Phenom’enális szerkesztők nyári kedvencei: Horváth Zsolt
Az idei nyári lejátszási listámat elsősorban a múltba való visszatekintés jellemzi. Elkezdtem előtúrni régebbi kedvenceimet, hogy azután újra elmerüljek bennük, mindeközben a grime nagy favorittá vált. Végül nem pakoltam tele a szettet brit rapperekkel, de ahogy a barátaim sem, úgy természetesen ti sem fogjátok megúszni. Én előre szóltam.
Pixies – The Holiday Song
A szám címének semmi köze ahhoz, hogy ide került, csak ez az egyik kedvenc Pixies-dalom. A hónapok során újra felfedeztem magamnak azokat az albumokat, amelyeket még középiskola alatt hallgattam, a Pixies-től pedig a Surfer Rosa és a Doolittle kiemelt helyen szerepeltek. Ezek két-három éve pörögtek utoljára, majd amikor visszataláltam hozzájuk, kicsit olyan volt, mint amikor először hallgattam őket. Végül mégis a Come On Pilgrimen szereplő The Holiday Song maradt, ami popnak túl piszkos, punknak meg túl könnyed.
AJ Tracey – Ladbroke Grove
Kevés ismerősömmel tudok osztozni a grime iránti szeretetemben, de azért hirdetem az igét. A műfaj nagy hatást gyakorolt rám az utóbbi egy évben, valahogy érdekesebb most számomra, mint a rock ‘n’ roll. AJ Tracey (egyelőre) nem tartozik a kedvenceim közé, de a Ladbroke Grove iszonyatosan el lett találva, amelyhez kell Jorja Smith vokálja is a refrénben.
Sleater-Kinney – Entertain
Míg várakoztam a Sleater-Kinney kilencedik, The Center Won’t Hold című lemezének megjelenésére (amely augusztus 16-án ki is jött), addig előkaptam a régebbi dolgait minden idők egyik legjobb rock ‘n’ roll triójának. Ezek közül főleg a The Woods került elő, az ezen helyet kapó Entertain energiája pedig sokadik hallgatásra is átütő.
Noel Gallagher’s High Flying Birds – This Is The Place
Bár az Oasis a kedvenc zenekarom evör, de be kell vallanom, hogy nem feltétlenül akarok reuniót. Pontosítva, egy Oasis-koncertért nagyon sok pénzt hajlandó lennék kifizetni, de végignézni, ahogy Noel Gallagher újraértelmezi magát 52 évesen, egyszerűen fantasztikus, és azt is tudom, hogy az Oasis alatt ezt nem feltétlenül tehette volna meg. Űrdiszkó, boogie, glamour pop – élem.
whenyoung – You’re Grand
Az általam vezetett rovatban, a hét legjobb dalait összefoglaló Phenom’enális elszámolásban próbálok nemcsak nagy neveket, de feltörekvő együtteseket is szerepeltetni. Az egyik ilyen igen tehetséges banda a whenyoung, amelyre online magazinok feltúrása közben találtam rá, a debütáló anyagot pedig érdemes meghallgatni, ugyanis tele van jobbnál jobb dolgokkal. Ezekről nem voltam rest írni is a Reasons To Dream megjelenése előtt (itt, itt és itt), a himnikus You’re Grand indie-popja pedig nagyon hamar betalált.
P Money – Shook
Hiszek abban, hogy vannak olyan számok, amelyekről érdemesebb kevesebbet beszélni, mint többet. P Money Shookja pontosan ilyen; egy pillanatra sem hagy szusszanást, egyből elkap a flow-ja, és jó ideig nem is szabadulsz ki belőle.
Hole – Malibu
Bár nagy rajongója vagyok a ’90-es évek alternatív zenéjének, Courtney Love zenekara, a Hole valahogy kiesett. Ezt a zseniális Celebrity Skinnel pótoltam, amely a nyaram legtöbbet pörgetett albumává vált, erről a Malibu pedig az egyik legjobb dal, amit valaha hallottam.
Cast – Alright
A The La’s-ből kivált John Power együttese, a Cast nem tartozik a legerősebb britpop zenekarok táborába. Az 1995-ös All Change lemez egy korrekt eresztés volt, azonban az ezen szereplő Alright nemcsak az egész formáció legerősebb dala, de valódi britpop himnusz. Könnyed, önfeledt, sörrel a kézben együtt éneklős darab, ahogy az angolok mondják, „catchy”. Akik gyűlölik a britpopot, azok ezt a számot kifejezetten utálni fogják, akik viszont vevők az ilyesmire, azok meg nyugodtan vessék bele magukat.
Alabama Shakes – This Feeling
Bár a Fleabag első évadát szerettem, valahogy nehezen vettem rá magam a második és egyben utolsó évadának végignézésére. Ez nem a produkciónak szólt, de feltorlódtak a megnézendő sorozatok a megnézendő filmek mellé. Aztán úgy alakult, hogy itthoni unalmamat kihasználva, erőt véve magamon nekiálltam, majd végig is daráltam, ahogy ilyenkor illik. A befejező évad túlszárnyalta az elsőt, sokkal érzelmesebb oldalát ismerhettük meg Phoebe Waller-Bridge karakterének úgy, hogy a humora továbbra is pazar maradt, az utolsó részben pedig az Alabama Shakes This Feeling című száma csendül fel egy szívszorító párbeszéd után. Nézzetek Fleabaget!
Nico – The Fairest of the Seasons
Nico munkásságából sokan csak a legendás The Velvet Undergrounddal közösen felvett The Velvet Underground & Nicót ismerik, amelyet minden idők legjobb albumai között szoktak emlegetni, és nekem is az egyik kedvenc korongom. Innen továbbmozdulva akadtam rá a szólódolgaira régebben, az idei nyáron pedig a The Fairest of the Seasons elég gyakran került elő esti, hazafelé tartó sétáim során.
