy azt a fenemód fülbemászó zongoradallamot úgysem lehet kipiszkálni a fülből. A fenti sláger volt a címadója a 2005-ben debütáló lemezüknek, amelyekről olyan, szintén itt-ott elcsíphető dalokat kaptunk, mint az Over My Head (Cable Car), a She Is és az All At Once. A második, önmagukról elkeresztelt albumra 4 évet kellett várni, mire a fiúk elég kiforrottnak érezték. A hangzás maradt a régi, és a „szimpatikus rockbanda a zongorával” imidzsből is csak néhány zongoradallamnyit veszítettek. A fokozatos ismerkedés jegyében itt érdemes a You Found Me, a Never Say Never, a Say When és a Syndicate taktusaival próbálkozni.
A zenei felzárkóztató után ideje visszakanyarodni a The Fray harmadik lemezéhez, vagyis a Scars & Storieshoz, amelynek alapkövei a megszokott stílust hordozzák magukban, struktúrájában azonban csak nyomokban fedezhetjük fel a sokáig meghatározó elemet, azaz a zongorát. Ez a hangszer mindig is különös bájjal ruházta fel számaikat, remek társként funkcionált Isaac Slade magasba törő hangszíne mellett, és most valamiért mégsem tartottak rá elegendő igényt.
Bár e fontos alappillér hiánya aggodalomra ad okot, mégsem kell féltenünk a The Fray-t. Slágeres pop-rock dalokból továbbra sincs hiány, ahogyan a szívbemarkoló balladákból sem. Az abszolút legjobbakkal indításban teljes erőbedobással tör ránk a Heartbeat és The Fighter, és ugyan ezeknél már nem fogunk hatásosabb jelöltekre bukkanni, a tartósan jó szint garantált. Ehhez jönnek hozzá a balladaírás képességében remekelő együttesnek az érzékenyebb lelkületű emberek célcsoportjára fókuszáló számai, mint amilyen az I Can Barely Say, a Be Still vagy a gitáros Joe King (a magasban is simán elboldoguló) magával ragadó előadásában felcsendülő Rainy Zurich.
A Scars & Stories egyben hallgatva minden gond nélkül leköti az ember figyelmét, hiszen a dalok, ha nem is kiemelkedőek, de a szórakoztatás funkcióját kimerítik. Isaac Slade orgánuma nagyban hozzájárul a megszerethetőséghez, ráadásul az „egyszerűen nagyszerű” elv mentén felsorakozó számok akár a mi napjaink sorozatának is háttérzenéjévé válhatnának. Bár az tény, hogy a billentyűk elhagyása kisebb űrt hagyott maga mögött, és felütötték a fejüket a gyengébb dalok is (főleg a lemez közepénél), mégis inkább az elégedettség és a jóérzés tölti el az embert 44 perc után.
7/10
