Horváth Zsolt
2019.06.4., 6:48

Ne higgy a hype-nak! – 11 zenei projekt, amelyek úgy tűntek el, ahogy kilőtték őket – 1. rész

Mi vagyunk az Arctic Monkeys, ez pedig az I Bet You Look Good On The Dancefloor. Ne higgy a hype-nak!” – ezzel az elhíresült mondattal indult az AM első klipje, de mégis hittünk. Más nem volt ennyire szerencsés.

A zeneipar sokszor képes beleesni abba a hibába, hogy előadókat kap fel nagy lendülettel, majd ugyanazzal le is dobja őket a mélybe. Persze főleg azokban az időkben történhetett meg, amikor a zenei újságírásnak nagyobb hatalma volt, és azt is érdemes hozzá tenni, hogy ez nem mindig a “firkászok” sara. Ebben a kétrészes cikksorozatban tizenegy olyan előadót fogunk nektek bemutatni, akiket sikerült az egekig magasztalni, és a jövői nagyjaiként emlegetni, hogy azután ne legyen belőlük semmi. Persze kivételek mindig akadnak.

The Twang

A 2004-2005 körül meginduló indie-hullám során újra felfedezték maguknak a zenekarok a britpopot, volt aki a Joy Divisionhöz és a Bauhaushoz, más pedig a new-wave-hez nyúlt inspirációért. A birminghami munkásosztálybeli The Twangen jól érezhető volt a The Stone Roses, a Happy Mondays és az Oasis hatása, ami a mentalitásukra is igaz volt.

Ember, nem fogok folyókról énekelni, én nem a folyó mellett élek – a csatorna mellett lakom, ahol bicikliket raknak le.

Így összegezte Phil Etheridge frontember az őt körülvevő környezetet. A hype még a lemezmegjelenése előtt felpörgött a banda körül, és kapta is mellé a kötelező kezdőszettet: NME-címlap, BBC Sound of 2007 2. helyezés, top 10-es kislemez az Either Way-yel. Debütáló anyaguk, a Love It When I Feel Like This végül a brit lemezeladási lista harmadik helyéig jutott, de a The Twang nem hozta azokat az eladási számokat, amelyeket a kiadó elvárt tőlük. Egy albumig kihúzta még az együttes a B-Unique Records-nál (amely a Kaiser Chiefs otthona is volt), majd ejtették a srácokat. 2009-ben Etheridge a Digital Spy-nak már kijelentette, hogy a túlzott hírverés temette őket maguk alá. Alább az egyik legszórakoztatóbb videoklip látható ebből az időszakból, Danny Dyer és Jaime Winstone főszereplésével. Míg Winstone családi és személyes drámáját láthatjuk, addig Dyer ellop egy kocsit, benyom a haverjaival a kocsmában, majd zűrös arcokkal is összebalhézik. Végezetül itt egy összegzés Etheridge-től:

A hype azt is jelenti, ha túl vagy rajta, a sajtó el akar kapni téged. Ha nem vagy drogos, nem vagy annyira érdekes. Azt hiszem, ha hirtelen letartóztattak volna egy csomag valamivel, vagy elkezdtem volna Sienna Millerrel dugni, az jó lett volna…

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Joe Lean & The Jing Jang Jong

A már említett indie-hullám 2008 környékére elkezdett lecsillapodni, és az addig gitárokat szorongató zenészek elkezdtek más irányba kacsintgatni, így a Bloc Party vagy a Franz Ferdinand beruházott szintetizátorokra. Egy utolsó igazi hírverés azonban még belefért 2007-ben, és a Joe Lean & The Jing Jang Jongnak szépen is indult meg a karrierje: a Lucio Starts Fires című dal népszerű volt a szűk nadrágok és tornacipők szerelmeseinek körében, majd turnézott a zenekar a Babyshambles-szel is. A BBC Sound of 2008 listáján a 7. helyen végeztek fiúk, megelőzve például az MGMT-t, akármilyen hihetetlen. Az Uncut Joe Lean And The Jing Jang Jong: A következő nagy durranás? című cikkében egyenesen azt írta róluk, hogy bár “nem ők az új Television, de egy egészen jó The Strokes”. Hiába mindez, a debütáló album nem akart érkezni, pedig 2008-ban ki is küldték újságíróknak meghallgatásra, a lemezre az NME például 10/8-at adott. Végül soha nem jelent meg, a banda szétszéledt, mindössze három dal maradt ránk, és később a Toy-ban, illetve a One Night Only-ban találhattuk meg tagjait.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Girl Thing

Simon Cowell is emberből van, így ő is mellé tud nyúlni. Méghozzá nagyon. Így történt ez 1998-ban, amikor ahelyett, hogy leszerződött volna a Spice Girlsszel, úgy döntött, hogy majd ő megcsinálja a sajátját. Ez lett a Girl Thing, a leértékelt alsó polcos Spice Girls, amelynek legnagyobb sikere a top 10-be bejutó debütáló kislemeze, a Last One Standing lett. Ez óriási bukásnak számított, első helyre kellett volna befutnia – Michelle Barber, a formáció egyik tagja akkor így nyilatkozott róla:

Fel kellett volna keltenie az érdeklődést. Visszatekintve, egészen büszke vagyok arra, hogy volt egy kislemezünk, ami bejutott a top 10-be. Akkoriban borzalmas volt azonban, ugyanis azt mondták nekünk, hogy meglesz az első hely, nem volt esetlegességi terv.

A lánycsapat három évet létezett, majd feloszlott.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Black Kids

A 2000-es évek végi MySpace- és blogkultúra egyik legmenőbb és legagyonsztároltabb formációja volt a Black Kids. A saját kiadásban megjelent Wizard of Ahhhs EP a Pitchforknál 8.4 pontra volt jó a 10-ből, és olyan indie-slágert is sikerült összehoznia, mint az I’m Not Gonna Teach Your Boyfriend How To Dance with You, amely később a brit kislemezlista 11. helyére jutott. Aztán jöttek a jelek, hogy nem biztos, hogy minden rendben lesz. Az Idolator magazin közölt is egy hosszú cikket még 2007-ben A Black Kids hype-ot meg kell állítani címmel, később pedig maga a zenekar frontembere, Reggie Youngblood panaszkodott már a The Guardiannek:

Irreális elvárásai vannak az embereknek. Azt gondolják, hogy meg fogjuk változtatni az életüket, vagy valami ilyesmi. Viszont nem mondhatjuk azt, hogy “Hé, leadnál az elvárásaidból? Csak tégy úgy, mintha a haverod bandája lennénk, és örülj, ha befejezzük a koncertet.”

Mire a Black Kids első lemeze megjelent, a Partie Traumatic, lecsillapodtak a kedélyek, majd összeomlottak a saját súlyuk alatt, és egészen 2017-ig nem is lehetett hallani az együttesről, amikor is megjelentette második lemezét, a Rookie-t. Ez alatt a kilenc év alatt viszont egészen sok minden történt a zenei világban (meg úgy a világban is), a tagoknak pedig már csak az a kérdés maradt így visszatekintve arra az időszakra: hogy vajon tényleg megtörtént, vagy csak álom volt?

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

The Others

A 2002-ben alakult The Others a kezdetekben kezdett el népszerűségre szert tenni, elsősorban hála az NME-nek (ki másnak?), amelyhez hozzájárult a The Libertines-szel való cimborálás is. Úttörő volt a gerillakoncertekben (gyorsan megszervezett koncert valami random helyen), és volt egy karizmatikus, de tenyérbemászó frontembere, Dominic Masters. Masters-ék hatásosan használták az internetes fórumokat, sőt, volt, hogy a telefonszámát is felrakta a banda honlapjára, hogy aki akar, az lépjen kapcsolatba vele. A The Others első lemezére 2005-ig kellett várni, viszont addigra a The Libertines már túl volt kettőn (ami ismerve az együttest, igazán nagy szónak számított), jött a Franz Ferdinand tarolása a Take Me Outtal, és már az ajtón dörömbölt egy bizonyos Arctic Monkeys. A zenekar elfelejtődött, az NME-ben Mi történt Dominic Masters-szel? címmel megjelent cikk pedig rázárta a kaput a The Others karrierjére. Utoljára 2013-ban jelentetett meg albumot Songs for the Disillusioned címmel, de ez már nem érdekelt senkit.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Címkék: , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás