Nekem minden egyformán Iggy Popzene – Így szól a teljes Pop-diszkográfia

Szerepel az életműben öt totális alapmű, amit tényleg mindenkinek kötelező ismerni, akit érdekel ez poprockdolog-izé. Ezek mellett része még a történetnek jó pár klassz és jó pár nem annyira klassz lemez is. Most erre, a – többnyire stúdióban, kisebb részben élőben rögzített – zenére koncentrálunk, életrajzi vonatkozások, szuperlatívuszok és iguánázások csak módjával várhatók.

(Ahol nincs másként feltüntetve, ott Iggy Pop az előadó, és ami pedig nem stúdiólemez, ott szerepel, hogy micsoda.)

The Stooges: The Stooges (1969)

A protopunk. Lehet indítani a zsánert a hatvanas évek közepétől éledező primitívebb és a pszichedelikusabb garázsrock zenekarok felől (The Seeds, The Sonics, The Monks, Los Saicos) vagy akár a mindenben úttörő Velvet Underground irányából is, de a Chuck Berry, Bo Diddley, Link Wray által inspirált, mindenféle gitárokat jól betorzító zenészek először Iggy-vel és első szerződtetett zenekarával, a The Stooges-zel (még: Ron Asheton – gitár, öccse, Scott Asheton – dob, Dave Alexander – basszusgitár) léptek ki igazán az addig ismert keretek közül. A szintén detroiti (és a Stooges-hez képest hagyományosabb megszólalású) MC5 ugyanekkor rugdosta ki a falakat, ám mese nincs: Iggy-ék zenéjének 1969-ben nem volt előzménye és párja sem.

A Velvet Undergroundból éppen kiszállt John Cale lett a debüt producere. Iggy-ék öt dallal érkeztek a stúdióba, majd a kiadó kevesellésére – állítólag – egyetlen éjszaka alatt írtak még három másikat, hogy a rögzített anyagot hallva a végén dobják Cale keverését, és újramixelve jelenjen meg a rocktörténet egyik sarokköve.

Az I Wanna Be Your Dog, a No Fun, a 1969 máig egyedien lüktető kőklasszikusok, de a többi minimalista, szellősségében is brutális erejű dal úgyszintén ösztönösen zseniális. Ugyan a másik két korabeli Stooges-lemezhez – de csak azokhoz – képest ez egy fél árnyalattal visszafogottabb, (az állandó füvezés miatt helyenként) lassabb, csupaszabb, szövegeiben is takarékosabb, de így is hibátlan LP. Képzeljétek el, hogy halljátok 1969-ben, amikor még nem hallhattatok semmit, ami későbbi punk, és pláne, ami még azután jött. Nehéz elképzelni a szitut, de mekkora lehetett már az élmény! Kompletistáknak a dupla CD-s Collectors Edition a kötelező, már csak azért is, mert ezen a 2010-es kiadványon végre először szerepel a teljes John Cale-keverés (ami azért némileg tényleg tompább) és a sokáig elveszettnek hitt Asthma Attack zajorgia, egy csomó érdekesség, eltérő mix mellett. (Az Iggy gyerekkori asztmarohamainak rossz emlékét zenében kiokádó Asthma Attack megtalálásáról egyébként itt egy érdekfeszítő interjú.)

Értékelés: 10.0

The Stooges: Fun House (1970)

Ez a legjobb Stooges-lemez, az Iggy-hez köthető csúcsmű és úgy általában minden idők egyik legjobb albuma. Az elején, a Down On The Street című számban benne van a komplett Joy Division, a brit punk, a Birthday Party, a Sonic Youth, satöbbi. Ők meg benne voltak a drogokban, itt már a minden hatása is hallatszik, miközben a zenészek is a végletekig hajtották magukat és első albumuk megszólalását. Telített, vad, bizsergető, felvillanyozó a tempós A-oldal, a B-oldal pedig még agyzsibbasztóbb. A zajrockorgiába, Iggy Pop mániákus-ösztönszerűen fröcsögő éneklésébe free jazzes hatások, Steve Mackay megvaduló szaxofonozása keveredett.

A legendás koncertek hangulatát elkapó, a stúdióban élőben rögzített lemezen nincsen hiba, csak olyan zene, ami ma is és egészen biztosan évtizedek múlva is maximálisan feltölt, és széles vigyorral csodálkoztat: ezt így hogyan?

Kompletistáknak az 1999-es 1970: The Complete Fun House Sessions box set ajánlott, a Fun House-éra összes stúdiófelvételével, hét (!) CD-n. Kicsit kimerítő. Ez a 36 és fél perc viszont éppen tökéletes.

Értékelés: 10.0

Iggy And The Stooges: Raw Power (1973)

Nem csoda, hogy a Fun House után feloszlott a zenekar, azt nem is lehet csak úgy folytatni. Persze a drogoknak több köze volt a széteséshez. A zenekar 1971-ben – több új basszusgitárossal és gitárossal, közte James Williamsonnal a fedélzeten – zátonyra futott, hogy aztán David Bowie Lou Reed után másik hősének, Iggy-nek is összehozzon egy lemezt (aki annyira hőse volt, hogy ő ihlette Ziggy Stardust perszonáját is). A Raw Power szólólemeznek indult Williamsonnal közös dalokkal, de visszavették az Asheton tesókat is (Ront, bármilyen briliánsakat is gitározott a Fun House-on, már csak basszusgitárosnak).

És az anyag mindegyik másik Stooges-lemeznél inkább punkelőzmény lett.

Ehhez persze kellett Bowie borzasztó keverése, ami Williamson éles gitárjait, őrült szólóit előre mixelte, mellé Pop punkos, de okos szövegeinek punkos, de hatásos énekét. Na és a dalok is az egy-két-há káoszos-lendületes kategóriába tartoznak, adrenalin rocklöket – a cím nem hazudik. A glam korszak kellős közepén megjelent anyag Angliában tovább növesztette az énekes legendáját. Később Pop készített belőle egy profibb keverést, de akkor meg Bowie „csúszkáló” mixéről kiderült, hogy több mint báj, erős karakter. A lemezen szereplő Gimme Danger nemcsak a tőlük szokásosnál lassabb és szebb dal, de Jim Jarmush 2016-os, Stooges-ról szóló remek filmjének a címadója is. Érdemes megnézni. Kompletistáknak ajánlott a 2005-ös Heavy Liquid box set, a Raw Power-éra kábé összes stúdiófelvételével, demójával, próbatermi cuccával és rengeteg koncertfelvétellel hat (!) CD-n.

Értékelés: 10.0

Iggy And The Stooges: Metallic ’KO (1976) – koncertlemez

Az Iggy And The Stooges utolsó két évéből, 1973-ból és 1974-ből való koncertfelvételek.

Az átjön, hogy miért Iggy Pop a színpad királya, de ezt úgyis tudja mindenki, és meg is nézi élőben, amikor csak teheti. Az is átjön, hogy miért fulladt ki ekkor az énekes – lényegében szétesett a drogoktól, ahogyan körülötte a zenekar is.

Jó szarul szól, szóval nem sok minden indokolja a hallgatását. Még esetleg a stúdiólemezeken nem szereplő dalokkal teli kétlemezes verziót érdemes.

Értékelés: 6.5

The Idiot (1977)

Ez természetesen szinte inkább Bowie-lemez, hiszen ismét ő nyújtott támaszt hősének, haverjának. Bowie saját kábítószer-függőségét kúrálni költözött Berlinbe, de átcsábította a rehab és elmegyógyintézet után utat kereső, nyomorgó Iggy Pop-ot is a német városba, ahol együtt és külön is kreatív csúcsra jutottak. Iggy persze Bowie korábbinál is nagyobb segítségével, hiszen az egész lemezt közösen írták. Ragyogó átmenet Bowie 1976-os Station To Station albumának funkos, paranoiás artrockja és 1977-es Low-jának részben new wave-et megelőző, részben elektronikusabb hangzása között. Persze inkább a sötét, ipari elektronika a hangsúlyos, de Carlos Alomar is nagyon pazarokat gitározik.

Iszonyat kreatív, máig inspiráló lemez; ha Bowie saját maga énekli fel, és a saját nevén jelenteti meg, akkor is az egyik legjobbja lenne. Persze Pop énekelte fel, és nagyon jól állt neki ez az új hangzás, ami az addigi ösztönlény helyett egy művelt, de dekadens művészt mutat.

Ugyan még 1976-ban készült, akárcsak a Low, de mindegyik 1977-ben jelent meg, ahogyan Bowie következő LP-je, a Heroes, és ahogyan Pop következő, hasonlóan Bowie-val szorosan párban készült anyaga, a Lust For Life. Csak egy pillanatra álljunk meg. Bowie nevéhez négy ilyen briliáns nagylemez fűződik 1977-ben. Elég nagy biztonsággal állítható, hogy senkihez nem kötődik négy ennyire jó nagylemez egyetlen naptári év alatt.

Értékelés: 10.0

Lust For Life (1977)

Egy elképzelt Berlin, valamint a német krautrock, azon belül a Kraftwerk hatása inkább az előző korongot jellemezte, de ez mégis inkább berlini lemez, hiszen a The Idiot még nagyrészt Franciaországban készült, ezt pedig már teljesen Berlin ihlette, és ott is rögzítették. És persze ez is Bowie-album, még ha több is a bedolgozó társszerző (hogy mást ne mondjunk, Pop legnagyobb slágerének, a The Passengernek a zenéjét egy újabb gitáros, Ricky Gardiner írta). Már ebből is nyilvánvaló, de egy határozottan rockosabb, Iggy Pop-osabb anyag, amelyet Pop első szólóturnéja is formált.

Kicsattanó és életerős, nyers, mégsem csapongó, hanem rendezett, ám nem jólfésült, inkább tudatosabban ösztönös. Végképp visszahelyezte hősünket a maga útjára, amit azóta is jár, bár azóta soha ilyen jó dalokkal.

Az előző LP elmélázóbb hangulata helyett itt ismét robban az adrenalin, és fröccsen a vér, lüktet a Sales testvérpár ritmusszekciója, akik majd Bowie-t nyolcvanas évekbeli zenekarában, a Tin Machine-ben is kísérik. Iggy újra él, hát nézzétek meg ezt a lemezborítót!

Értékelés: 9.5

Iggy Pop & James Williamson: Kill City (1977) – demóból felhúzott album

1975-ben, a Stooges feloszlása után Iggy, a korábban James Williamsonnal együtt írt, eredetileg a Stooges-nek szánt, valamint újabb dalokkal rögzített egy demót, amelyet Pop a rehabról és pszichiátriáról hétvégente kijárva énekelt fel. Új szerződés megszerzéséhez szánták, aztán Bowie elhívta hősünket Berlinbe, a demó meg feledésbe merült. Volna, csakhogy az első két szólólemez sikere miatt előkerült, kapott valamiféle felpimpelt átkeverést, majdnem stúdiólemez; béndzsán szól, de jó dalokat tartalmaz.

Ahogyan majdnem minden, Kill City-ről szóló írás megállapítja: a legjobb Mick Jagger-szólólemez ez. Valóban olyan, mintha félúton lenne a diszkós-funkos-laza Stones és az abból szintén merítő első Johnny Thunders-szólóalbum között, csak ugye évekkel mindkettő előtt rögzítették.

