Nick Cave fiktív 24 órája: 20 000 napja a Földön

2014.02.24., 20:38

Először csak egy folyosót és egy ajtót látunk, és halljuk, ahogy valaki lázasan üti a billentyűket egy régimódi írógépen. A kamera szép lassan behúz minket egy könyvekkel és poszterekkel telezsúfolt szobába. Nick Cave ül bent, fel sem néz, csak ír: egy világot teremt, világot tele szörnyekkel és hősökkel, jó és rossz fiúkkal, egy abszurd, őrült, erőszakos világot. Mindez alig ötven másodperc alatt történik, majd a videónak vége szakad. Egyelőre ennyit láthatunk a kísérleti módszerrel, nagy titokban készült alkotásból, amely az ausztrál zenész életéről, a kreatív alkotói folyamatokról és az inspiráció természetéről szól.


Nick-Cave-20000-Days-On-Earth-lead1-768x512

A 20,000 Days on Earth az év elején debütált a Sundance Filmfesztiválon, ahol rögtön két díjat is bezsebelt: a vágó és a rendezők munkáját méltatták dokumentumfilm kategóriában. A zsűri Salt Lake City-ben a jelöltek legizgalmasabbjaként emlegette, és hozzátették, hogy a dokumentumfilm-mesélésnek ez egy látnoki és mellbevágó mesterműve. A produkció ezután a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be, ahol a valaha készült legjobb zenei életrajzok egyikeként üdvözölték. De hogy mire ez a nagy méltatás?

A drámát a valósággal vegyítő alkotás a kulturális ikon, Nick Cave életének egy fiktív 24 óráját jeleníti meg. Mégsem egyszerű életrajzi filmről van szó.

A riasztóan őszinte bepillantások az alkotói folyamat intim részleteibe olyan portrét ígérnek, ami a kortárs zenei dokumentumfilmekkel ellentétben nem kívánja lerántani a leplet a főszereplőről, de a kreatív szellem átalakító erejét dicsérve rávilágít, hogy mi tesz minket azzá, akik vagyunk. A rendezők szerint lényeges volt számukra, hogy ne törjék össze a mítoszt: nem valami mögé kívántak belátni, céljuk nem a leleplezés volt. Megtalálták viszont a módját – legalábbis azt állítják –, hogy a néző Cave fejébe láthasson.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A filmet, amelyet Nick Cave dalszövegíró naplójából egy fel nem használt sor ihletett, akkor kezdték el forgatni, amikor az énekes Push the Sky Away című legújabb albumának munkálatai is megkezdődtek. Vagyis pontosan Nick Cave 20 000. Földön töltött napján.

Hogy a zenésznek mindezt mikor volt ideje kiszámolni, és főleg, miért, nem tudni, de tény, hogy jól illene egy dalszövegbe. Hangzatos cím ide vagy oda, nagy reklámozás nem volt. A filmet mély titkolózás övezte, a rendezőpáros, Iain Forsyth és Jane Pollard maga sem tudta, pontosan mit szeretne kihozni a dologból, míg a kamerák forogni nem kezdtek. A brit rendezők – akik provokatív kulturális pillanatok újraalkotásával váltak híressé – az énekes mellett voltak az alkotási folyamat legelejétől kezdve és felvettek mindent, amiről úgy gondolták, később még hasznos lehet. Cave irodáját is bekamerázták és megörökítették, ahogy az ötletek formát öltenek és a zongorahangokból dalok születnek.

2048x1365

Az egyedi alkotásban, amely újszerű nézőpontból értelmezi a zenei dokumentumfilm műfaját, nagy szerepet kapott az improvizáció. A rendezők megálmodták a forgatókönyv egyes jeleneteit, majd hagyták, hogy a részletek rögtönzés közben alakuljanak ki, így a végeredménnyel csak a vágás után találkoztak. A szövegkönyvbe az énekes is besegített, úgyhogy joggal remélhetjük, hogy nemcsak egy róla készített portrét látunk majd a vásznon, de valamit, amit ő oszt meg velünk és mutat meg magából saját szavaival. Forsyth és Pollard az eddig nagyrészt vígjátékokkal dolgozó Jonathan Amost kérte fel vágónak, biztosítva ezzel, hogy céljukhoz híven humoros (is) lesz a végeredmény.

Hogy a humor pontosan miben nyilvánul majd meg, egyelőre nem tudni, de úgy tűnik, jelenetek széles skálája elevenedik meg Nick képzeletbeli napján. Közös kocsikázás Kylie Minogue-gal, terápiás beszélgetés egy pszichiáterrel a korai emlékek freudi vonatkozásáról és az előadóművészet átalakító erejéről, közös étkezés a gyerekekkel, aminek bensőséges varázsát megtöri a tény, hogy A sebhelyesarcút nézik, és mindkét kisfiú betéve tudja Al Pacino elhíresült betétmondatát.

1065337

A film nemcsak Nick Cave-et és kreatív alkotói folyamatait tárja elénk, de az elmúlt 30 év zeneipari kulisszái mögé is beleshetünk általa.

A Nina Simone-ról szóló anekdota jó példa arra, hogy mi is valójában a színpadi munka lényege: átváltozni valaki mássá, és a maszkot aztán következetesen fenntartani.

Cave szerint – aki állítja, azért kezdett el zenélni, mert rájött, hogy a színpadon valaki egészen más lehet –, a színészektől eltérően egy rocksztár sosem szabadulhat meg teljesen a felépített imidzsétől, még a színpadon kívül sem. Ez a markáns portré talán rávilágít, hogy ez valóban így van-e és a legendás Nick Cave az-e, akinek a színpadon látjuk. Így vagy úgy, de a film mindenképpen várós és inspiráló lehet nemcsak azoknak, akik érdeklődnek a kreatív alkotói folyamatok iránt, de bárkinek, aki épp ihlethiányban szenved.

Szöveg: Koskó Barbara

Címkék: , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás