Minden a maga helyén – a Radiohead éteri koncertje a Lollapalooza Fesztiválon

Phenom'enon
2016.09.26., 20:34

Idén másodszorra került megrendezésre Európában a Lollapalooza Berlin, Amerika egyik legmenőbb fesztiváljának német kistestvére. Természetesen mi kettőből kétszer ott voltunk – hogyne lettünk volna, hiszen kis hazánkhoz legközelebb eső koncertjét adta a Radiohead. Ezt a különleges, sokak szerint nem fesztiválra illő koncertet fejti meg beszámolójában a hazai garázsrock egyik legtehetségesebb feltörekvő zenekara, a Puma Danger dobosa, Juhász Mihály, aki nagyjából zigóta kora óta hardcore Radiohead-rajongó. Egy bevallottan szubjektív beszámoló következik.

 
 

Egy hosszúra nyúlt vidéki klipforgatás, néhány óra alvás és egy kis híján lekésett repülőjárat után izgatottan érkeztem meg Berlinbe. A német főváros évek óta az európai kultúra egyik kiemelt központja – már a reptéren rengeteg zenekari póló és egyéb kiegészítő jött velem szembe, sőt, meglepően sok magyarral is találkoztam, akik hozzám hasonlóan a Lollapalooza Festivalra tartottak.

A Radiohead zenéjét tizenéves koromban egy kedves barátom ismertette meg velem, a találkozás pedig mondhatni szerelem volt első hallásra. A rajongásnak köszönhetően már többször volt szerencsém élőben látni őket, mind fesztiválon, mind önálló koncerten. Mindezek ismeretében már most le kell szögeznem: írásom nyomokban sem tartalmaz objektivitást.

A koncert a Lollapalooza Berlin második, egyben utolsó napján a nagyszínpad programját zárta, olyan előadók után, mint a Szigetet is megjárt Years & Years vagy James Blake. Az új helyszín a Spree folyó mellett elterülő Treptower Park volt, ami a város egyik közkedvelt zöldterülete, pikantériája pedig számomra a fesztivál főútvonala mellett komoran díszelgő, elkordonozott szovjet emlékmű volt. A parkot a hatalmas távolságok és a nagy por jellemezte, de a természet közelsége azért sokat javított az összképen.

 
 

A zenekar idén májusban jelentette meg kilencedik lemezét, az A Moon Shaped Poolt, ami talán a formáció egyik legerősebb anyaga. A gyönyörűen megkomponált és hangszerelt dalokat a zenekartól megszokott melankolikus hangulat és éteri hangzás jellemzi.

A korábbi hangsúlyos politikai üzeneteket azonban Thom Yorke élettársától való szétválása miatt érezhetően átvette egy személyesebb, magánéleti ihletettségű vonal.

Jól láthatóan a zenekar is szereti az új album dalait, ugyanis az azon szereplő tizenegy dalból hét elhangzott az este folyamán, sőt, a turnén már megszokott módon a setlist első öt számát az új korong első dalai adták, megegyező sorrendben.

A Burn the Witch remek kezdő dal, az elhúzott intró és a gitárján vonóval játszó Jonny Greenwood remekül megágyaz a Thom Yorke falsettójával berobbanó, jó húzású refrénnek. A szám remek példája annak, hogy a zenekar kitűnő érzékkel ülteti át koncertkörnyezetbe a stúdiófelvételeken rengeteg helyen szimfonikus zenei elemeket tartalmazó dalait is. Ezt követően három lassabb dal következett, majd az ötödikként felcsendülő Ful Stopnál éreztem azt, hogy a zenekar magasabb fokozatra kapcsolt.

A monoton, pörgős dal alatt a frontember rákezdett ikonikus táncára, aminek mozdulatait alighanem Ian Curtis és a YMCA bukósisakos rendőrtisztjének szerelemgyereke ihlette.

 
 

Az új lemezes blokk után rögtön egy erős dallal robbantottak, a 2 + 2 = 5 pedig meghozta a várt hatást, és egy olyan erős löketet adott a koncertnek, hogy az kitartott az utolsó pillanatig. A Pablo Honey és az Amnesiac kivételével az első blokkban mindegyik albumot érintették, így minden korszakuk rajongója elégedett lehetett. A zenekar lemezeinek hangszerelése is folyamatosan változott, annak megfelelően a koncert maga is rendkívül sokszínű volt.

Húzós riffek, széteffektezett szintetizátorok, hideglelős elektronikus agymenések és ötletes akkordmenetek váltották egymást úgy, mint Thom Yorke szakálla és frizurája az évek során.

Zenészként szinte elvárás a hangosításra panaszkodni, de szerencsére jelen esetben egyetlen negatívum a lassabb, akusztikus dalok alacsony hangereje volt – ez viszont az átlagoshoz képest rendkívül csendes és figyelmes közönségnek köszönhetően nem okozott komolyabb fejfájást. Sőt, talán a számok intimitásához is jobban passzolt. A Radiohead koncertjei azért is különlegesek, mert a szuggesztív zenéhez rendszerint látványos fénytechnika és vizuál párosul. Ez most sem volt másképp, a dalokat tökéletesen kiegészítették a kivetítőn futó változatos videók és különböző animációk.

 
 

Közel másfél óra után a Street Spirittel zárták az első etapot, majd a ráadásra végleg megnyomták a “heartbreak” gombot. Olyan dalokkal ríkatták meg a nagyérdeműt, mint az idén leporolt Let Down, a pont nemrég új klipet kapó Present Tense vagy a Nude. Ha pedig ez nem volt elég, a második visszatérésükkor eljátszották a közönségkedvenc Creepet és a Karma Police-t is. A koncert zárásaként a tömeg egy emberként énekelte a záró sorokat, melyek tökéletesen összecsengtek aktuális lélekállapotommal:

„For a minute there, I lost myself”

 
 

Szöveg: Juhász Mihály

Címkék: , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás