“Nem minden dalunk értelmezhető elsőre könnyen” – ANEZ-interjú

Biczó Andrea
2013.11.15., 8:55

Az AZ zenekar utódjaként alakult ANEZ duója érdekes, üde színfoltja a mai magyar zenei színtérnek. Zenéjük pont annyira bizarr, mint amennyire befogadható. Legutóbb Karin Park előzenekaraként láttuk őket a Hajón, ahol szintén végig pengeélen táncoltak, színpadi performanszukat a különleges outfitek mellett a folyamatos feszültség jellemzi. Egyszerűen nem lehet nem odafigyelni rájuk. Erről ti is megbizonyosodhattok november 16-án, szombaton este a GMK-ban, ahol a Fonogram-díjas Manoya előtt lépnek színpadra, mi pedig ennek kapcsán Szalai Anesszel és Demeter Zoltánnal beszélgettünk.


Számos különböző zenei projektben vettetek már részt: Szalai Anesz Trió, Magashegyi Underground, Kaukázus, Mocsok 1 Kölyök – csak hogy néhányat említsek. Miért éreztétek szükségét, hogy megalapítsátok az ANEZ-t és miben más, mint a többi zenekar, ahol korábban közreműködtetek?

A: Valóban sok zenei projektben benne voltunk és vagyunk is még, például Zoltán most is az Irie Maffia basszusgitárosa. Mindegyik zenekar egy állomás volt az életünkben, ahol nagyon sokat tapasztalhattunk, tanulhattunk és elengedhetetlen volt ahhoz is, hogy kialakuljon a saját zenekar megalapításának gondolata. Nekem például a Sziámiban szerzett élmények voltak a legmeghatározóbbak, gyakran mondogatom is, hogy Ők tehetnek mindenről. Egyszer csak kitaláltuk, hogy csinálunk egy zenekart, ahol megvalósíthatjuk az ötleteinket, kísérletezhetünk és megpróbálhatjuk az elejétől felépíteni azt. Nem könnyű, erre elég gyorsan rájöttünk, de annál csodálatosabb, amikor jól sikerül egy koncert, vagy elkészül egy új lemez, ahol minden hangért mi felelünk.

Anesz, te a Soerii&Poolek társaságában turnéztad végig a fesztiválszezont, ami egy teljesen más tapasztalat. Hogyan egyezteted össze magadban a két dolgot? Ez a kettősség, a végletekben gondolkodás egyébként is jellemző rád?

A: A szélsőséges érzelmek és helyzetek megélése gyakran ad valami pluszt nekem, ezért szeretem, ha kapok belőle, mert néha segítenünk kell előhozni az önmagunkban rejlő dolgokat. Ma is hihetetlen dolognak tartom, hogy egy frontemberekből álló zenekar hogy tud ekkora összhangban dolgozni 5 éven át. Úgy éreztem magam – és szerintem a többiek is –, mintha egy éveken át tartó osztálykiránduláson lettem volna, az ezzel járó szórakozással, utazással rengeteg nevetéssel. Persze, attól még ugyanúgy beénekeltem minden koncert előtt.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Saját bevallásotok szerint is rétegzenét játszotok – milyen réteghez szóltok? Mennyire igazolódik ez be, ha például egy koncerten megnézzük a közönséget?

Z: Ha szabad helyesbíteni ebben a bevallásban, akkor most megtennénk.

Azért nevezzük rétegzenének, mert nem minden dalunk értelmezhető könnyen első hallásra.

Ez alól kivétel például a Ting-Kang, ami pontosan az, ami: egy dal arról, amikor túl sok hang, túl sok gondolat zajong a fejünkben. De amikor a Mavanama című dalhoz érünk, (amit mi Annaként emlegetünk, mert az Édes Anna című film ihlette), azt már csak a megfelelő állapotban tudjuk teljesen befogadni. Ezért van szükség többszöri meghallgatásra, ezért van, hogy nem mindig vagyunk abban a hangulatban, hogy minden dal befogatható legyen. Ami biztos, hogy segít egy másik nézőpontból szemügyre venni a jelent. Így a koncerteken is változó, hogy kikkel találkozunk, kortól és stílustól függetlenül.

Az első lemez keverési munkálatait is ti láttátok el. Ennek mi az oka? Annyira DIY-projektként tekintetek az ANEZ-re, hogy esetleg nem mertétek másra bízni a feladatot?

Z: Kicsit másképp működik nálunk a dalszerzés és az utómunka, mint mondjuk egy rockcsapatnál. A számok írása már egyben hangszerelési, produceri feladat is, és a mixing sem válik úgy külön a munkafolyamattól, mint régen, a nagy stúdiók idejében. Ez általános trend az elektronikus zenében, szükségszerűen így alakult ki a hasonló projektek esetében. Nemrég egy ismerősöm, aki sokat dolgozott stúdióban azt mondta, hogy az ő feladatuk rendet teremteni a káoszból. Ezt itt nekünk kell megoldani, aminek része például a hangszínek kiválasztása, hogy ne fedjék el egymást, ami már mixing szempont is egyben. Ez ugyanakkor plusz feladat, és teljesen más ismereteket igényel, mint hangszeren játszani. Ebben nagy segítségünkre volt Takács Zoltán(Jappán), ő segített az utómunkákban, a masteringet pedig teljesen ő csinálta.

A színpadi megjelenésetek is egyedi, és ezeket is mind ti magatok kreáljátok. Gondolkodtatok már azon, hogy fiatal magyar divattervezőkkel dolgozzatok együtt?

A: A színpadi megjelenést ugyanolyan fontos dolognak tartjuk, mint a sound designt. Nekünk és a közönségnek is segít átbillenni egy másik világba, a mi kis világunkba. Általában mi készítjük a díszleteket, de a ruhákban például sok segítséget kapunk. Nagyon szeretjük a Tóth Virág által készített fellépőruháinkat, mindig sikerül meglepnie valami őrülettel, és igen, szívesen dolgoznánk sok magyar tervezővel, mert ugyanaz a közös nevező: kísérletezés és önmegvalósítás.

Korábban azt nyilatkoztátok, hogy amikor elkezdtétek az ANEZt, mindent úgy csináltatok meg, ahogy eszetekbe jutott. Mostanra azonban sokkal inkább úgy tűnik, hogy letisztultabb, kiforrottabb, jobban átgondolt projektté vált. Mikor kezdtetek el koncepcióban gondolkodni, és mi volt ennek az oka?

Z: Tényleg úgy indultunk neki az első lemez írásának, hogy lesz, ami lesz, meglátjuk. Ez adott egyfajta szabadságot, nem stresszeltünk, hogy megfeleljünk bármilyen stílusnak. Ahogy készültek a számok, egyre inkább szükséges volt valamilyen rendszer felállítása: a témák meghatározásától a lemez elkészülésének ütemén keresztül szinte mindenre tervet szőttünk. Ekkor kezdtünk igazán koncepcióban gondolkodni, amihez nagyban hozzájárultak az Impro Schoolban látott módszerek.

Nemrégiben a 11 – Fabula Fatalis című kortárstánc-előadásban léptetek színpadra. Milyen érzés volt egy új közegben kipróbálni magatokat? Hogy sikerültek az előadások, lesz folytatás?

A: A 11- Fabula Fatalis egy különleges dolog nekünk. Soha nem dolgoztunk még táncosokkal, nem írtunk még kortárs tánchoz zenét, de nagyon örültünk, amikor felkértek erre a feladatra, mert pont valami hasonlót terveztünk titokban. Valami olyan zenei anyagot, ami egy történetet mesél el egy egész lemezen át. Szerencsére jól sikerültek a bemutatók, és januárban folytatjuk, illetve szeretnénk külföldi helyszíneken is megmutatni, hogy szerintünk milyen, amikor a zene, a tánc és a film egyenrangú társként találkozik a színpadon.

Tavasszal Japánba készültök. Kérlek, meséljetek kicsit, milyen céllal indultok neki az útnak és mit vártok tőle!

Z: Márciusra szervezünk egy közös turnét Japán barátainkkal, a Yuko-kat Lloy zenekarral, ahol már szeretnénk az új lemez dalait is bemutatni. Én személy szerint szeretnék egy kicsit úgy kint lenni egy idegen nagyvárosban, mintha ott élnék, nem pedig turistaként. Végig ugyanott lakunk majd, lejárunk a közértbe, stb… Biztos maradandó nyomot hagy bennünk, és inspirál a következő célok elérésére.

Interjú: Biczó Andrea

Címkék: , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás