Sam Fender már eddig is lenyűgözte a világot, aztán első lemezével újabb szintet lépett

Phenom'enon
2019.12.1., 20:59

Vannak feltörekvő tehetségek, akiket az ember könnyen el tud engedni, sokszor egyszámos előadókká válnak, elkészítik első nagylemezüket, ami akkorát üt a hallgatóság szívén-lelkén, hogy 20 év múlva is emlegetjük. Vannak, akik csendben, visszahúzódva, dalszerző-énekes módján adják ki magukból fájdalmukat vagy épp a legboldogabb pillanatokat, de mégsem jutnak igazán egyről a kettőre. Van, aki egyszerűen nem veszi annyira komolyan a dolgot, pedig maradandót is tudna alkotni. Aztán tízévente belefuthatunk egy olyan tehetségbe, mint Sam Fender.

Kiadott EP, sok-sok kislemez, jobbnál jobb klipek, élő felvételek. És mégsem találunk egyikben sem hibát. Elkezdünk Sam Fender-rajongókká válni, holott még sehol egy nagylemez. Megvesszük az addig megjelent kiadványokat, bármilyen formátum is legyen az (akár kazettán a Dead Boys EP), és várjuk a csodát, ami biztosan érkezik. Ez a srác és a zenekara be fog futni. És egyáltalán nem azért, mert slágereket írnak vagy, mert annyi támogatást szereztek, hanem mert pontosan azt érezzük, fényévekkel lép túl zeneileg és szövegileg minden jelenlegi zenekaron a maga műfajában.

 
 

Kiindulópont Anglia, North Shields, színészkedés, dalszerzés, gitár, enyhe Bruce Springsteen-hatás. Majd 2010-ben felkerül Ben Howard menedzserének közreműködésével a klubélet térképére. Végleg eldől, hogy a zene az, ami kiforrottabbá teszi. Kap még szerepeket, de várható, hogy ezek egyre inkább elkopnak. 2017-ben a Play God című kislemezdal szerepel a FIFA 19-ben (egyébként nagyon nagy Newcastle United-rajongóról van szó), 2019-ben egy bővített turné alkalmával egy hónap kényszerszünet, többek között a glastonbury-s fellépést is törölni kell. Közben bezsebeli a BRITs 2019 Critics’ Choice díját.

Tiszta szívéből érzi, hogy tényleg tőle függ minden, ő az a biztos pont, aki ezt az egészet maradandóvá kovácsolhatja.

Furcsa mód minden nyilatkozatában egyes szám első személyben beszél, ami alapján joggal gondolhatnánk, hogy fejébe szállt a siker, vagy hogy semmibe veszi a zenekar többi tagját. A Hypersonic Missiles bizonyítja, hogy leheletnyit sem.

 
 

Úgy indul ez az egész, hogy a már széthallgatott EP dalait megemésztve várja az ember, hogy a nagylemez megjelenésekor vajon érez-e késztetést arra, hogy kihagyja a már jól ismert számokat. Mindezt éjfélkor, amikor is felkerül az album kb. minden ismertebb streaming oldalra. Ez egy elkerülhetetlen gát, amit kevés zenekar képes átugrani. Érnek-e annyit ezek a refrének és kórusok, hogy új értelmet nyerjenek, csupán a dalsorrend által. Elindul a címadódal, elképesztő kezdés, komor artwork, bosszús személyiség, mégis egy vidámabb hangvétel. Érkezik a The Borders, szinte süvít a fülünkben, kicsit közelebb kerülünk ahhoz a sráchoz, aki ezt az egészet megálmodta. Csilingel a harmadik szám, kiszakít minket abból a burokból, amelybe beleképzeltük magunkat. Elhalkul, és letisztul előttünk minden.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Kár is lenne küzdeni, a következő blokk visz mindent. A már korábban kiadott kislemezdalok érkeznek, kiegészítve pár új darabbal. Fájdalmas minden egyes szünet és kiállás, ami elér hozzánk. Szaxofon szólal meg a háttérben, festményszerű az élmény, ahol épp hullámokba ütközünk, mégis szabadon és könnyedén tudunk lélegzethez jutni. Ellentétekbe kapaszkodva tovább sodródunk, mert zaklatottak szeretnénk lenni. A That Sound még mindig cirkál a fejünkben, és egyben kíváncsivá tesz, hogy vajon mi jöhet ezután. Emelkedett hangvételű a Saturday, éppen nem vesz el a lemez összképéből. Érdemes odafigyelni a második percnél eldörrenő kiállásra, ami mentőövként szolgál, hogy a lemez utolsó harmadában el ne merüljünk teljesen, és értékelni tudjuk azt, mennyire zseniális az album vonalvezetése. Még egy utolsó kartempó, megszólal a Will We Talk?, szinte egy mozdulattal partot érünk, ahogy a vonósok átharsogják az eget.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

És itt jön a titok. Négy dal marad, nyugodtan hátradőlhetünk, mert ez a négy szám egységben, összefonódva minden szúró és keserédes ízzel hagyja, hogy mindig, minden alkalommal együtt hallgassuk végig őket.

Rengeteg kérdést felvet az emberben ez a finálé, simán lehet, hogy valaki választ is talál rá, megfejti azt. Első alkalommal biztosan. De utána?

Kizártnak tartom, mert előkerül az utolsó dal, egy szál zongorával kísért élő felvétel. Végtelennek érezzük a levegőt, a tereket, mindent, ami körülvesz bennünket. Versként hangzik a Use, talán a legbátrabb húzás, amellyel életemben találkoztam. Egy eddig sohasem hallott dal, stúdióváltozat nélkül, mintha egy B oldalas szám keveredett volna elő egy rég elfeledett, megismételhetetlen koncertről. És hogy melyik az a pillanat, ami kitörölhetetlenül belénk ég, és majd egyszer lepereg életünk filmjében? 2 perc 55 másodperc…

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Szerző: Molnár Csaba

Címkék: , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás