A fiúk még magukra sem öltötték fellépőruhájukat- hiszen nincsen koncert világító póló és kivillanó mellbimbó nélkül- a sátor már szinte meg is telt. Ez részben az időjárásnak is betudható volt, hiszen kis képzavarral élve: az eső is a fiúk malmára hajtotta a vizet. Nyitásként felhangzott a Jimmy, a kezek a magasba lendültek, a lányok ordítottak, a padló pedig imbolygott az ugráló tömeg alatt. Mikor a mellettem álló a mankóját feje felé tartva kezdett mulatni, éreztem, hamarosan elszabadul a pokol. És valóban: a Bitches On The Truck-nál az énekes, Márk szokásához híven kinézett magának egy hölgyet a tömegből, de ahogy próbált odaérni, minden oldalról lányok serege fogdosta őt, szemérmetlenül. Persze nem úgy tűnt, mintha nagyon sérelmezné. Egy „vissza-tapsra” futotta az idejükből, majd következett a Hangmás. Legutóbbi albumuk a Valaki ma este megsérülhet nevet viseli, ám ezúttal majdnem visszafelé sült el a dolog: épp a koncertre tartottak, mikor turnébuszuk kigyulladt. Végül megúszták, és így a nyitó dal, a Darabokban sem nyert különösebben groteszk értelmet. Egy jóval kisebb számú, ám annál lelkesebb közönségnek játszottak. A frontember, Endre egy kikerülhetetlen jelenség. Ő minden koncertbe egy kicsit belehal. Lehet, hogy azért, mert végig a hangfal mellett álltam, de a 2 produkció után azt a konklúziót vontam le, hogy piszkosul jó a hangosítás a Malátabárban.
A Nagyszínpadtól hasonlóakat remélve vettük az irányt a finn The Rasmus együttes koncertje felé. Az utat borító sárréteg olyan csúszós volt, hogy szó szerint átkorcsolyáztunk. A koncert éppen hogy elkezdődött, így még lehetőségünk volt utat törni előre. A színpadra nézve négy elkötelezett és lelkes zenészt láttam. A fiúk hibátlan setlist-tel készültek, amelyből az utolsó, nem túl nagy visszhangot kiváltó lemezük dalait szerencsére hanyagolták. Helyet kaptak viszont olyan ínyencségek, mint második lemezük bohókás hangulatú címadó dala, a Playboys, melyet rögtön a Szellemirtók főcímdalának feldolgozása követett. Nagy örömömre eljátszották a személyes kedvencemet, a Still Standinget, de persze felcsendült az összes nagyobb slágerük: Guilty, First Day Of My Life, No Fear. Az egésznek valamiféle családias hangulatot teremtett a folyamatos kétoldalú kommunikáció a közönséggel. Például mielőtt felcsendült volna a legnagyobb ováció övezte In The Shadows című gigaslágerük, Lauri megkérdezte, ezt hogy mondják magyarul. A tömeg egy emberként kántálta: „árnyékban!”. Egy kis csendet kért, az első sorban egy lányt felszólított, ismételje el még egyszer, majd szinte tökéletes magyarsággal ő maga is kimondta. Nem hiába, rokonok vagyunk. Az emberek őrjöngtek, csendben figyeltek, nevettek vagy éppen sírtak. Én személy szerint mindet csináltam egyszerre.
Csak nosztalgiából jöttem el, de sokkal többet kaptam. Kifelé menet megcsapta a fülem, ahogy az emberek kórusban üvöltik, hogy „woohoo”- igen, a Silent Disco valóban vicces így kívülről szemlélve. Még utoljára csekkoltam, hogy a számomra érthetetlen módon vízzel teli medencében nem fuldoklik-e valaki részegen, majd szigorúan előre nézve kicsúszkáltam a fesztivál területéről.
Fotó: a
Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.