Phenom’ Top – A Filmek
Amelie csodálatos élete
Ez az a film, amit senkinek sem kell bemutatni, sőt mi több fogadni mernék, hogy többeteknek szintén ott lapul abban a bizonyos szívcsücsökben. Mégis mitől olyan különleges és csodálatos a párizsi pincérlány élete? Ha az nem lenne elég, hogy francia és Párizsban él, tekintsük csak meg közelebbről a dolgokat, amikben örömét leli. Amelie szeret a moziban hátrafordulni, és nézni a többiek arcát, szereti felfedezni azokat az apró részleteket, amiket senki nem vesz észre, szereti kiskanállal összetörni a créme brülée tetején lévő karamellt, belefúrni ujjait egy magokkal teli zsákba és kövekkel kacsázni. A sors fintoraként bűbájos főszereplőnőnk beleszeret az összetépett és eldobott igazolványképeket gyűjtő Ninoba, akiről később megtudjuk, hogy nem ez az első furcsa hobbyja; korábban vicces nevetéseket, azelőtt pedig betonba ragadt lábnyomokat gyűjtött. A tényt, hogy egymásra találásuknak története megér egy misét (vagy legalábbis a rá fordított 117 percet) mi sem bizonyítja jobban, mint a rengeteg bezsebelt díj, és az 5 Oscar-jelölés.
500 Days of Summer
A magyarul az 500 nap nyár címet viselő mozi nem a hollywoodi értelemben vett romantikus film, hiányzik belőle az ilyen típusú kasszasikerek egyik fontos alkotóeleme: a hepiend. Akik most lehurrognának, hogy lelőttem a poént, azokkal közölném, hogy a fent említett tényt a rendező már rögtön a történet elején közli. A film Tom (Joseph Gordon-Levitt), az örök, egyetlen és igaz szerelem hívője és Summer (Zooey Deschanel), a kapcsolatra nem vágyó lány történetének 500 napját meséli el, de nem a megszokott időrendi sorrendben. Az időben ugrálva tárulnak elénk kapcsolatuk fontosabb és kevésbé fontos mozzanatai vitástól és cukormázastól, amelytől az egész csak még életszagúbb lesz. Bár a film végén útjaik szétválnak, valljuk be, mi azért végig reménykedtünk, ám valahogy mégsem törünk ki zokogásban. Ez a posztmodern szerelmi történet végül úgy lesz tökéletes, ahogy van.
Szerző: Mohai Fanni
Halálsoron
Ritka a filmtörténet forgatagában a jól sikerült adaptáció, ám Stephen King írásaiból meglepőn sok remek film készült már. Ilyen alkotás az egykori folytatásos regényből, Frank Darabont által 1999-ben rendezett Halálsoron (The Green Mile) is. A cselekmény a Cold Mountain fegyház E blokkjában játszódik és a halálra ítélt rabok, valamint a börtönőrök körül forog az Öreg Füstös, azaz a villamosszék árnyékában. A Tom Hanks által kiválóan megformált Paul Edgecombe és társai egy új és szó szerint hatalmas rabot kapnak John Coffey (Michael Clarke Duncan) személyében, akit két kislány meggyilkolásával vádolnak. Coffey-n azonban a kezdetektől fogva érződik, hogy más, mint a többi rab: fél a sötétben és rendkívül sokat sír, sőt, később fény derül egy különleges képességére is.
A film meglehetősen hosszú a maga kereken 3 órájával, ám a történet és a színészi teljesítmények annyira lebilincselőek, hogy üresjáratokról, értéktelen, kitöltő jelenetekről egyáltalán nem beszélhetünk (az alkotás 4 Oscar-jelölést is a magáénak tudhat – a legjobb filmét, a legjobb adaptált forgatókönyvét, a legjobb hangét, Michael Clarke Duncan pedig a legjobb férfi mellékszereplőét). A Halálsoron valószínűleg a földkerekség legzordabb emberét is megríkatná és ez alól természetesen én sem voltam kivétel – teljesen mindegy, hogy hányadszorra nézi meg az ember.
