Ekkor gondolkoztam el először azon, mennyire más egy ilyen koncert, mint bármelyik eddigi fesztivál fellépésük. Egy szavam sem lehet, eddig is mindig profi koncerteket adtak, de ez annál sokkal több volt. Még sosem láttam ennyire jókedvűnek és nyitottnak őket. Stefan Olsdal-el szemben álltam, és amit ő művelt, sokkal több volt egyszerű gitárjátéknál. A szeméből is látszott, hogy egy teljesen más világban él. Arcrezdülései mosolyra fakasztottak, mozgása pedig utánozhatatlan volt. Kicsit el is kalandoztam, mire felocsúdtam, már a Kitty Litter-rel zúztak. A kötelező kört is lefutották a szinte felismerhetetlenségig áthangszerelt Every You Every Me-vel. Majd következett egy újabb katarzis, a Special Needs. Számomra a koncert legemlékezetesebb pontja az volt, mikor a színpadot bámulva, átszellemülten énekeltem a szöveget, de elrontottam. Kicsit lehajtottam a fejem, hogy visszarázódjak, és mikor felnéztem, Stefan nevetve nézett rám. Azt hittem, rosszul látok, de a mellettem álló lány is megbökött, hogy „Te, ezt téged néz!”. Próbáltam leplezni a zavaromat, de hamar elterelte a figyelmemet Brian első hosszabb monológja. Először is bemutatta a zenekart, miszerint „Hello, mi vagyunk a Placebo Londonból.” Majd felolvasott néhány érdekesebb transzparenst is- ekkor döbbentem meg másodszorra, hogy mennyire figyelnek a közönségre- köztük például a „Kisses from Hungary” feliratot, amire megjegyezte, hogy „Yeah, I know this is the country we’re in” („Tudom, ez az az ország, ahol épp vagyunk”). Ő is közvetített egy üzenetet felénk, miszerint „Breathe Underwater”- és újra a húrok közé csaptak. A zúzás folytatódott a Bright Lights és a Never Ending Why alatt is. Majd hirtelen líraira vették a formát, a Meds elejét Brian akusztikus formában adta elő.
A Teenage Angst alatt minden felnőtt lelki szemei előtt látta tinédzserkori félelmeit. A Nirvana feldolgozás (All apologies) számomra kicsit fájó pont volt, szerintem sokkal több jó számuk van annál, minthogy cover-t kelljen játszaniuk. De ezt hamar feledtette velem Brian bohóckodása és az 1000 wattos mosoly, amit a „We are all gay” (gay régies jelentése vidám, manapság: meleg) sornál villantott. A Song To Say Goodbye alatt gitárja leszakadt, de profin megoldotta a helyzetet, lábával tartotta a szám végéig. The Bitter End valóban keserédesre sikerült: annyira magával ragadott, hogy derült égből villámcsapásként ért, ahogy szinte szó nélkül levonultak. Közeleg a vég, éreztem. Persze még visszajöttek egy ráadásra, vadonatúj dalukkal, a Trigger Happy Hands-el, ami tökéletesen passzol ahhoz, ahogy mostanság Brian a világbékét és a szeretet hirdeti.
A Post Blue és az Infra Red is ütős volt, de szinte el is felejtettem, mert a csúcspont, és egyben utolsó szám, a Taste In Men mindent vitt. A színpad vörösen izzott, Stefan hátratett kézzel állt, amíg az ő szólója nem következett, akkor viszont beleadott mindent. Annyira katartikus élmény volt, hogy szinte fel sem fogtam, hogy vége, ennyi volt. Brian a „Peace, love and open mind” (Béke, szeretet, nyitottság) szavakkal búcsúzott. Ha te mondod barátom, úgy lesz!
Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.