2021.05.18., 19:25

„Szubjektív időutazásra invitáljuk a nézőket” – Interjú a BP Underground-dokusorozat készítőivel

A Koltay AnnaTurán Eszter alkotópáros 2020-ban készítette el a BP Underground című dokumentumfilm-sorozat negyedik epizódját, amely a budapesti rockszcénát mutatja be, és amely a nagyközönség számára is látható a Cinego platformon a korábbi BP Underground-filmek mellett. Most a Rock epizód kapcsán többek közt a filmkészítés folyamatáról, a zene közösségformáló erejéről és a közös alkotómunkáról beszélgettünk.

 
 

A Rock a legszemélyesebb epizód a dokumentumfilm-sorozatból. Mit jelent számotokra a műfaj, és mit szeretnétek közvetíteni a film által?

Turán Eszter: Mindegyik filmünkben valahogyan jelen vagyunk, mindegyik szubkultúrához van több-kevesebb kötődés. A rockzene a legfontosabb zenei irányzat mindkettőnk életében a mai napig!

A cél az volt, hogy egy szubjektív időutazásra invitáljuk a nézőket – vagy azért, mert átéltek tinédzserként Budapesten ehhez vagy egy másik közeghez való tartozást, vagy azért, mert nem, de kíváncsiak rá. Hiteles kordokumentumot akarunk minden esetben készíteni az adott szubkultúráról a 90-es és 2000-es évek elejére fókuszálva.

És hogy mit is jelent számomra a rock? Hát, hogy stílusos legyek, a rock ‘n’ roll az nem egy tánc…

Koltay Anna: Otthon a családi közegben nagy hatással volt rám az, amit apukám hallgatott, a klasszikus Stones-Zeppelin-Beatles-Deep Purple-The Who-Sabbath-AC/DC-vonal. És mindig kíváncsisággal töltött el  mindaz, ami a testvérem szobájából üvöltött: ilyenek voltak a Tankcsapda – A legjobb méreg, a Junkies – Káros az egészségre vagy a Black-out – Fekete-kék című lemezei. Aztán amikor elmehettem egy élő koncertre a Petőfi Csarnokba, ott magával ragadott rockközeg. Onnantól a gimis barátnőimmel bevonatoztuk az országot a kedvenceink miatt, nemcsak a fent említett magyar bandák miatt, de később a Budapest Rock’n’roll ernyője alá tartozó Subscribe, az Insane, a Superbutt és a The Idoru miatt, de nagyon szerettük a Cadaveres de tortugas-t is.

A szöveg, a mondanivaló, amivel azonosulni tudsz, a zene, ami felpörget, vagy épp megvigasztal, ha magadba vagy fordulva. Az élő koncert energiája, a közösségélmény, amelyet a barátaiddal együtt élsz át, de ezen felül a koncertteremben lévőkkel valahogy ugyanazt érzed, együtt dobban a szívetek. Ezt az érzést nem lehet megunni. A film a műfaj iránti hálánk és tisztelgésünk jeléül született.

 
 

Mi teszi hiteles korrajzzá a filmet?

T. E.: Mi nem más sztoriját mondjuk el, hanem a saját utunkon keresztül – némi kitekintéssel – mutatjuk be ezt a kort. A filmben a saját élményanyagunk mutatkozik meg: a rajongásaink, barátaink, azok a helyek, ahova jártunk, persze kiegészítve olyan megkerülhetetlen stílusokkal, zenekarokkal, klubokkal, akiket lehet nem szerettünk, vagy nem pont oda jártunk, de nem maradhatnak ki. A 90-es években és a 2000-es évek elején voltam gimis és egyetemista. Vad és szabad idők voltak, és ebben a körben szocializálódtam, a személyiségfejlődésemre nagyon hatott ez a közeg.

A szereplőválasztásnál törekedtünk arra, hogy azok szólaljanak meg, akik valamiért meghatározóak voltak a rockzenei szcénában azokban az időkben. A ma is ismert és sikeres arcok mellett megszólalnak a ténylegesen underground arcok, akik akkoriban a legmenőbbek voltak, és tényleg csak azok ismerik őket, akik ebben a közegben éltek.

Emellett csomó olyan anyag van, amit máshol még sohasem láthatott a közönség. Például soha senki nem látta a thrash istenség Barbed Wire-t koncertfelvételen, vagy a magyarországi grunge egyik legmeghatározóbb zenekara, a Sonic Smell szigetes fellépését, a legendás  Bedlamot, ahogy Alice in Chains-t énekel alsónadrágban, és sorolhatnám.

K. A.: Egyrészt az 55 alanyunk személye teszi hiteles korrajzzá a filmet, akik a legkülönfélébb figurák, és akik a legkülönfélébb műfajokból érkeztek. Másrészt ott vannak az ő történeteik: ebben a filmben jól megfér egymás mellett pl. Nagy Feró visszaemlékezése a Garázs rádióműsorra, a Sex Action-ös arcok Fekete Lyuk-as sztorijai, hogy hogyan került be a Black Outba Kowalsky, ki volt a magyar Sebastian Bach, hogy a Tankcsapda hogy érezte magát az első pesti koncertjén, hogy milyen világ volt Magyarországon ’89 után, milyen zenék jöttek be az MTV-n, hogy néz ki egy thrasher, miért volt menő a Bedlam, hogyan kígyózott a sor a Kultiplex előtt a Subscribe születésnapján, honnan volt az Isten háta mögött énekesének a fejkendője, mennyire nehéz csajként beilleszkedni a maszkulin közegbe. Emellett hitelessé teszi még rengeteg értékes archív anyag, amelyet a szereplőinktől, rajongóktól kaptunk, és a film miatt digitalizáltunk be, például koncertjegyeket, plakátokat, fényképeket, magazinokat, VHS és DAT kazettákat.

 
 

Mit gondoltok, miben rejlik a rock közösségépítő és közösségformáló ereje?

T. E.:

Én tizenéves aspektusból közelíteném meg. Akkor a közös útkeresés, a kapaszkodók megtalálásának vágya az összefűző erő. Az, hogy ugyanazt a problémát, dühöt, szomorúságot, boldogságot üvölti ki magából a zenész, ami a te szívedet nyomja, orvosságnak tűnik, amit mond, és ez egy életre szóló útravaló…

K. A.: A jó dalszövegekben, a bármilyen lélekállapotra alternatívát kínáló zenékre, az ösztönösen korszakalkotót létrehozó tehetséges zenészek munkájában, amit az ezt befogadni képes közönség érez. A zenekarok közé szerveződő infrastruktúrában: a jó rockklubokban és közösségi találkozóhelyekben, amelyekre nagy szükség van.

Az élményben, amit már említettem, és amit a barátaiddal együtt fogadsz be: amit csak az élőzenés koncerten kapsz meg.

Miként zajlott a forgatás? A vírusügyi korlátozások hogyan befolyásolták a munkát?

K. A.: Jóleső érzés volt, hogy szinte minden felkért alanyunk ismerte már a sorozatot, és gond nélkül, első szóra igent mondott, bizalmat szavazott nekünk. Az első két forgatási napunk közvetlen a pandémia előtt volt, aztán nyáron folytattuk. Nehéz érzés volt, hogy amikor végre kész lettünk az utómunkálatokkal, októberben újra bezárt az ország, és nem tudtuk megmutatni a közönségnek, amin annyit dolgoztunk. Ezért most nagy öröm, hogy a Cinego oldalán elérhető, és nemcsak az új, Rock rész, hanem a teljes sorozat.

T. E.: Fantasztikus volt forgatás közben több régi barátot sok idő után viszontlátni. Fodival, a Bedlam énekesével 20 éve nem találkoztam, de a Warpigs fiúkat sem láttam tizenvalahány éve, és azt is legyőztük, hogy Londonban élnek. Az is nagyon hatott rám, amikor több gyerekkori példaképemmel, például Sex Action-/F.O. System-tagokkal forgathattunk Óbudán, ahol felnőttem. Számomra ez egy érzelmesre sikeredett forgatás volt.

Több mint ötven embert beszéltettek a korszakról a kamerák előtt. Mi jellemezte az interjúkészítés folyamatát?

T. A.: Minden BPU-filmet egy nagy és heteken át tartó ötletelés, gondolkodás előz meg. Eszterrel zenéket hallgatunk, jegyzeteket készítünk, könyveket olvasunk, filmeket nézünk inspirációként, aztán összeülünk, megmutogatjuk egymásnak, ki mire gondolt, közösen ötletelünk, érvelünk, érveket ütköztetünk. Aztán kirajzolódik az az első névsor, akiket kamera elé akarunk ültetni. Maga az interjúzás már bevett séma alapján alakul nálunk: hosszú, másfél-két órás beszélgetéseket készítünk az alanyokkal, mert bár mindig jól felkészülünk belőlük, és tudjuk, hogy konkrétan mire vagyunk kíváncsiak, de kell ennyi idő arra, hogy kihozzuk belőlük a sztorikat, anekdotákat, érzelmeket. El lehet képzelni, mennyi nyersanyag áll ilyenkor rendelkezésünkre, megszorozva ezt a bő órát 55 alannyal… Ezekből kell aztán a vágóasztalon elővenni a legjobb szerkesztői tudásunkat, és egy dramaturgiai ívet felvázolni. Nem kis feladat! De izgalmas ebben gondolatdzsungelben utat találni.

 
 

Mi hívta életre a BP Underground-projektet? Mi a célja?

T. E.: Az én primer motivációm az volt, hogy olyan sok idő eltelt a gyerekkorom és a most között, hogy ekkora távlatból jó érzés visszaidézni ezeket az éveket. Emellett hajtóerő volt az is, hogy a 90-es vagy 2000-es évekről és az undergroundról még senki sem forgatott összefoglalóan filmet.

K. A.:

A BP Underground a szubkultúrák iránti tisztelgésünk, és személyes szeretetünkön túl szeretne minél teljesebb képet adni a közegről hiteles figurák visszaemlékezései alapján, eredeti archív felvételek megtámogatásával, bemutatva a műfaj kialakulását és aranykorát.

Ezt szerencsére a közönség (ami a legfontosabb) is így érzi, szerettük, amikor egy-egy vetítés után odajött hozzánk sok idegen, hogy köszönik, hogy visszahoztuk a gyerekkorukat, vagy hogy lesz mit mutatni a kisfiának, hogy apa ebben a világban volt benne. De azt is szeretem, amikor teljesen kívülálló arcok mondják azt, hogy semmit sem tudtak erről a műfajról, de most már képben vannak, és meg is szerettek zenekarokat, utána kutattak egy-egy bandának, ami már nincs, vagy sosem volt a reflektorfényben.

A sorozat egy korlenyomat a rendszerváltozás utáni hazai zenei közegről, amely szórakoztatja és elgondolkodtatja a nézőt, legyen az bennfentes vagy laikus.

Alkotópárosként hogyan működtök együtt? Mi a sikeretek kulcsa?

K. A.: Én tízévnyi televíziós és dokumentarista közegből érkeztem, Eszter pedig komoly filmes szakember. Ő filmes látásmódot és profi stábot hozott, a kamera előtti mélyinterjúzásban, interjúszkriptelésben pedig nekem volt több tapasztalatom.

Tanultunk egymástól is sokat, és bár a minőséget illetően és teherbírásban egy rugóra jár az agyunk, nagyon szépen kiegészítjük egymás szakmai tudását és emberi tulajdonságait is.

Szokták mondani, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg: ránk ez az előbbiek miatt nem igaz, noha vitáink nyilván vannak, és építő jellegű kritikát is mondunk a másik munkájára, gondolataira, ezek mindig csak viszik előre az alkotást. A két energia összeadódik, szerintem ez a sorozatunk sikerének egyik titka, ettől lesz több és színes a végeredmény.

T. E.: A köztünk lévő korkülönbség is segít. Bizonyos tekintetben mást éltünk meg, és mindkét élményanyag benne van a filmekben.

Az ízlésünk és a világnézetünk sem teljesen azonos, és jó, hogy ebből adódóan nincs kisajátítva semelyik közeg, hanem a kettőnk szempontrendszere találkozik. Ettől színesebb és gazdagabb lett minden alkotás.

Milyen terveket szövögettek a folytatásról?

K. A.: Hiányzik, hogy fizikailag is találkozzunk a Rock epizód közönségével. Ugyan nem kifejezetten mozihosszúságú lett ez a rész, így is van igény rá a művészmozikban is, ezért most, hogy nyit a világ, úgy néz ki, lesz pár, közönségtalálkozóval és a filmhez kapcsolódó fellépő koncertjével egybekötött vetítés vidéken. Ünnepelni szeretnénk a filmet, hogy megvalósulhatott, és persze a hazai rockszcénát ennek apropóján. Reméljük, ez mihamarabb meg tud valósulni!

T. E.: Én épp más filmes projekteken dolgozom, és rendezek is egy másik dokumentumfilm-sorozatot teljesen más témában. Úgy érzem, ezzel a négy résszel meg tudtuk mutatni, mi az, amit a budapesti underground világáról gondolunk. Lehet, hogy lesz folytatás, de most a Rock résznek örülünk, a többit pedig majd meglátjuk.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Fotók: Barta Imre

Címkék: , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás