The Clientele & Flying Lotus
Valljuk be, a Clientele zenéje komolyabb erőfeszítés nélkül leképezhető – minden negatív felhang nélkül. 60-as évekbeli gitárpop egyveleg, valahol a Beatles kómából való ébredésének a pillanatában, melybe olykor-olykor súlyosabb vegyületek is csöppennek, hogy kissé felrázzák a képletet. Így volt ez már a 2003-as The Violet Hour albumon, és így van a mostani Minotaur-on is. Bár szokás szerint nem a címadó számnak kéne címadó számnak lennie, ezen hamar tegyük túl magukat, mert a bájos Gerry rögtön javítja a színvonalat, akárcsak a zseniális As The World Rises And Falls, ahol nem kis túlzással még a Blues Explosion-féle Magical Colors-t is felidézhetjük magunkban. Nem sok minden változik a továbbiakban, az abszolút McCartney Paul Verlaine, vagy a Pleasantville filmzenének is tökéletes Strange Town egyaránt kellemesen sodródó dalok. A nagy meglepetést a Velvet Underground The Gift-jére hajazó The Green Man okozza, melynek (szellem)történetét mintha egy még működő várbörtönben olvasná fel MacLean. Mindig is imádtam az ilyen jellegű számokat, ezzel sincs másképp. Hogy el ne felejtsük, mégiscsak a Clientele-ről van szó, a Nothing Here Is What It Seems még időben ránt ki minket a jéghideg katakombákból. Rewind.
8/10
Merge; 2010 – 26 perc; 8 szám
Nem is olyan rég írtam az előző FlyLo albumról, méghozzá igen pozitív tálalásban, s máris itt az újabb áldozat. Úgy látszik Steven Ellison nem szeret sokáig egy helyben ülni. Arra számítottam, hogy ez az EP szinte egyenes folytatása lesz a Cosmogrammának, leginkább néhány lemaradt track segítségével, de erről szó sincs, igaz, a legtöbb szám mögött egy picit azért érezni a nagylemez leheletét. Egyedülálló módon a Pattern/Grid World nyúlfarknyi hossza ellenére sokkal inkább tekinthető önálló, teljes értékű kiadványnak, mintsem valamilyen B-oldalakból összerántott hétvégi házi demónak. Az, hogy mennyire mérhető elődjéhez (vagy mérhető-e egyáltalán), már más kérdés.
A nyitó Clay azonnal telitalálat, és bár nekem erről a névről rögtön a Nullánál is kevesebb ugrik be, nem sok hangulati párhuzam fedezhető fel, a Cosmogramma atmoszférájával azonban annál inkább. A nintendo-electro hangzás engem a mai napig sírba tesz, így a Kill Your Co-Workers-t is komoly erőfeszítés árán hallgattam végig, pedig milyen jó kis szám kerekedhetett volna belőle a 8-bites töketlenkedés nélkül. A sablonos PieFace-t egy pillanat alatt árnyékolja be az elmeháborodottan különleges Time Vampires, a napjaink törzsi zenéjét prezentáló Jurassic Notion / M Theory pedig abszolút kedvenc. Jóval minimalistább, de még így is (vagy éppen ezért) teljesen rendben van a Camera Day, a Physics For Everyone!-t pedig már nincs szívem itt a végén lehúzni, inkább bízzunk abban, hogy FlyLo a közeljövőben is marad a workaholic vonalon. Ja, és hogy szól-e olyan jól a dolog, mint anno? Maradjunk szimplán annyiban, hogy majdnem.
7/10
Warp; 2010 – 18 perc; 7 szám
Szerző: TT
