Patrick Wolf, a fura figura

Avatar photo
2013.02.4., 8:20

Patrick Wolf (született Patrick Denis Apps) tavaly egy lecsupaszított akusztikus lemezzel ünnepelte karrierjének tízedik évfordulóját. A duplalemezes Sundark and Riverlight turnéjával pedig végre Budapestet is útba ejti, így ideje áttekintenünk, miért érdemes odafigyelnünk erre a furcsa farkasra. Hiszen a 29 éves, vállaltan homoszexuális kapcsolatban élő énekes/dalszerző/hegedűművész/ukulelekirály extravagáns megjelenésével és fülbemászó, dúdolható slágereivel könnyen korunk romantikus hősévé válhat.


A brit farkas története a hegedűórákkal és a templomi kórussal kezdődött. Még a szakálla sem pelyhedzett, mikor már maga komponálta dalokat vett fel négysávos magnójával. Kis kitérő után pedig megalapította együttesét, a Maison Crimineaux-t. Zenéjük a fehér zajt vegyítette a poppal, amely egy párizsi koncertjükön annyira megtetszett az elektro-guru Capitol K-nek, hogy később ő lett Wolf debütáló albumának, a 2003 nyarán megjelent Lycantrophy-nak a producere. Bár egy évvel korábban már megjelentette első EP-jét, a kritikusok csak ekkor kezdtek felfigyelni rá. A lemez hangzása torzított, szövegei pedig zaklatottak és lázongóak voltak. Ekkoriban gyakorta még akusztikus gitárt is ragadott a kezébe, ám ezt a bariton szólamot később az ukulelével idézte elő. Mindeközben brácsa-tudását is kamatoztatta olyan együttesek lemezein, mint például az Arcade Fire vagy a CocoRoise.

A 2005-ös Wind In The Wires Patrick ír gyökereinek állított emléket. Az ezen található Tristan single különösen pozitív visszajelzéseket kapott a kritikusoktól, és máig az egyik nagy közönség kedvenc is.

http://youtu.be/oWNJ_t1FdbI

A 2007-ben megjelent The Magic Position műfaját tekintve egyre inkább a popzene felé húzott. Az albumon olyan vendégművészek működtek közre, mint Marianne Faithfull és Edward Larrikin, a háttérvokálba Wolf testvére, Jo Apps segített be, Derek Apps pedig alt-klarinéton kísérte.

A 2009-es negyedik nagylemez eredetileg a Battle címet viselte. Politikai albumnak készült, ám közvetlenül a stúdiómunkálatok előtt kopernikuszi fordulat állt be a művész életébe: szerelmes lett, így újabb teljes átalakuláson ment keresztül. Az eredetileg duplalemezes album csak 2009 februárjában lett kétfelé darabolva. Az így végül a Bachelor névre keresztelt, 14 számot tartalmazó mű könnyebben emészthető fogyasztási cikké vált, de akad olyan szám (Hard Times) amelyben az eredeti politikai töltet megmaradt. És ami a zenét illeti: ha már csak a vendégművészeket nézzük, akkor is színes a választék. Közreműködik a digitális hardcore királyainak számító Atari Teenage Riot alapítója, Alec Emipre (Vulture, Battle), „a remény hangja”, az Oscar-díjas Tilda Swinton, (Oblivion, Thickets, Theseus), a népzenész Eliza Carthy (The Bachelor), és az avangard elektro pionír, Matthew Herbert (Who Will?). Ez a sokféle kooperáció kihat az album egészére, tökéletes példája annak, hogyan fér meg egymás mellett a basszus gitár, az elektronika és egy gospel kórus.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A duplalemez másik fele, a Conqueror végül sohasem készült el, helyette 2011 júniusában a Lupercalia jelent meg. „Két kecskét vágnak le, majd két nemesifjú homlokát véres késsel érintik, ami után nevetniük kell; majd a kecskék bőréből szíjakat hasítanak, a derekukon övvel, de egyébként teljesen mezítelenül futásnak erednek. A kezükben lévő szíjjal minden szembejövőre rávernek. Fiatal asszonyok nem futnak el az ütlegelés elől, abban a hiszemben, hogy az könnyebbé teszi a szülést és hamarabb esnek teherbe.” Ezt jelenti a mester legújabb albumának hatásvadász címe. És hogy a romantikus vonulat se haljon ki teljesen: ez az ünnep tulajdonképpen a Valentin-nap előjátékának számít. „A szerelem a leggyakoribb téma a pop zenében. Én egy olyan oldalról akartam megközelíteni, ahogyan azt még más nem tette.”- nyilatkozta Wolf.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A zenei progresszió lemezről-lemezre megfigyelhető, és ez a Lupercalia esetében sincs másképp. Már a korábbi albumokon is hallható volt, hogy az undergroundból kitörve, az elektronikát háttérbe szorítva egyre jobban halad egy könnyen emészthető, széles körben szerethető popzene felé. Ez a Luperaliával teljesedett ki, s teszi mindezt úgy, hogy továbbra is ott húzódik a háttérben az a különcség, amiért Patrick annyira szerethető figura. A hangszerek széles skálája továbbra is jelen van, így Wolf maga zongorázik, cimbalmozik, gitározik, üstdobol és persze a megszokott ukulele sem maradhat el. A vendégművészek pedig tovább színesítik a felhozatalt. Thomas Bloch, a ritka hangszerekre specializálódott klasszikus zenész üvegharmónikázik, Serafina Steer hárfát szólaltat meg, a háttér vokálban pedig Belinda Sykes és Katie Larkin, a brit Sky Larkin pop punk banda énekese segédkezik.

A teljesen koherens albumon pont megfelelő arányban találhatóak meg a „bulislágerek” (The City, Together), a nyárias, limonádészürcsöléshez erősen ajánlott dalok (Bermondsey Street, The Falcons) és a balladisztikus, nehezebb nóták (The Days, Armistice). Az abszolút tudatosan rádióbarátra sikerült albumhoz kiegészítésként megjelent a zömében remixeket tartalmazó Lemuralia című hétszámos EP, amelyet 2011 december elején az eredetileg a Together kislemezének induló, majd hét számosra bővült Brumalia EP követett, amely Patrick saját bevallása szerint az egyik legszemélyesebb anyag, amit valaha készített.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

2012 októberében pedig megjelent az elmúlt tíz évet összefoglaló Sun☽ark and Riverlight című akusztikus album. A felvételek Peter Gabriel stúdiójában zajlottak, és bár az ember azt hinné, ez a fajta hangszerelés korlátozó lehet, Patrick Wolfot ettől a legkevésbé sem kell féltenünk, ezúttal is rengeteg olyan egzotikus hangszert ragadt, amikről az átlagember még csak nem is hallott. Mindamellett, hogy a dalok így lecsupaszítva még jobban kidomborítják a bennük rejlő érzelmeket, a művészúr ily módon lázad az auto-tune és a tömegterméknek számító elektronika ellen. Ezt a fajta digitális világot elutasítva elérte, hogy karrierjéről átfogó képet kapjunk anélkül, hogy egy percre is ismételné önmagát.

Talán néha már zavarba ejtőn exhibicionista és őszinte, de tény, hogy kevés manapság az olyan előadó, aki ennyire fel meri vállalni véleményét. Bizony kétségtelen, hogy Patrick Wolf a ’90-es évek hipszteréből a közízlés számára is befogadható popcsillaggá nőtte ki magát.

Voices VI.: Patrick Wolf (UK), Gareth Dickson (UK)
Időpont: 2013. február 27. 20:00
Helyszín: Trafó Nagyterem
Jegyár: 3000 Ft | elővételben: 2500 Ft

Patrick Apps (UK) (Artist)
Victoria Sutherland (UK) (violin-hegedű)
Willemwiebe van der Molen (Netherlands) (accordion-harmonika)
Craig White (UK) (woodwinds-fafúvósok)

Címkék: , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás