Nekik állt a zászló – Legjobb külföldi zenék 2013-ból

Phenom'enon
2013.12.25., 15:00

Miután visszatekintettünk az idei év legjobb hazai pillanataira, ideje szemlézni a külföldi termésből. Ismerős arcok és bombaként berobbanó, új felfedezettek is szép számmal képviseltetik magukat a kedvenceinket tömörítő listánkon, és azt elárulhatjuk, hogy nehéz szülés volt szerzőnként pusztán néhány számot kiválasztani az év végi szelekciónkba. Ám a döntés megszületett, és örömmel rántjuk le a leplet 2013 legjobb külföldi dalairól!

FKA Twigs – Water Me

A korábban csak Twigsként elinduló táncoslány egy introveltált lélek, akiben ott él a fiatal Sade és Janet Jackson előadói misztikuma Grimes és Zola Jesus különcködő tehetségével, mindezt felütve a Massive Attack magas érzelmi intelligenciájú és befelé fordulástól különleges zenéjével. A 25 éves brit producer-énekesnőnek pár hónapja jelent meg második EP-je, amivel új csillagot rajzolt a kecses elektronikus alapokon kúszó, poszt-R&B és poszt-triphop metszetben. És bár a lázadás messze áll tőle, előremutató művészete mégis eddig szigorúan őrzött kapukat döntött le idén.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Jagwar Ma – Come And Save Me

A Jagwar Ma úgy idézi meg a baggy-mozgalom drogokba mártott gitáralapú rockját (Happy Mondays, Primal Scream stb.), hogy azt könnyen fogyasztható gitárpopos köntösbe csomagolja, ami még egy LSD-mámorban fetrengő Vampire Weekendnek is jól állna. Lötyögős, csípőficamító gitárpop, fülbemászó refrén, melynek hatására mi is szeretnénk a fűben fetrengve a szabad szerelmet hirdetni. A fülbe ragadó ritmusok garantálják a dallamtapadást, a trippes videó az életérzést, a hangulat pedig azt, amikor hátradőlünk a Sziget chillout sátrában. A nyár abszolút soundtrackje Ausztráliából.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Maston – Young Hearts

Néha onnan érkezik valami pofátlanul egyszerű remekmű, ahonnan nem is számítunk rá. Maston (polgári nevén Frank Maston) szabadidejében egymaga feljátszott egy, a popzene hőskorát, a 60-as évek végét idéző, alig félórás, mindenféle erőlködéstől és izzadságszagtól mentes nagylemezt. A Shadows időutazás egy olyan korszakba, ahol a popzene még ártatlan, de nagyon aprólékosan kivitelezett móka volt. Ez az a lemez, ami olyan kis terjesztésben jelent meg, hogy kész csoda, hogy ilyen messzire elért a hangja. De a Young Hearts nem valamiféle édes nosztalgia miatt szerepelhet itt: akkor is itt lenne a helye, ha mondjuk a Pet Sounds vagy a Sgt. Pepper sohasem jelent volna meg.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Cut Copy – Let Me Show You Love

Egy marék csillogó indie-pop himnusz és a ’80-as évek merész poptextúrái után Dan Whitford és szakembercsapata a korai ’90-es évek house-zongoráit kapták elő, hogy egy eksztatikus, meleg és felszabadító rave partit hozzanak el 2013-ba. A Free Your Mind album beharangozó dalát Chicagóban, a Pitchfork Music Fesztiválon mutatta be a Cut Copy, ahol a zenekar koncertjén 100 példányt osztott szét a felvezető dalt tartalmazó vinylből a legszerencsésebbek között. Persze ez csak jó marketing, azonban a Let Me Show You Love vokális készlete a Depeche Mode-ot és Dave Gahant is picire zsugorítja, nem beszélve arról, hogy a második “Summer Of Love” acid house robbanást húzták be az MDMA és ezer Roland TB-303 szintetizátor műanyaglármájával.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

The 1975 – Sex

Az imidzs alapján azt hihetnénk a The 1975-ról, hogy egy kemény rockzenekar, de a valóság jóval szelídebb ennél. A banda debütáló albuma nettó gitárpop, méghozzá a legjobb fajtából. A Sex tinédzseres bája már most helyet váltott magának egy amerikai film bulijelenetébe, a toplisták döntögetése mellett természetesen. Sokan próbálták már megfogni a fiatalság esszenciájának egy részét, de Matt Healy volt az ebben az évben, aki tökéletesen bele tudta élni magát egy tinisrác szerepébe: romantika, vágyak, csalódás, méghozzá tökéletes zenei körítéssel.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Warpaint – Love Is To Die

A tavalyi év egyik legjobb budapesti koncertjéért felelős Los Angeles-i lánycsapat második lemeze jövő januárra várható. A szintén Warpaintre keresztelt albumról októberben jelent meg az első szám, a Love Is To Die, amellyel a Warpaint folytatja az Undertow-val és az Elephantsszal elkezdett vonalat: Emily Kokal hangja éterien bukkan fel a hipnotikus hanghullámok alól, hogy beszivárogjon az agyunkba, az egésznek furcsán víz alatti érzetet adva – mindez pedig Jenny Lee Lindberg basszusjátékával üt igazán!

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

BANKS – Fall Over

Az idei év talán egyik legizgalmasabb zenei személyisége a semmiből emelkedett ki Los Angeles sűrűjéből, hogy BANKS-ként olyan londoni bázisú producerekkel kerüljön intim zenei kapcsolatba, mint SOHN, Totally Enormous Extinct Dinosaurs, Lil’ Silva, Jamie Woon és Tim Anderson. Az eredmény pedig egy sötét, titokzatos, de mindemellett energikus, vad elektronikus pophangzás, amiben az énekesnő is csak fekete fehérneműben érzi jól magát. Költői perspektívák a szeretet és az emberiség hangján, rajzinspirációk, amik ihletet adnak neki, és olyan felmenők, mint Fiona Apple, Lauryn Hill, akik mind a földi érzelmek és az éteri atmoszférikus hangok kettősségére összpontosítanak.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Lana Del Rey – Young And Beautiful

A Nagy Gatsby színpompás (szinonimái: puccos, giccses) forgatagából kiemelkedik az idén az egyik legmeghatóbb színpadi performanszot adó Lana Del Rey nagyzenekaros szerelmetes dala. Egyszerre monumentális és a végletekig egyszerű, hangulatában pedig annyira passzol a filmhez, hogy végül annak központi számává vált. És ez egyszerre dicséri Rick Nowels (aki dolgozott már együtt többek közt Robynnal, Lykke Livel és Madonnával) dalszerzési képességeit és Lizzie Grantből egyszerűen sugárzó tehetséget.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Parquet Courts – Stoned and Starving

Az amerikai Parquet Courts bemutatkozó nagylemeze (Light Up Gold) ugyan már tavaly megjelent, de az idei újrakiadásnak köszönhetően nem csak a bennfentes blogokon aratott osztatlan sikert. A Parquet Courts nagy űrt töltött be, hiszen jelenleg alig van a palettán az amerikai indie-punk legszebb hagyományait továbbvivő zenekar. Szóval ezek a (látszólag) béna srácok írtak egy rendesen fejbekólintó albumot, de ami ennél is fontosabb, (kis túlzással) írtak egy generációs himnuszt is. A Stoned and Starving kamaszosan zabolátlan „antisláger”, ami épp emiatt lett megérdemelten 2013 nagy indie kedvence. Hiszen ki ne énekelné felszabadultan azt, hogy „I was debating Swedish Fish, roasted peanuts or licorice”.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Majical Cloudz – Childhood’s End

A Majical Cloudz duójáról már egy alkalommal írtunk itt, ám akkor még bizonytalan volt, hogy hova is kerül ez a lemez a nagy évösszegző összeállításokban. Mert bár az Impersonator nem tökéletes lemez, de azt bebizonyította, hogy az allűröktől mentes, néha egész extrém módon befelé forduló és önelemző művészet is lehet sikeres manapság. A Childhood’s End ráadásul kapott egy elég erős atmoszférájú klipet Emily Kai Bock jóvoltából, ami még tovább repítette a produkció hírét. A Majical Cloudz két tagja ugyan már nem számít zöldfülűnek a szakmában, több lemezt is kiadtak már, de idei teljesítményük afféle teljes újraértelmezése volt kettejük közös munkájának. Bátor lépés volt, és ha ilyen őszinte elszántsággal folytatják, még ennél nagyobb sikerük is lehet.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Poliça – Warrior Lord

A hipnotikus vonalon tovább haladva következik a Poliçától a Warrior Lord, az egyébként is kiváló Shulamith lemez (melynek albumborítója is toplistás lett) egyik legjobb száma. A dal a videoklippel ütős igazán, amit Isaac Gale és David Jensen rendezett: a rapszodikus gyönyörűségben két lány úszik egy tóban és sétál az erdőben, de az egész inkább tűnik buborékokkal és napsugárral vegyített álomnak, mint valóságnak. Maga a dal is ilyen, néha felemel, de csak azért, hogy később jó érzékkel rántson le a mélybe.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Arcade Fire – Reflektor

Kedvenc kanadai artpop együttesünk idén megint hallatott magáról, azt pedig már megszokhattuk Win Butleréktől, hogy ha hosszabb csend után előrukkolnak valamivel, az minimum monumentális lesz. Így volt ez a Reflektor esetében is (mely a Poliçához hasonlóan szintén szép külsővel bír), mely egyben az album címadó dala is, hét és fél perces, de mi már két perc után arra gondoltunk, hogy érdemes lenne Winnek és Régine Chassagne-nak gyakrabban együtt énekelnie, mert ez bizony működik. A dal non plus ultrája természetesen David Bowie itt-ott megjelenő vokálja és Anton Corbijn reflekciók jegyében készített maszkos videoklpje. A Reflektorral az Arcade Fire ismét az év egyik legnagyobb dobását hozta össze.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Disclosure feat. London Grammar – Help Me Lose My Mind

A Disclosure duója Aluna Francisszel karöltve már rögtön az év elején elkészítette a 2013-as év egyik legklasszabb elektro-slágerét, amivel végre a magyar kereskedelmi rádiókba is minőséget vittek. Az idén júniusban megjelent első albumuk záródala viszont mindent felülmúlt. A szintén idén debütált London Grammar segítségével rögzített szám ugyanis tökéletes ötvözete az előbbi által favorizált dance-elemeknek és a utóbbi által preferált „szépzenének”. REPEAT!

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

The Royal Concept – On Our Way

2013 a skandinávok éve, de ha azt hiszitek, hogy az Icona Pop a legnagyobb durranás idén, akkor tévedtek. Észak idén ismét tömérdek pöpec zenével jelentkezett. Csak hogy pár példát említsünk, ott a nemrég hazánkban koncertező Broke (interjú itt), a jövőre várható , vagy az alább említett Viktor & The Blood. De a stockholmi The Royal Concept is joggal szerepel év végi listánkon. A szélsőséges érzelmeket kiváltó Glee című sorozat és a 2014-es FIFA játék is felhasználta idén az On Our Wayt. Miért? Mert fülbemászó és mocskosul dögös. A jelenleg az USA-ban turnézó Filip, Magnus, Povel és David nevét még fogjuk hallani!

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Paul McCartney – Queenie Eye

Ne feledkezzünk meg az örökifjú Beatle-ről sem, aki idén tért vissza New c. albumával, ami méltán megállja a helyét napjaink előadói között. A Queenie Eye a lemez egyik legjobban eltalált dala, és noha néhol a zongora és McCartney hangja a The Beatlest idézi, a kórussal és az effektekkel sikerült egy erőteljes, friss dalt megalkotni. Az már csak hab a tortán, hogy a videóban Meryl Streep, Kate Moss és Johnny Depp is felbukkan.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Vampire Weekend – Ya Hey

Elképesztő elvárásokat támasztottunk a Q Awards-díjas New York-i kvartett harmadik lemezével szemben, miután megláttuk az első kislemez, a Ya Hey dalszöveges videóját. Ezt sajnos végül nem váltották be, ugyanis az album a végére érdektelenségbe fullad, de mi azóta is gyakran gyakoroljuk a tükör előtt a helyes „ya hey-nyávogást”. Csakis békés szomszédok mellett ajánlott!

