Tame Impala kétszer – Beszámoló az ausztrál zenekar Coachella-fellépéséről és annak warm-up bulijáról
Valószínűleg nem sokszor adatik meg az ember életében az a lehetőség, hogy az egyik kedvenc nemzetközi zenekarát három napon belül kétszer is láthatja. Már csak ezért is kiváltságosnak éreztem magam, amikor sikerült jegyhez jutnom a Coachella fesztivál első napja előtt tartott ún. warm-up bulira, ahol a Tame Impala „piciben” mutatta be ugyanazt, amit aztán emberek százezrei figyeltek a fesztiválon vagy otthon a stream előtt. Miben más a Tame Impala egy ezerhétszáz fős klubkoncerten, mint a világ talán leghíresebb fesztiváljának headlinereként? Ezt mesélem most el nektek.
A történet ott kezdődik, hogy február utolsó napján a Coachella-jegytulajdonosoknak megnyitották az értékesítést egy különleges bulira: a fesztivál kezdete előtt egy nappal a Fox Theatre névre hallgató helyen tartandó Tame Impala–koncertre. Már a legelejétől kommunikálták, hogy a show alatt a telefonok használata tilos (ez nem szokatlan Kevin Parkeréknél, ha új dalt mutatnak be), illetve egy gyors Google-keresés után megláttam, hogy egy 1750 fő befogadására képes helyről van szó, így nem volt kérdés, hogy ott KELL lennem. A koncertet néhány bonyodalom előzte meg: így például nem érkezett meg a jegyem, és az is kiderült, hogy a térképet teljesen félrenéztem, és ez a hely tulajdonképpen nem is Los Angelesben van, hanem egy Pomona nevű településen.
Pomonáról egyébként kiderült, hogy sokkal bulisabb város, mint amilyennek képzeltem, és már csütörtök este is egymást érték a zenétől dübörgő szórakozóhelyek.
Végül a negyedik, amibe betértem, tényleg a Fox Theatre volt. A bejáratnál meglepetésemre nem elvették a telefont, hanem egy zárható textiltasakba helyezték, amit csak a személyzet tudott kinyitni. Csodálatos megoldásnak tartom, hiszen így az embernek nincs semmiféle kellemetlen érzése attól, hogy elveszik valamilyen értéktárgyát. Sőt, a klub teraszán volt egy ún. „phone area” is, ahol kérésre bárkinek kinyitották a kis tasakot, ha éppen szüksége volt pár perc hálózatra.
A nyitó Haiku Hands koncertjéről sajnos lemaradtam, a Tame Impala kezdés előtt úgy 20 perccel érkezhettem az egyébként csodás elrendezésű helyszínre. Én az olcsóbbik állójegyet vásároltam, amit most már egy percig sem bánok – a Fox Theatre ugyanis lépcsőzetes nézőtérrel rendelkezik, ami azt jelenti, hogy a nem túl nagy magasságommal is remekül ráláttam a színpadra, mert nagyjából ketten álltak csak előttem velem egy szinten. A fennmaradó időben kedves emberekkel beszélgettem (sokan megdicsérték a Currents című lemez idejében beszerzett pólómat), és megállapítottam, hogy ennyire vegyes összetételű közönséget csak a legmainstreamebb arénakoncerteken szoktam látni. De még mielőtt nagyon elmerülhettem volna a gondolatban, lekapcsolódtak a fények, és felcsendült a nyitó Let It Happen, amelyre azonnal mindenki kortól, nemtől és mindentől függetlenül kezdett el ugrálni és teli torokból énekelni.
Ez az a pillanat, amelyre azt hiszem, örök életemben emlékezni fogok: a jelenlét, a hangulat és a szinte már érezhető vibrálás egyszerre süvített át rajtam, és töltötte fel azonnal 100%-ra a lelkem.