Szórakoztató, grúvos anyag. A billentyű és a szaxofon is jól áll neki, utóbbit itt nem MacKay fújja. Williamson még a két következő Iggy-LP, a New Values és a Soldier felvételein is feltűnt, aztán meg el. Sokáig fel is adta a zenélést.

Értékelés: 8.5

TV Eye: 1977 Live (1978) – koncertlemez

Tulajdonképpen vicces, hogy az egyik legnagyobb koncertelőadó mennyire közepes, rossz koncertlemezeket adott csak ki. Ezt leginkább szerződéskitöltésként vette fel, nem rossz a Bowie-val feldobott kíséret, de annyira szarok a keverőpultról készült felvételek, hogy Bowie jelenléte szinte mellékes is. Hiszen nem úgy szól szarul, hogy igazán átjönne a brutális energia. A többféle helyszín eltérő hangzása pedig csak ront rajta. Persze jók a dalok, és Iggy is Iggy.

Értékelés: 6.5

New Values (1979)

Szóval Pop pályára állt, Bowie időlegesen el is engedte a kezét. És a lendület még vitte. Nem kiemelkedő, de nagyon-nagyon jó az első poszt-Berlin, poszt-Bowie album.

Egyszerű, de nagyszerű rocklemez, amit az energiabombák helyett egyfajta megtalált kiegyensúlyozottság jellemez.

Jók rajta a fúvósok is. Visszatért James Willamson (főleg producerként) és egy másik kései Stooges-közreműködő, Scott Thurston gitáros-billentyűs, aki a dalok felében társszerző is. Ha úgy hallgatjátok, hogy ez a pixies-es Frank Black egyik kedvenc albuma, akkor hirtelen kibomlik. És megérthettek jó néhány dolgot a Pixies-ről is.

Értékelés: 8.5

Soldier (1980)

Az unatkozó David Bowie visszatért baráti tanácsadóként, és annyira felbosszantotta az ismét producerkedő James Williamsont, hogy ő félúton kiszállt a projektből. Az ex-Sex Pistols-os Glan Matlock a társzerző-basszusgitáros a legtöbb dalban, de más brit punk/new wave figurák is feltűnnek: Barry Andrews ex-XTC billentyűs, aztán Steve New gitáros, aki szintén flörtölt a Pistols-szal, és a Rich Kids-ben bontakozott ki, vagy vokalistaszerepben a Simple Minds, Bowie mellett. De az új főgitáros is tapasztalt: a Patti Smith visszavonulása miatt munka nélkül maradt Ivan Kral, aki még a következő albumon is zenélt.

Szóval nem túlzás azt mondani, hogy ez Pop kísérlete egy new wave lemezre. És azért annyira nem sikeres kísérlet. De annyira nem is rossz anyag, mint azt jellemző megítélése sugallja.

Új arcot mutat, és legalább felerészben igen jók a dalok. Csak valahogy nem olyan átütő a megszólalásuk.

Értékelés: 8.0

Party (1981)

Önvezetőbe kapcsolt Iggy Pop, és mint későbbi karrierjében is több más alakalommal, itt először rutinból csinált meg egy kommersznek szánt, ám valójában színtelent albumot.

Még ez is a new wave ihletésében született, egyszerű rocklemez, de itt már nem menti meg egy legalább felerészben erős alapanyag. Vannak vicces pillanatok, például a Happy Man skás lagzija, vagy a direkt slágernek szánt Bang Bang „korszerűsége”, de egyértelmű lejtő a pályán, amit innentől elég sok kétségbeesett kísérlet jellemez. Ha innen nézzük friss, 2019 őszén érkező nagylemezéhez adott nyilatkozatát, miszerint az egész életét és karrierjét beárnyékolta a krónikus önbizalomhiány és bizonytalanság, akkor egészen világos értelmet nyer az innentől jellemző, hol túl biztonsági, hol meglepően kísérletező Iggy-albumok váltakozása.

Értékelés: 6.5

Zombie Birdhouse (1982)

Na mindjárt jött is az első „vadul” kísérleti lemez, ami persze azért annyira nem ütött el az előző három LP, az Arista lemezcégnél megjelent trilógia világától. De azért érezhető egyfajta felszabadulás és az újat kipróbálás igénye, miután az évtizedforduló nem hozta el a lélekben talán kicsit vágyott nagyobb közönségsikert, és kirúgta a cége. Az elvárás eldobása gyakran eredményez jó kísérleteket, és ez a blondie-s Chris Steinnel felvett anyag tesz is lépéseket efelé, de mintha nem merne végigmenni a megkezdett úton.

Így csak egy, az előző kettőnél jobban szóló, frissebb, de igazán nagy dalokat nem tartalmazó, mégis kissé alulértékelt lemez lett belőle.

A zümmögő szintik, a néha megbokrosodó gitárok, a helyenként afrobeates lüktetés mellé Iggy szabad asszociációsnak tetsző szövegelése a fő újdonság. Én valahogy egyre jobban bírom.

Értékelés: 8.0

Blah-Blah-Blah (1986)

Mint valami sorminta, jött David Bowie segítsége. Először is rögzítette egy csomó közösen írt, ’77-es dalukat, ami jogdíjak formájában kihúzta a szarból az ismét lefelé csúszó Popot, aki viszont ennek hatására letette az őt egyre jobban rabul ejtő heroint, és újra jobb formába lendült. Karrierje eddigi legnagyobb szünetéből pedig mi mással, mint egy Bowie felügyelte lemezzel tért vissza (a demókat egy másik ex-Pistollal, Steve Jonesszal kezdte el, aki három dalban társzerző). Csakhogy a Blah-Blah-Blah egy olyan Bowie-val készült, aki a Station To Station és a Low helyett karrierje művészi mélypontjai, a Tonight és a Never Let Me Down között vergődött, és ugyanezt a tipikusan nyolcvanas évek közepi dance-popos, nagyszabású hangzást építette fel Popnak is, kevés igazán jó dallal. Persze ez még így is bőven túlteljesítette az előző albumokat eladások tekintetében (sőt, ez lett a legkelendőbb Pop-lemez), plusz a kritikák sem voltak rosszak.

Oké, nem rossz, de azzal együtt is, hogy Iggy nem csak fröcsögő punkra képes, és nagyon jó elektronikus tánczenei vagy csak simán khm, popos környezetben is, ez azért nem lett annyira karrier-újraindító csodalemez.

Korrekt 80-as évek dance-pop-rock, nem rossz hallgatni, de kevés indokolja annak rendszerességét (a Shades/Fire Girl/Isolation dalhármas a lemez legjobb része, az viszont kiemelkedő).

Értékelés: 7.5

Instinct (1988)

Ismét egy tenyér és fonákja fordulat: a szuperszélesvásznú poplemez után egy primkó rockalbum jött. Egy nagyon furán szóló rocklemez (a mindenevő, avantgárd Bill Laswell fura producerválasztás), ami részben visszaidézte a Stooges-éveket (leginkább a Raw Powert), részben reflektált a kibontakozó glam metal színtérre. Egyáltalán nem olyan rossz, mint azt gyakori megítélése sugallja, de az előzőhöz hasonlóan ez is csak egy félig sikeres kísérlet. Abban az értelemben, hogy ez sem átütő és nincsenek rajta kiemelkedő dalok.

Cserébe nem is olyan hullámzó színvonalú, mint a Blah-Blah-Blah, szóval ha egyszerűen rockoló Iggy-re vágyunk, néha tök jó bevetni.