Szerző: Billy Spleen
Blöff
Filmek terén nagy rajongója vagyok Guy Ritchie rendezéseinek, ahol az akció humorral és izgalmas fordulatokkal párosul – aki látta például a Spílert, vagy A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőt, az tudja miről beszélek. A kedvencem mégis a Blöff, ami talán az egyetlen olyan film, amelyben nem idegesít a magyar szinkron. Arra a kérdésre, hogy miért éppen ezt választottam, a válasz egyszerű: a lebilincselő cselekmény. Van itt egy rakás fura figura – nemcsak nagymenő bűnözők, hanem pitiáner tolvajok is -, akik ugyanarra a gyémántra pályáznak, ami így egyik kézből a másikba kerül, szinte követhetetlen sebességgel. Guy Ritchie nem spórolt az akciójelenetekkel a poénokkal és a vicces szituációkkal sem, és a színészek listájára is érdemes egy pillantást vetni: többek között Jason Statham, Brad Pitt, Vinnie Jones, Benicio Del Toro plusz egy Boglárka nevű kutya gondoskodik arról hogy remekül szórakozzunk.
És hogy hol játszódik a történet: „Londonban? Londonban. Nem ismerős? Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kib@szott Mary Poppins. London!”
Szerző: a
Non-stop party arcok (24 Hour Party People)
Tökéletes rock ’n’ roll film, ami felöleli az összes manchesteri bandát a hetvenes évektől kezdve egészen a kilencvenesekig. Tony Wilson (Steve Coogan), a műsorvezetőből lett koncertszervező/ manager/kiadó-tulajdonos végigvezeti a nézőt a mocskos punk-koncerteken át az extasy által hajtott őrült partikon keresztül a híres „madchesteri” partiközpont, a Haçienda és persze ezzel együtt a Factory Records csődjéig. Zenetörténelem mulattató köntösbe csomagolva, kötelező darab minden magára valamit is adó zenekedvelőnek!
Kedves Wendy (Dear Wendy)
A Lars Von Trier által írt filmek sosem egyszerűek és mindig rendelkeznek mögöttes tartalommal, valami tanulsággal, ami miatt jóleső érzéssel kelünk fel a film után. A Kedves Wendy akármennyire is ártatlan alkotásnak tűnik, sokat elmond a társadalomról, amelyben élünk. Pár fiatal történetét láthatjuk, akik egy ellentéttel tarkított jelmondat alatt („pacifizmus és fegyverek”) gyűltek össze, hogy szabadidejüket pisztolyaik ápolásával és célba lövéssel múlassák, ám idővel többé vált ez nekik egy szimpla lövészklubnál. Persze, ahol fegyverek vannak, ott problémák is lesznek idővel, így a helyzet a végletekig fokozódik.
Egy Makulátlan Elme Örök Ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind)
Sosem volt gond a Gondry által rendezett filmekkel, így ez a szinte behatárolhatatlan mű sem kivétel. A romantikus dráma és a sci-fi határán egyensúlyozva tudjuk meg, hogy milyen rossz is az, ha az embert csak úgy kitörli az emlékezetéből egy olyan személy, akivel egy életet tervezett eltölteni. Jim Carrey egészen jól hozza Joel Barish, az emlékei eltűnése ellen harcoló férfi szerepét, Kate Winsletnek pedig remekül áll a bohókás hölgy szerepe, aki felborítja az érzékeny egyensúlyt. Az előző évtized talán egyik legelgondolkodtatóbb alkotása.
Szerző: moz
Donnie Darko
2001-ben a skizofrén, nem túl bizalomgerjesztő srác története nem sok nézőt csábított a mozikba, aztán a DVD-megjelenés mégis meghozta a sikert: a Donnie Darkóból végül kultuszfilm lett. A közönségfilm definícióját a nem éppen egyértelmű, sőt erőteljes agyalásra késztető történetvezetés messze elkerüli, ám a magával ragadó színészi játék (Jake Gyllenhaal félelmetesen forr egybe Donnie karakterével, és a mellette felbukkanó nevek sora is impozáns – Drew Barrymore, Patrick Swayze, Noah Wyle, Jena Malone) és az elgondolkodtató dialógusok összhangja különös atmoszférát teremt. A végső lökést a Michael Andrews által írt filmzene adja meg, amely olyan melankóliát csempész a filmkockák mögé, hogy nincs ember, akinek ne repedne meg legalább egy picit a szíve, a Tears For Fears „Mad World”-jének Gary Julesszal közösen felvett feldolgozása pedig örök himnuszává és a katarzis jelképévé vált.