Nehéz lenne megmondani, minek volt köszönhető: annak, hogy senkinek sem volt esélye nyomkodni a telefonját, vagy annak, hogy ide tényleg csak azok juthattak be, akik harcdcore fanok, mindenesetre a lelkesedés szinte végig egy szinten (a legmagasabban természetesen) rezonált. A setlistben második számként helyet kapó Patience például még három hete sem jelent meg, de olyan volt, mintha mindenki évek óta dúdolná. Visszakerült a repertoárba az évek óta nem játszott It Is Not Meant To Be is, a szett kb. felénél helyet kapó, „discosított” Elephant pedig igazi ékköve volt a koncertnek.
Ahogy a közönség, úgy a zenekar is érezte a nem mindennapi légkört, Kevin Parker pedig egy ponton azt is bevallotta, hogy valószínűleg most sokkal jobban érzi magát, mint ahogy majd a Coachellán fogja. Hozzátette, hogy igaz, elvileg csak egy bemelegítő koncerten vagyunk, de valószínűleg az egész turné alatt most érzi magát a legjobban. Lehet, hogy naiv vagyok, de én el is hittem neki.
És akkor essen szó a látványról: már az indulásnál kaptunk egy jó adag konfettit az arcunkba, illetve igen hamar előkerültek az Instán már korábban belengetett, extra brutál lézerek is. Ami viszont hiányzott, az a vetítés – a zenekar mögött, egyetlen mozivászon méretű ledfal volt csak, és ezen sem úsztak nonstop a különböző színek, formák. Sejteni lehetett tehát, hogy a coachellás vizuálból nem tudtak mindent adaptálni „picibe”.
Ez persze mit sem vont le a buli élvezeti értékéből – abból, hogy elsők közt hallhattuk élőben a Patience és a másnap megjelenő Borderline című dalokat; abból, hogy a zenekar és a közönség is úgy adta át magát a zenének, mintha nem lenne holnap; abból, hogy Amerikában telefon nélkül, teljesen egyedül egy ismeretlen helyen azt éreztem, hogy hazaértem.
A záró New Person, Same Old Mistakes alatt már igazából a konfettizápor is olyannak tűnt, mintha csak emiatt találták volna fel. Én pedig kifelé menet csak azt tudtam dúdolni, hogy „feel like a brand new person”, és azt éreztem, ez az iszonyú erős zenei élmény most egy kicsit tényleg megváltoztatott.
Egy ilyen impulzus után csak még felfokozottabb állapotban vártam a Coachella második napjának headliner idősávját. Tudtam, hogy bár zeneileg ugyanazt kapom, egy kicsit mégis más koncerten járok majd. És így is lett. Nem volt meg a bensőséges hangulat, és az emberek sem voltak annyira lelkesek, mint ott, Pomonában, viszont a koncert grandiozitása teljesen elvarázsolt.
Itt már teljesen autentikusnak hatott minden egyes ellőtt konfetti, a lézer pedig olyan erősen vibrált a fejem felett, hogy esküszöm, éreztem, ahogy megérintem.
A kivetítők. Igen. A kivetítők hatalmasak. A kivetítők gyönyörűek. A kivetítők pontosan a Tame Impalának lettek kitalálva. A színeken, formákon túl ezúttal Kevin Parker maga is beépült – mint egy műalkotás, úgy tűnt fel a képernyőkön. Hol csak a fejének sziluettje, hol leolvadt az arca, hol pedig a homlokán is szeme volt. Órákig, sőt, napokig tudtam volna nézni azt a képi kavalkádot, amelynek kitalálásába láthatóan hatalmas energiákat fektettek, és amely minden szögből lenyűgözőnek bizonyult. Ehhez hozzájött még egy látványelem, a színpadon folyamatosan mozgó, monumentális, több színben pompázó karika, ami pulzálásával értelmet adott az extra torzítással játszott Gossip című átkötő dalnak is.
Az ausztrál csapat tehát a lehető legautentikusabban azonosult a headlineri pozíciójával – nem voltak híres vendégénekesek (edit: a második hétvégén azért beugrott A$AP Rocky), nem volt több száz táncos vagy a közönség feje felett elvonuló színpadelemek, sőt, Kevin Parker még a két nappal korábbinál is kevesebbet kommunikált a közönséggel.
Amit viszont kaptunk, az egy profi, zenei és vizuális orgazmus, amit nem hogy kétszer, de minden egyes nap örömmel átélnék.