Értékelés: 7.5

Brick By Brick (1990)

Az egyensúly lemeze az 1982 óta tartó korszakban. Kezdődött azzal, hogy a Fekete eső című filmhez neki írt Livin’ On The Edge Of The Night karrierje egyik legjobb előadását eredményezte énekesként, amire persze már lehetett egy jó lemezt is felhúzni, és a Brick By Brick pontosan eltalálta az arányokat a két előző anyag között. Rockos, de van popos íze, slágeres, de van éle is (a dance-es Don Was volt a producer). A B-52’s-os Kate Pierson a Shiny Happy People előtt is bemutat egy tökéletes duettezést, a Butt Town Beavis és Butt-Head kedvence lett, még az éppen a világ legjobb rockzenekara, a Guns N’ Roses is bezenél, a címadó dal pedig egy megnyerő akusztikus szám az Unplugged-láz startjakor. Iggy ezzel megmentette karrierjét, visszaszerezte hitelét, és innentől tényleg bármit megtehetett.

A bombabiztos koncertsztár úgy lett saját örökségének őrzője, hogy közben nem is olyan ritkán kiadott új albumokat is, viszont azoknak a megítélése már nem változtatott a nagy Iggy-képen.

Értékelés: 8.5

Wild Animal (1993) – archív koncertlemez 1977-es felvétellel

Egészen erős, oké, legyen: a legjobb Iggy Pop-koncertlemez. A The Idiot és a Low megjelenése után turnéra ment a két cimbora, Bowie billentyűzött, a Hunt és Tony Sales tesók adták a ritmust, Ricky Gardiner meg gitározott (ők lettek a Lust For Life fő zenészei is). És a turnéból megjelent egy összecsapott, sok helyszínen rögzített koncertlemez TV Eye címmel. De ez az egyetlen estén felvett, a hivatalos koncertlemeznél sokkal jobban szóló anyag megmutatja, mekkora dolog volt ez az első Iggy Pop-szólóturné. Eleve, hogy a már ekkor legendás főfellépő mellé megkapod a korszak legzseniálisabb popsztárját, David Bowie-t háttérszerepben.

Az, hogy ez egyetlen koncert anyaga, mutatni tudja az este dinamikai ívét is, ami miatt tényleg ez a legjobb élő-Pop.

Értékelés: 8.5

American Caesar (1993)

A Brick By Brick által visszaszerzett hitelesség ordít a következő nagylemez borítójáról. Magabiztos, öntudatos, önazonos. Csak sajnos a lemez iszonyat hosszú. És úgy is sajnos, hogy ez tulajdonképpen egy tök jó továbblépés a Brick By Brick világából.

Kicsit erősebb a protopunkrocker Iggy, mint a Pop, de kellően változatos, és itt-ott a saját világától is jól rugaszkodik el, viszont mindenképp jót tett volna neki egy kis rövidítés, de hát ez ugye 1993, a hosszú CD-kiadványok fénykora.

Meg persze bármennyire is megszoktuk eddigre, de tényleg muszáj olyan furán szarul csapkolódva szólnia annak a dobnak minden jó Iggy-lemezen? A szövegek is jobbak az átlagnál, szóval ebben benne maradt egy még jobb kiadvány.

Értékelés: 8.0

Iggy And The Stooges: Open Up And Bleed (1996) – 1973-as demók

Ilyen címmel 1988-ban jelent meg először bootleg, nagyon hasonló dalokkal, de koncertfelvételekkel. Ez az 1996-os, Bomp! kiadós válogatás is tartalmaz élő felvételt, de több közte a próbatermi demó. Ja, de hogy mi ez?

Olyan Stooges-dalok, amelyek a Raw Power utáni negyedik nagylemez anyagát képezhették volna, ha eljutott volna addig a zenekar. Szóval rajongóknak kötelező, pláne, mert nem is rossz.

A francia kiadású Night Of Destruction hat CD-s, egyenként is csak EP-nyi hosszúságú box is tartalmaz ebből a korszakból, de azon nemigen szerepel olyan szám, ami máshol ne lenne hallható.

Értékelés: 7.5

Naughty Little Doggie (1996)

Klasszik autopilot-Iggy-lemez. Az időzítéssel volt tán a legnagyobb baj. Ez az 1995-ben rögzített közepes zeneanyag akkor jelent meg, amikor 1996 februárjában a Trainspotting Popot éppen karrierje legmagasabb piedesztáljára emelte. Ha ezt tudja… Biztosan feszesebb, inspiráltabb lemezt ad ki, nem egy ilyen széttartó, kicsit beleszarósat. És ez persze túl nagy kontrasztot eredményezett a kultfilm által sugallt gigászi és a jelen kissé unott figurája között.

Értékelés: 6.0

Avenue B (1999)

Mi más jöhet? Egy ismét bátrabban elrugaszkodó album. Kamarahangszerelésre, soft-lounge-ra, műanyag vonósokra spoken wordöző Iggy, amit néha grúvos rock rúg oldalba. Fura lemez, de inkább jó, mint nem.

Innentől már mindig jobb egy akár csak majdnem sikerült, „kísérletező” Iggy, mint egy biztonsági punk-rock Pop.

Értékelés: 7.5

Beat Em Up (2001)

Iggy hard-rock lemeze. Egyszer szórakoztató, egy darabig. Merthogy irgalmatlan hosszúnak hangzik.

Értékelés: 5.5

Skull Ring (2003)

Ez pedig a punk-rock lemeze. Ami mindjárt az összeállt Stooges-zel nyit, és ez a hajleemelő dal téves reményeket ültet el. Nem, ez a Green Day-t és Sum 41-t is bevető LP szintén túl hosszú, de legalább változatosabb, főképp peach-es elektro-punk dalainak (Rock Show, Motor Inn) köszönhetően. Na, egy olyan albumot, ami csak ilyesmikből áll, azt nagyon meghallgattam volna.

Értékelés: 6.5

The Stooges: The Weirdness (2007)

Na jó, az masszív túlzás, amilyen g*ciző kritikákat kapott a nagy visszatérés még nagyobbra nőtt várakozásai közepette, és persze, Iggy néha katasztrofálisan énekel komolytalan szövegeket, Steve Albini keverése sem passzol a Stooges-hoz, de azért ez nem rosszabb számos korabeli szólólemeznél. Amikor Steve Mackay szaxofonozik, akkor egész decens, kicsit érdekes hard-rock. Jó, nyilván besározza a Stooges nevet.

Értékelés: 6.0

Préliminaires (2009)

A punk keresztapjának legfurább lemeze? Ha innen közelítjük meg, akkor persze. Egy jazzes, downtempós hangszerelésű album, amit egy apokaliptikus francia regény (Houellebecq: Egy sziget lehetősége) ihletett? És amit részben franciául énekel Pop? Egyszer szoft-crooner, máskor Tom Waits előtt tiszteleg? Nem fura ez, hiszen legalább az Arizona Dream  1992-es filmzenelemeze óta tudjuk, milyen jól állnak Iggy-nek a másféle dalok (ott Goran Bregovič balkáni rezespopja). És ha fura is, még többet ebből, köszi!

Értékelés: 8.0

The Stooges: You Don’t Want My Name… You Want My Action (2009) – koncertlemez

1971-es koncertek anyaga négy (!) CD-n. Miután az Elektra lemezcég kidobta őket a Fun House üzleti sikertelensége után, a zenekar heroinra költötte minden pénzét, szinte az összes tag függő volt. Ezért még koncerteztek ’71 tavaszán, és a fennmaradt négy amatőr koncertfelvételt tartalmazza ez a doboz. Amikor elkapták a fonalat (ekkor már tag volt James Williamson, szóval ez a kétgitáros felállás egyetlen értelmes dokumentuma), még szétesésükben is nagyon durván jók voltak. Az év végére azonban elfogyott a Stooges.

Értékelés: 7.5

Aprés (2011)

A fura és a franciás vonal folytatásaként egy feldolgozáslemez következett, amelyen sok francia dal mellett csupa popklasszikus (Frank Sinatra, The Beatles, Fred Neil) került sorra. Nagyjából az előző album hangszereléseiben. Ez is tök jó lemez. Bob Dylannek is tetszik.

Értékelés: 7.5

Roadkill Rising: The Bootleg Collection 1977-2009 (2011) – koncertfelvételek

A négy CD-s kiadvány bootleg koncertfelvételek válogatása, főleg azokból tisztított hanganyagok. A nyolcvanas évekbeli koncertek hangemléke a legérdekesebb, de egyszer érdemes végighallgatni a fejlődési görbe miatt is. Persze csak hardcore rajongóknak.

Értékelés: 7.0

Iggy And The Stooges: Ready To Die (2013)

Lényegében a harmadik Iggy Pop/James Williamson-album, a Raw Power és a Kill City után. Ezt is csupa közös dal alkotja, és a zenekarnév is stimmel, hiszen Ron Asheton 2009-es halála után a Stooges másodszor is és végleg megszűnt, de ahogyan a hetvenes években Williamsonnal Iggy And The Stooges-ként folytatták, úgy Iggy-nek sikerült rábeszélnie a csatlakozásra a 2009-ben egy koncertlemezzel már visszatért gitárost. A cím azonban sajnos szintén talált, a lemez turnéja után a másik Asheton, a dobos Scott és Mackay szaxofonos is elhunyt, Williamson pedig eltűnt a Pop-képből (2014-ben kiadott egy önfeldolgozós, sztárénekesekkel rögzített tök jó szólólemezt Re-Licked címmel, 2018-ban pedig Behind The Shade címmel egy új dalokkal teli telivér rockalbumot is a Pink Hearts kíséretében). Előtte azonban csináltak egy teljesen vállalható albumot, ami a gitárossal közös lemezek hagyományát folytatva nem szól túl jól (még ez a legjobb a három közül), de a sokféle dal és a Stooges-hoz mindig jól passzoló szaxofon eladja.

Értékelés: 7.5

Post Pop Depression (2016)

A legutóbbi Pop-album leginkább Josh Homme-mal készült. Nem az van, hogy ordít róla a Queens Of The Stone Age, de azért elég nyilvánvaló is. Ahogyan az is, hogy ez a legjobban szóló, legjobb dalokat tartalmazó rocklemeze a Brick By Brick óta.

Végre ismét rendesen dönget a ritmus, izgalmasak a dalok és a szerkezetek. Ihletett, szerethető anyag. Majdnem nagyon jó, de legalábbis kellően jó.

Értékelés: 8.0

Iggy Pop a saját dolgai mellett persze nagyon szívesen közreműködik másokkal, és ezt a kilencvenes évek óta számtalanszor pompásan bizonyította (kedvenceim: Death In Vegas , Peaches, Teddybears), két legutóbbi EP-je is ilyen közösködés, ráadásul abból a fajtából, ami alaposan eltér bejáratott világától. A 2016-os Leaves Of Grass elektro-glitchpopra szavalt Iggy-szövegeket tartalmaz, a Tarwater és Alva Noto a két társ a 22 perces anyagon.

A 2018-as Teatime Dub Encounters az Underworlddel közös technós, proghouse-os spoken word. Mindkettő üdítően friss, szóval fejezzük is be egyelőre ezekkel a Pop-életmű hallgatását. Az életműét, ami teljesen világosan nem lezárt még.

Hogy bizonyítsa ezt, most jött ki a felvezető dal a szeptemberben érkező, Free című, 18. szóló sorlemezről, és a címadó szám jazz-ambientes atmoszférája alapján biztosak lehetünk benne, hogy ígéretéhez híven, ameddig csak tud, koncertezni fog, és lemezen sem vonul vissza soha.

Címkék: the stooges, iggy pop & james williamson, Lemezkritika, iggy and the stooges, diszkográfia, Iggy Pop, budapest park, David Bowie