Zuhanás (The Fall)
Az indiai Tarsem Singh második filmje, a Zuhanás korántsem kapott akkora visszhangot, amekkorát érdemelt volna. A lebénult kaszkadőr és a sérült kislány kapcsolatának lassú és mély kibontása, az elmesélt történetek lebilincselő és fájdalmasan szép megjelenítése, a kérdéses jövő, az elkeseredés és a halál témakörének szívszorító feszegetése mind-mind a Zuhanás egyedi hangulatvilágát jellemzi. A történet csupán váz, egyfajta belülről összetartó erő, amely a vizuális apokalipszist, a fantasztikus látványt hivatott egységben megőrizni. Mert itt nem érdemes gondolkozni, látni és gyönyörködni kell.
Szerző: Varju Kitti
Gonosz Halott 2.
A horror-vígjáték párosítás bizarrul hangzik minden egészséges néző számára, de ha még azt is hozzávesszük, hogy a film ’87-ben – és az akkoriban rendelkezésre álló technikai háttérrel – készült, ráadásul még folytatás is, nem csoda, hogy szkeptikusan állunk hozzá. A történet röviden: az előző részben már megismert Ash és barátnője, Linda egy elhagyatott erdei kunyhóba érnek, ahol Ash felfedezi a halál könyvét, valamint egy felvételt, amelyen egy professzor felolvassa a könyv ősi írásait. Hamaroson életre kel az erdő szelleme, megszállja Linda testét, aki rátámad Ash-re. Ash – aki már tapasztalt szellem-ügyben – lefejezi, majd elássa barátnőjét. A halottak szellemei azonban nem hagyják szabadulni az erdőből…
A film különlegessége abban rejlik, hogy az egész bár bájosan együgyű, mégis lebilincselően szellemes is egyben, és olyan groteszk humorbombákkal célozza meg a nézőt, amelyet nem igazán szoktunk meg. Az abszolút tudatosan kidolgozott poénok eredetiek és egyszerűen ütnek. A trash movie műfaja alapvetően valahol vicces, még ha nem is mindig direkt. Nincs is szórakoztatóbb kikapcsolódás, mint egy ilyen filmekből összeállított maraton a barátokkal. Én személy szerint vonzódom a különösen hülye című filmekhez is, így például képtelen voltam ellenállni a Náci Zombiknak, a Leszbikus Vámpírok Gyilkosainak vagy a Zombi Sztriptíznek – de ezeket már inkább csak az elvetemültebbeknek ajánlanám!
Kill Bill – Vol. 1-2.
Mindenkinek kell legyen egy kedvenc filmje, nekem a Kill Bill az. Tisztában vagyok vele, hogy Tarantino nevéhez fűződnek sokkal kultikusabb – és talán jobb – filmek is, mint például a Ponyvaregény, de a Kutyaszorítóban fül-levágós jelenetét sem kell sokaknak bemutatni. Viszont ez a 2003-as, végül két részre bontott film volt az első olyan élményem, ami rádöbbentett arra, hogy bizony egy filmnek nem csak főszereplői vannak, hanem példának okáért fontos szerepet játszik a rendező is. Ő álmodja meg azt a csodás képi világot, amit a vásznon látunk. És igen, a Kill Bill képi világa lenyűgöző. Sokan tartják brutálisnak, például O-Ren Ishii szüleinek lemészárlásáról szóló rész azért készült rajzolt formában, mert olyannyira kegyetlen lett volna, hogy nem kerülhetett volna mozikba. Viszont a durvaságot, az erőszakot, a vért, a gyilkosságot Tarantino képes úgy ábrázolni, ami nemcsak, hogy nem taszít, hanem kifejezetten szépnek mondható. Az első rész végén vívott küzdelem a havas udvaron véleményem szerint gyönyörűbb és meghatóbb, mint sok romantikus vígjáték végkifejlete, első pillanattól kezdve a bűvkörébe vonzott, és a sokadik alkalommal is találok benne valami újdonságot. A karakterek a végletekig kidolgozottak, a történet pedig, mivel nem lineáris, mindig tartogat valami utalást, egy apró darabkát, amelyeket egymáshoz illesztve áll össze a kép. Mindenkinek csak ajánlani tudom, Tarantino összes többi nagyjáték filmjével és életrajzi könyvével egyetemben, és ha hihetünk a pletykáknak meg magának Tarantinonak, akkor 2014-ben érkezik a Kill Bill Vol. 3 is!
Szerző: hepi
Shortbus
A Shortbus kapcsán elsőként érdemes felhívnunk a figyelmeteket arra, hogy egy szemtelenül provokatív, perverz, és szexuális tabukat keserédesen kinevető alkotással lesz dolgunk. Habár egyáltalán nem értem, hogy a John Cameron Mitchell által rendezett filmet hogyan sikerült amerikai romantikus filmdrámaként címkézni, hiszen a klasszikus értelemben vett romantikus filmekhez vajmi kevés köze van. Ellenben pironkodás nélkül, explicit módon vetít elénk olyan hétköznapi problémákat, mint a szex-terapeutaként orgazmusra képtelen Sofia párkapcsolatát, vagy a New Yorkban élő meleg pár, James és Jamie magánéleti válságát. A szálak persze hamar egymásba fonódnak, és végül a Nagy Alma hírhedt Shortbus nevű szórakozóhelyére vezetnek. A klub túlmutat a szexuális parafíliákért rajongó városiak találkozási pontján: ez az a hely, ahol bármi megtörténhet – nemtől, kortól és szexuális beállítottságtól függetlenül. A Shortbus tehát ezért szigorú értelemben vett „felnőtt film” – cseppet sem művészi erotikájával, de kerek gondolati tartalmával, valós, ébresztő és megfontolandó konklúziókkal. A 2006-os cannes-i filmfesztivál legnagyobb szenzációjaként köztudatba került filmet tényleg csak tizennyolc éven felülieknek ajánljuk, de leginkább azoknak, akik az izgalmas kukucskálás mellett képesek a csupasz testek mögötti lélekdrámákat is megélni.
Köntörfalak
Az elmúlt évek magyar gyártású filmjei közül szemezgetve egyértelműen Dyga Zsombor alkotása viheti a prímet. A film forgatókönyvéért és rendezéséért is felelős Dyga filmjével végre olyan vizekre evezett, ami maga mögött hagyja a köztudatba beivódott kortárs hazai gyártású filmekkel egyet jelentő cukrozott limonádékat (S.O.S szerelem, Szinglik éjszakája, Csak szex és más semmi, stb.), és ugyan kis költségvetésből, de mesteri operatőri munkával és színészi játékkal húzta fel a Köntörfalak drámai történetét. Pedig gondolhatnánk azt is, hogy semmi izgalmas nem lehet egy háromszereplős, egy helyszínen játszódó egész estés moziban, de a kamaradarab történeti eseményei és nyomasztó, feszültségben kiteljesedő éjszakai hangulata még a hevesen tiltakozókat is magába szippantja. Ebben pedig mesterien dolgoznak a szálak titkos mozgatói, a nagy csavarok, a sejthető kis titkok és mindennapi botlások, félelmek, amelyek végül rávilágítnak arra, hogy az élet mennyi váratlan (és egyben kellemetlen) meglepetést tartogathat. A film sikeréhez jócskán hozzájárult Elek Ferenc pazar színészi alakítása, aki a mai napig tömegeket vonz a színházakba az általa fémjelezett darabok előadásaira. Persze a 41. Magyar Filmszemlén bőkezűen is jutalmazták a filmet: férfi főszereplőnk, és a rendező, Dyga Zsombor kapott díjat. Még több köntörfalat a hazai mozikba!
Szerző: Object