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Nils Frahm – Says

Bár korábban is kísérletezett már szintikkel és egyéb elektronikus kütyükkel a berlini zongorista, Nils Frahm (Juno EP, ill. Stare EP Ólafur Arnaldsszal), ő alapvetően mégis a fekete-fehér billentyűs hangszer neoklasszikus zsenijeként ismert. November megjelentetett koncertlemezén, a Spacesen (kritikánk itt) azonban új oldalát bontakoztatta ki: amellett, hogy az élő előadás varázsát eddig meg nem tapasztalók vagy épp újraélni kívánók a már korábban kiadott dalok koncertverzióját élvezhették, több, az elektronikus kísérletezés fogalmát messzemenően kimerítő szerzeménnyel is találkozhattak. Ennek legkiválóbb reprezentálója a Says, melyet a BBC Radio 6 műsorvezetője, a számot annak idején elsőként bemutató Mary Anne Hobbs egyenesen az év dalának kiáltott ki – és nem ok nélkül. A nyolc percen keresztül fokozatosan építkező szám apránként ragadja meg a figyelmünket, hogy a végén szinte szó szerint az arcunkba robbanjon a mesterien felépített kiteljesedésével. Nem csak a rövid számoknak áll a világ!

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Mariah Carey feat. Miguel – #Beautiful

2013 volt az év, amikor a mainstream R&B kibújt túlizzadt trikójából, hogy szerelmi viszonyt folytasson az elektronikus tánczenével. Bár a giccskirálynő trónt bitorló Mariah Carey már rég semmi olyat nem tett le az asztalra, ami számunkra értékelhető lett volna, a #Beautiful könnyed hangzása, selymesen sima dallama úgy hantott ránk, mint egy leopárd mintás kasmír huzat a tűzpiros Porsche kabrióban. A dal misztikuma, hogy Mariah, akinek hangja átszúrja még az üveget is, alig énekel, míg Miguel – aki társszerzője és társproducere a felvételnek – akár egyedül is elvinné a hátán a duettet az első versszakon és a refrénen kívül. A késleltetett kielégülés így is csodákat hoz, ami egyfajta bágyadt olvasztótégelye a blues gitár, a basszus fuzz és az ütemek szeretkezésének, amely szinte azonnal időtlen örökzölddé teszi a dalt. Persze azért Mariah hangja is szükséges a sztorihoz, ami úgy csöpög a dalba, mint az énekesnő kedvenc desszertje, a méz.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Coldplay – Atlas

Idén a Futótűz (Catching Fire) c. film kedvéért aktivizálta magát a Coldplay, hiszen a britek már a 2011-es Mylo Xyloto óta nem jelentkeztek semmi újjal. Idén megtört a jég, és az Atlas nemcsak az újdonság erejének lelkes izgatottságot generálásával, hanem az MX világát hátrahagyó, a zenei gyökerek felé közelítő dallamszerkezetével is lázba hozta a szakmát és a rajongókat egyaránt. A Futótűz stáblistájának és hivatalos filmzenéjének is a legelején helyet foglaló és ezzel kiemelt pozíciót élvező szám hamar esélyessé vált a „Legjobb betétdal” kategóriában a Grammy-n, de ez talán nem is okozott túl nagy meglepetést. Az Atlas titka a fokozatosság: az elején azt hihetnénk, hogy Chris Martin zongorás magánszáma vár ránk, de a percek múlásával lassan becsatlakozik a többi Coldplay-tag is, hogy a végén elérjen minket a teljes extázis. Hasonló audióélményeket várunk a talán jövőre várható új albumtól is!

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Beastmilk – Death Reflects Us

A Beastmilk első lemeze úgy hangzik, mintha az okkult-rock színtér legjobb előadói (Year Of The Goat, Blue Öyster Cult stb.) megpróbálnának death rockot és poszt-punkot (The Smiths, Joy Division) játszani. Lehetnének ők a Savages ellenkező nemű változata. Vibráló, zajos, dinamikus, olyan énektémákkal, amiket nem lehet elégszer meghallgatni, és széles terpeszt megkívánó riffekkel, amik után még a tölténytáras övre is más szemmel néz az ember. Az idei év egyik legerősebb debütálása.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Viktor & The Blood – Kicks Out On A Saturday Night

Vajon hány zabigyereke lehet Mick Jaggernek világszerte? Mert egy tippünk biztos lenne, mégpedig Viktor Norén. És mielőtt azt hinnétek, hogy megőrültünk, nem mi vagyunk az elsők, akiknek ez feltűnik. A német Das Wilde Leben című filmben ki alakítja Mick Jaggert? Na ki? Bingó! A kísérteties hasonlóságot félretéve, az év egyik legnagyobb svéd belépője a Viktor & The Blood. De őszintén, a Mando Diao exdobosától és a Sugarplum Fairy-től pontosan ezt vártuk. Viktor igazi kaméleon, tavaly még szóló popprojektjével sokkolt minket, idén pedig ismét a győzött a dög és az őserő.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Best Coast – Who Have I Become?

Bethany Cosentino megírta az év legvidámabb szomorú albumát Fade Away címmel, úgyhogy nehéz is válogatni róla, de a Who Have I Become annyira fülbemászoan idézi a kilencvenes évek élénk, gitáros popslágereit, hogy a hallótávolságon belül tartózkodóknak hamar kedvencévé válik. A komoly témával foglalkozó dalt alig lehet komolyan venni, annyira bolondosan adja elő csalódottságát, és még sokadik hallgatásra is csak a nagyon dallamos gitár fog a hallgató fülében maradni. Beth nagyon szépen csomagolja be a mai huszonévesek problémáit bohócos-kiscicás csomagolópapírba, hogy aztán mosolyogva nyújtsa oda nekünk. Mi pedig örömmel elfogadjuk.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Lorde – Royals

A piszkosul fiatal Lorde idén került a zenei köztudatba Royals című számával, amit megjelenése óta szinte éjjel-nappal játszanak a rádiók. Az aucklandi lány 13 éves korában szerződött a Universalhoz, azóta elsősorban a szintén új-zélandi Joel Little-lel közösen ír saját számokat, amelyek az art pop, az indie pop, a minimal és az elektronika jegyeit viselik magukon. A hangsúly az elektro-hatással kevert dobon van, ami egyáltalán nem nyomja el az énekesnő különleges hangját. A Pure Heroine című első nagylemezén szereplő dala szeptember 27-i megjelenése óta Új-Zélandon kívül már Amerikában is vezette a listát, Nagy-Britanniában pedig hétfői debütálásakor azonnal az élre állt, maga mögé utasítva olyan előadókat, mint Katy Perry, az Arctic Monkeys vagy Miley Cyrus.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Deafheaven – Dreamhouse

Először meghökkenve álltunk az előtt, hogy valaki ötvözte a shoegaze-t a black metállal, de aztán a Sunbather meghallgatása után rájöttünk, hogy ez a trió bizony tudott mutatni valamit, ami nem új, de mégis egyedi. A Dreamhouse feszes ritmusai és zajfüggönye mögött érzelmek bújnak meg, és ezeknek együttese olyat alkot, amitől tátva marad a hallgató szája. Az éles gitárok néha poszt-rockosan támogatják meg a kemény blast beat ütemeket, ami elsőre nem tűnhet túl emocionálisnak, de egy hallgatás után már észlelhetőek a dalba fűzött érzelmek.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Savages – She Will

Mikor a Savages megjelent a színen, mindenki a Joy Divisionhöz hasonlítgatta őket, viszont ez azonnal megváltozott, mikor kiadták első lemezüket, ezzel teljesen megcáfolva ezt az előítéletet. A Silence Yourself egyik legkiemelkedőbb szám a She Will, ami a kritikusokon és a rajongókon túl is rengeteg embert elkápráztatott. A dalt indító gitárriff azonnal a fülünkbe mászik, Jenny Beth karakteres, szigorú hangja pedig néha fenyegetően ugrik a hallgatónak a sikító gitárral együtt, hogy aztán nem sokkal később ragadozóként folytassa a csendes somfordálást körülöttünk. Nem lehet azt mondani, hogy egyedi, de mégis annyira különleges, hogy esetleg változást is hozhat a post-punk zenébe.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Arctic Monkeys – Do I Wanna Know?

Elmondhatjuk, hogy 2013 az Arctic Monkeys éve volt, hiszen szinte minden hatalmas fesztiválon ott voltak (és esélyesek is a “Az év headlinere” címre a European Festival Awardson), és emellett majdhogynem minden zenei újság címlapján ott feszítettek, ráadásul idén jelent meg ötödik albumuk, a borítójával és hangzásvilágával is ász AM. A karcos és rockos Do I Wanna Know? volt a lemez egyik előfutára, amelyben a dob, a taps és a gitár összjátéka, és persze Alex Turner hangja még arra is képes, hogy hipnotizálja a hallgatót, aki így újra és újra a replay gombot nyomkodja.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Cold War Kids – Miracle Mile

Az amerikai Cold War Kids idén tavasszal jelentkezett negyedik albumával, a Dear Miss Lonelyheartsszal, mely a kritikusok körében ugyan vegyes fogadtatásra lelt, de egy momentuma mégis annyira ütős lett, hogy felkívánkozik jelen listánkra. A Miracle Mile az első kislemezként tört ki az új lemez dalistállójából még februárban, és ha nem is rúgta be a különféle slágerlisták virtuális ajtaját, létezésére mindenképp érdemes felhívni a figyelmet. Talán nincs is még egy ilyen tempós szerzemény a Cold War Kids repertoárjában, épp ezért volt első hallásra meglepő, de rögtön lábról levevős indítás év elejére. A Miracle Mile ereje a dögös és energikus gitárszólamokban, a hangzatos dobokban és a pattogós zongorabetétekben rejlik, plusz ezekhez csatlakozik Nathan Willett soha ilyen jól nem szóló vokálja. Az eredmény egy tökéletes egyveleg, amelyet érdemes minél magasabb hangerőfokozaton üvöltetni, hogy a szomszédok is felpattanjanak egyet tombolni.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

HAIM – Falling

Este Arielle, Danielle Sari és Alana Mychal Haim testvérlányok zenei trióját sokan az év egyik legmeghatározóbb történéseként fémjelezték, hiszen a Days Are Gone című debütáló albumuk idén Az év albuma címért is jó eséllyel indulhat. Az album Ariel Rechtshaid (Usher, Vampire Weekend) és James Ford (Florence and the Machine, Arctic Monkeys) produceri segédletével készült. A Falling az Egyesült Királyságban február 12-én jelent meg, és szinte rögtön az angol kislemezlista első 30-a közé ugrott. Habár már tavaly óta ők folytak a csapból, és minden mozzanatukról cikket írtak, a Falling fülbemászó dala és ahhoz a “vissza a természetbe” mottó jegyében készült klip 2013 egyik legfrissebb girlpower dolga volt. Hiszen ki más tudna puszta kézzel halat fogni, kókuszdiót törni, íjászkodni és közben Shania Twain kultuszát letiporni?!

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Mikal Cronin – Shout It Out

Idén Mikal Cronin végleg kibújt Ty Segall árnyékából, és megalkotta a saját ikonikus slágerét. A Shout It Out a nagybetűs nyár esszenciája, sodró gitárpop, lényegében egy háromperces crowdsurfing. Nem lehet nem együtt üvölteni a refrént, miközben a napba nézve belekortyolunk valami alkoholos italba, aki pedig nem emlékszik vissza a dal hatására a kedvenc nyári fesztiválja legjobb pillanataira, az nem volt egyen sem.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Autre Ne Veut – Play By Play

A brooklyni Arthur Ashin, aki az Autre Ne Veut francia kifejezés mögé bújva állt be a sorba az új generációs és nyomatékosan lélekre ható R&B srácok vonalába. Frank Ocean, The Weeknd vagy Miguel önelemző és szociálisan expanzív esettanulmányai mellett szenvedését egy új síkon kezdte meg. A spektrális harmóniákat nyitó Play By Play laikus alapja bravúrosan zavaros, de a női vokállal záródó darab utolsó taktusaiban egy hatásos nyitányként hasad fel előttünk Ashin valódi személyisége, és a teátrális pszichoterápia színpadja megnyílik. A művész sikere pedig az üzenet, ami instant és emberi, mint Edvard Munch sikolyos festménye. Egy szörny, aki valójában egy nagyon emberi lény.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás