„Olyan zenét szeretnék, ami minket jelenít meg” – The Boxer Rebellion-interjú

Varju Kitti
2014.11.21., 14:38

Meg sem jelent az első lemezük, de már a Glastonbury fesztiválon léptek fel, kiadójuk sem volt, mégis feljutottak a Billboard listájára, és már egy hollywoodi filmszerepet is maguk mögött tudhatnak a The Boxer Rebellion tagjai. A brit együttes a maga független útját járja, de mindeközben jut idő a turnézásra is, így az A38-at is útba ejtették végre. Nálunk is megálltak néhány szóra: énekesük, Nathan Nicholson bővebben mesélt nekünk többek közt a karrierjük fentebb említett gócpontjairól is.


Most egy hajón adtok koncertet nekünk. Milyen más, hasonlóan szokatlan koncerthelyszínen léptetek már fel korábban?

Valójában már játszottunk néhány hajón…

Szóval akkor nem is ez lesz nektek az első…

Nem bizony. Bristolban van egy népszerű kis hely, a Thekla, ahol már néhányszor megfordultunk. Aztán játszottunk még Lille-ben is egy hasonlón, úgyhogy az A38 a harmadik hajónk lesz. De gondolkozom, hogy még milyen őrült koncerthelyszínen jártunk… (töpreng) Szintén Lille-ben történt, hogy egy futballstadionban léptünk fel a meccs kezdete előtt. A bemelegítés alatt már tűzijáték volt, miközben mi ott zenéltünk – kicsit hülyén éreztük magunkat.

A legkorábbi koncertjeitek egyikén már a Glastonbury fesztiválon léptetek fel, később pedig olyan előadók előtt játszhattatok, mint Lenny Kravitz vagy a Keane. Új bandaként milyen érzés volt számotokra egy ekkora rendezvényen lehetőséghez jutni?

Először a Glastonburyn koncertezni tényleg hatalmas dolog volt számunkra, illetve szerintem ott fellépni mindenkinek ezt jelenti, már csak azért is, mert annyira híres ez a fesztivál, és egyszer mindenki ott akar lenni. Nekünk ez egy hihetetlen élmény lett. Megnyertük a Playlouder versenyét, és nem is tudtuk, hogy mire számítsunk majd, de nagyon élveztük az egészet. Mi egy sátorban játszottunk, és mivel épp szakadt az eső, meg is telt a hely, és szerintem elég jól is sikerült a koncertünk.

boxerfront1

Milyen érzés volt akkor, kb. 10 évvel ezelőtt és most felmenni a színpadra? Mi a legnagyobb különbség?

Most az esetek többségében az emberek már ismerik a zenénket, az albumainkat, a dalszövegeket, és jó, hogy velünk együtt éneklik a számokat. Szerintem ez a legnagyobb különbség, hiszen amikor sok évvel ezelőtt a Glastonburyn játszottunk, senki sem tudta, mi a franc a The Boxer Rebellion.

De most már tudják.

Igen! (nevet) Bár tény, hogy nem vagyunk azért egy U2.

Három koncertlemezt (iTunes Live from London, Live in Tennessee, Live at the Forum) is megjelentettetek már, miközben „rendes” albumból négy van. Miért láttátok úgy, hogy ennyi élő hangfelvétellel kell kijönnötök?

A legelső egy iTunes-kiadás volt: a londoni Apple Store-ban játszottunk, és ők felvették a koncertet, hogy rögtön fel is tehessék a netre. Ez jól is jött nekünk, mert akkoriban nem volt meg a második albumunk, a Union fizikai formátumban. A következő ilyen lemez azért volt nagyon fontos, különösen számomra, mert először koncerteztünk a szülővárosomban, Tennessee-ben, ráadásul mindez a harmadik albumunk megjelenése előtt történt. Akkor már volt néhány dalunk a The Cold Stillről, így azokat is bemutathattuk. A legutóbbi pedig egy számunkra elég sokat jelentő fellépést rögzít, amikor a londoni Forumban játszhattunk. Ezek inkább afféle dokumentációi olyan koncerteknek, amelyekre büszkék vagyunk. De nem hiszem, hogy a közeljövőben ismét valami hasonlót adnánk ki.

Ennyi koncertlemezzel a hátatok mögött szerinted milyen a hangzásotok élőben?

Kicsit nyersebben szólunk. Szerintem a színpadon bármit megtehetsz, számtalan lehetőség nyílik meg előtted, úgy tudod igazán megmutatni magad.

163870_10150129328360928_6194030_n

(Fotó: Mark Prins)

Ti tulajdonképpen az első lemezetek kiadása óta függetlenül, kiadó nélkül vagytok. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztétek, hogy most jól jönne egy kiadó támogatása? Akadtak ilyen nehezebb pillanatok a karrieretekben?

Azért mi jelenleg is együttműködünk kiadókkal, pl. a lemezeink terjesztésénél, PR-osok és olyan emberek megkeresésénél, akikkel jól tudnánk együttműködni, mert nekik jobb kapcsolataik vannak ilyen téren. A licenc kérdésében a jogokat megtartjuk magunknak, és továbbra is azt csinálunk, amit akarunk. De hogy közvetlenül leszerződni egy kiadóval – soha nem mondanám azt, hogy soha, de már régóta a mostani ösvényen járunk, és szerencsések vagyunk, mert eldönthetjük, hogy kivel szeretnénk együtt dolgozni. Ez pedig azért jó, mert így tényleg olyanokkal leszünk körülvéve, akik őszintén velünk akarnak lenni. De ki tudja? Mindenesetre most jól megvagyunk.

A diszkográfiátokat hallva az érezhető, hogy egyre könnyedebb, egyre „rádióbarátibb” zenét készítettetek az évek során. Míg az Exits még inkább számított egy erőteljesebb, rockosabb anyagnak, addigra már a Promises a lazább pop-rock kategóriáját súrolja. Mi idézte elő ezt a változást?

Azt mondanám, hogy egyszerűen felnőttünk. Amikor elkezdtem játszani, én még csak 20 éves voltam, most meg a harmincas éveimben járok már. Nem érezném hitelesnek, hogy kiadunk lemezeket egymás után, én meg szétordítom a tüdőm. Koncerteken ez oké, hiszen ez is egy része a múltunknak. Nem szeretném leporolni a múltat, inkább előretekintek, és olyan zenét szeretnék, ami minket jelenít meg.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Néhány éve még egy hollywoodi filmben, a Hétmérföldes szerelemben (Going The Distance) is szerepeltetek. Hogyan jött ez a lehetőség?

Amikor először mentünk Los Angelesbe, volt néhány találkozónk bizonyos emberekkel, és ennek köszönhetően érkezett a felkérés, hogy legyünk benne ebben a filmben. Elolvastuk a forgatókönyvet, találkoztunk a rendezővel New Yorkban, minden jól ment, pedig gyakran az van, hogy beszélsz valakivel, aztán megáll a dolog, és mégsem lesz belőle semmi. De nekünk szerencsénk volt, a film elkészült, és írhattunk hozzá egy dalt is. Nagy élmény volt, nem számítottam rá, hogy ilyen megtörténhet vagy hogy meg fog még történni a jövőben. Talán egy számot írunk majd valamilyen filmhez, de nem akarunk azért megint benne lenni egyben.

Milyen érzés volt Hollywoodban forgatni, bepillantani a kulisszák mögé?

Szerepeltünk már videoklipekben, de egy hollywoodi film teljesen más, hiszen pl. mikor New Yorkban forgattunk, egész háztömböket zártak le emiatt. Adtunk klubkoncerteket, és volt vagy 400 színész, mint a „rajongónk”, meg számtalan stábtag… Már csak ennek az egésznek a logisztikája is elég elképesztő. Látod, mennyi pénzt költenek el, akár az épület lezárására, a jogdíjakra, a rendőrségre, a színészekre… Őrület! Mi meg csak ott voltunk, megcsináltuk, amit kellett. Odamentünk reggel 7-re, de este 8-ig nem is kellettünk. Amúgy elég idegesek voltunk, hiszen tátognunk kellett, a közönség meg csendben volt, mert ezt a hangot csak később adták hozzá. Kicsit beleőrültünk, hogy nem adhattunk ki semmilyen hangot, szóval előtte azért kicsit ittunk, hogy jobban elengedjük magunkat. Bár ezt lehet nem kellett volna egy forgatáson! (nevet)

Interjú: Varju Kitti
Interjú-fotó: Németi Noémi

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás