Tame Impala – Innerspeaker

2010.06.12., 11:23
Amikor jó pár évvel ezelőtt, egy messzi-messzi galaxisban megismertem a Brian Jonestown Massacre-t, teljesen kizárt dolognak tartottam, hogy valaha felbukkanjon még egy olyan banda, aki hozzájuk hasonlóan igazán tökösen, minden mellékíz nélkül képes átültetni a hatvanas évek rockandroll-ját a jelenbe. Telt-múlt az idő, és nagyon úgy nézett ki, hogy nem szenved csorbát az elméletem. Egészen mostanáig.
Az Innerspeaker borítója láttán a hatodik érzékem rögtön azt súgta, hogy ismét hatalmas szerelem van a láthatáron, és bár elnagyolt lenne párhuzamot vonni a Tame Impala, és a már említett együttes között, a hangzásvilágbeli hasonlóságok tagadhatatlanok. Hála az égnek. Az ok, amiért különösen odavagyok az ilyen zenekarokért az az, hogy – bár tudom, gigantikus szentségtörést követek el – igazából sokkal frankóbban és sokszínűbben szólnak, mint őseik. Persze, tudom, a hippi időszakról vagy jót vagy semmit, de ebben a kérdésben nem nyitok vitát.

Debütlemezről van szó egyébként, és egy három – élőben négy – tagú ausztrál csapatról (nem tudom, ott valahogy mindig baromi jó zenék ütik fel a fejüket, lehetnének kicsit termékenyebbek aussie barátaink), a 2008-as Tame Impala EP-t leszámítva ez az első rendes korongjuk. Na de ideje végre a lemezről is szólnom.

Teljesen kizárt dolognak tartottam, hogy valaha felbukkanjon még egy olyan banda, aki hozzájuk hasonlóan igazán tökösen, minden mellékíz nélkül képes átültetni a hatvanas évek rockandroll-ját a jelenbe.

Zseniális nyitás az It Is Not Meant To Be, akár azt is mondhatnánk, hogy a lemez ars poetica-ja, sodródó gitárok, cirógató basszus, dögös dob, Beatles-t idéző ének, és persze korrekt hangzás, kell ennél több? Még szép! Jön is a Desire Be Desire Go, aminél a repeat gomb lenyomása erősen ellenjavallott, feltéve, hogy nem szeretnénk még az unokáinkkal játszadozva is ezt a számot hallgatni. A továbbiakban is valahol az asztal alatt keresgéljük a fejünket, a pszichedelikus mesterművek sora szinte követhetetlen: a tökéletesen vezényelt slágerektől (Alter Ego, Lucidity, Solitude Is Bliss) kezdve az otthonülős, szétszívott tételekig (Jeremy’s Storm, Why Won’t You Make Up Your Mind), megvan itt minden, csak bírják hangerővel a szomszédok.

Az Expectation ugyan rém egyszerű, mégis annyira jól felépített szám, hogy igazából fel sem tűnik, milyen szimpla, ehhez pedig a dob főszereplése külön hozzájárul (ahogy a végén megbújó másfél perces szösszenet is), a The Bold Arrow Of Time pedig az album legütősebb riffjével hívja fel magára a figyelmünket, de azt hiszem, erre végképp semmi szükség.

És hogy némiképp túlzásokba estem volna? I Don’t Really Mind

Szerző: TT

Címkék:

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás