Varju Kitti
2017.06.10., 8:08

Rockba oltott örömünnep lett a Switchfoot első hazai koncertje

A Switchfoot nevére nem biztos, hogy sokan felkapják a fejüket idehaza, pedig egy több mint húsz éve aktív keresztény rockbandáról van szó. Mégis, amikor az Ez az a nap! szervezésében első magyarországi fellépésére érkezett a banda június 4-én, több mint egy héttel a koncert előtt teltházas lett az A38 Hajó. A világ minden pontjáról összeverődő közönség elképesztő lelkesedéssel tombolta végig az estét, én pedig a második Switchfoot-koncertemen ismét megtapasztaltam, milyen érzés nem hívőként egy vallásos koncertet megélni.

Nagyjából 10 éve ismerem a Switchfoot zenéjét, de eddig csak egyetlenegyszer jutottam el koncertjükre, amikor végre Európa felé jöttek 2011-ben. Akkor egy bécsi keresztény fesztivál keretében egy teltházas Gasometert hozott össze az amerikai banda, amelynek éterét elképesztő energiával árasztotta el. Hat évvel később végre az első magyarországi koncertjére készült a Switchfoot, amelynek beszámolóját alább olvashatjátok, megszakítva néhány gondolattal az együttes énekesétől, Jon Foremantől, aki a fellépés után egy nagyon gyors interjút is adott.

Fotó: Ez az a nap! || Hegyi Júlia

Az Ez az a nap!-rendezvényeket megvalósító, felekezetközi szervezőcsapat június 4-ére az A38 Hajóra invitálta meg az amerikai együttest, és jóval a fellépés előtt el is fogytak a jegyek. Arról tudtam, hogy a legutóbbi, május 27-ei Ez az a nap!-eseményen több mint 10 ezren voltak a Papp László Budapest Sportarénában, és úgy tűnik, egy rockkoncert is rengeteg hívőt tud megmozgatni. Pontosabban inkább fiatalt, hiszen a hajó koncerttermében túlnyomó többségben a 18-30 év közötti korosztály képviseltette magát. Elszántságukat az is jelezte, hogy már a kapunyitáskor tele volt az A38-ra vezető híd, így az előzenekar, az Altarive is több mint félház előtt mutathatta meg magát. A keresztény rockot idehaza képviselő kvintett majdnem egyórás lehetőséget kapott a bemutatkozásra. Az látszott a közönségen, hogy alapvetően a Switchfoot miatt gyűltek össze ennyien (és ezt az énekes, Szula Jak is észlelte, aki „tudtok ennél jobbat is” kiszólással próbálta motiválni az embereket), de a kicsit punkosabb hangvételű zene is megtette a hatását. Az Altarive koncertje végére egyre nagyobb hangerővel zúgott a taps, tisztes fogadtatásban részesítve a hazaiakat.

Fotó: Ez az a nap! || Nehézy László

Rövid átállást követően megérkezett a Switchfoot is, de még az ezelőtti várakozásban volt időm azon merengeni, hogy mennyire más közegben vagyok most. Rockkoncerthez képest nem éreztem azt, hogy össze akarnak nyomni, mindenki kellő helyet hagyott a maga körül állóknak. Nem volt jellemző a sok alkoholfogyasztás és a korai részegség sem, és bár a későbbiekben a „nyugodt”, illetve „békés” jelzők sem éltek az önfeledtem ugráló és éneklő rajongók esetében, mégis teljesen más kultúra uralta a teret. Ülős koncertet leszámítva idejét sem tudom, mikor volt olyan, hogy nem löktek fel, nem gyalogoltak át rajtam a számok közben, nem tolakodtak be elém, nem öntöttek le piával, vagy épp nem dumáltak mellettem a buli alatt.

Fotó: Ez az a nap! || Nehézy László

Mint kiderült, Dubaiból, Indiából, Ecuadorból, az USA-ból és vagy 100-an Romániából is érkeztek a Switchfoot budapesti fellépésére, a banda pedig a legnagyobb odaadással igyekezett meghálálni a közönség szeretetét. És tényleg ez jellemezte a légkört: itt volt egy zenekar, amely az első benyomását szerezte egy addig nem érintett országból, és valóban mindenki oda-vissza örült ennek az alkalomnak.

“Van egyfajta kommunikáció, ami megtörténhet a zenén keresztül, szavakon keresztül, és ez motivál arra, hogy utazzak, hogy meglegyen ez az interakció: belenézni valakinek a szemébe, miközben felém énekli a dalainkat. Még ha valaki nem is beszél angolul, akkor is énekel, és ez csodálatos dolog.” (Jon Foreman)

A turné fókuszát adó Where The Light Shines Through című, tavalyi lemezük természetesen kicsit nyomatékosabb helyet kapott a setlistben, de az erről származó dalokat – mint az I Won’t Let You Go, a Live It Well vagy a Float – is már ugyanúgy zengte a közönség, mint a régebbi slágereket (We Are One Tonight, Dark Horses, Mess of Me, Dare You To Move) és a koncerteken ritkán hallható számokat (Twenty-Four, Only Hope, Gone). A Switchfoot nem egy szerzeménye stadionrock kategória, így a közös éneklések sem hiányoztak: ha nem is gospelről van szó itt, mégis libabőrözős élmény volt együtt üvölteni az átvezető, szöveg nélküli dallamokat a Love Alone Is Worth The Fight vagy a Where I Belong esetében.

Törtek a mécsesek a Your Love Is A Song vagy a Séta a múltba (A Walk To Remember) című filmből ismerős Only Hope alatt, és kellemes színfolt volt az akusztikus Hello Hurricane-t hallani, a Float alatt pedig – kaliforniai emberként – a szörfkultúrát a közönség tetején egy magyar focimezben kiélvező Jon Foremant látni.

Fotó: Ez az a nap! || Hegyi Júlia

Az átszellemült légkörben még az is megtörténhetett (és nem hatott kényelmetlennek), hogy ebben a közegben egy ponton az egész koncertterem ismerőst-ismeretlent átkarolva közösen hullámzott.

“Minden dalnak innen belülről, a szívből kell elindulnia. Azokon a sötét történéseken felül, amelyeket a hírekben látok nap mint nap, ez egyben az én küzdelmem a saját sötétségemmel. De azon keresztül sugárzik át a fény, így látom ezt.” (Jon Foreman)

Több mint másfél óra és két visszatapsolás után ért véget az össznépi örömünnep. Lehet, hogy nem vagyok vallásos, de keresztény rock ide vagy oda, a zenében hiszek. Ezen az estén pedig ez vitt az A38-ra, és nem éreztem magam furán egy olyan környezetben, amelynek inkább külső szemlélője, semmint megélője vagyok. Ugyanakkor látni ezt a közvetlenséget, az emberek arcára kiülő, őszinte boldogságot, amelyet a kedvenc bandájuk okozott, igazán emlékezetes volt. És ezzel még nem is ért véget az este, hiszen a Switchfoot énekese egy szál gitárral kivonult a hajó előtti Duna-partra, hogy egy rövid, néhány számos akusztikus koncerttel fejezze ki köszönetét. Ekkor még dalt is lehetett kérni, így Foreman saját szerzeményei (Your Love Is Strong, Caroline) mellett a Vice Verses című Switchfoot-dal is felcsendült, a helyszíni alkalmi kórussal karöltve.

Fotó: Ez az a nap! || Hegyi Júlia

Jon Foreman az est végén a múltról és a jövőről is mesélt. Amikor 20 évvel ezelőtt megalapította a bandát, akkor csak az volt a célja, hogy dalokat játszhassanak.

„És úgy érzem, hogy ez még mindig igaz, mindegy, hogy 5, 500 vagy 5000 ember hallgat minket. Továbbra is olyan számokat szeretnék eljátszani, amelyek velem rezonálnak” – tette hozzá.

A legutóbbi, Where The Light Shines Through című, sorban 10. albumuk kapcsán még a gyermekkorára is visszagondolt.

Én még mindig úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, a zene adja meg azt az örömöt, amit még kiskoromban éreztem. Amikor ezt az albumot vettük fel, akkor erre az energiára próbáltam összpontosítani. Egyébként amikor még kicsi voltam, a szüleim elvittek Disneylandbe, majd ott elveszítettek. Aztán felfedezték, hogy egy zenekar mögött masíroztam, mert azt hittem, velük vagyok én is (nevet). És még most is ugyanez az érzés: a zene megmozgat, eljuttat helyekre, és bár magam sem hiszem el, hogy ez a tizedik albumunk, én még mindig ugyanazt a lendületet érzem.

Ezt a lendületet pedig nemcsak ő, hanem az egész A38 Hajó is érezte.

Fotó: Ez az a nap! || Hegyi Júlia

Kiemelt kép: Ez az a nap! || Hegyi Júlia

Címkék: , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!