Művészet vagy hatásvadászat? – TOP lemezborítók 2013-ból

Phenom'enon
2013.12.13., 12:24

Bár szeretjük azt mondani, hogy a belső számít igazán, kár letagadni, hogy azért csak megnézzük magunknak az adott illetőt. Nincs ez másképp a lemezeknél sem: elájulhatunk a zenei tartalomtól, de mégiscsak jó érzés olyan albumot magunkhoz venni, amely még vizuális örömökben is részesít minket. A 2013-as lemezborító-paletta igazán változatos lett: számos gyönyörű, szokatlan, művészi, érdekes vagy éppen megnevettető alkotással találkoztunk, melyekből most összegyűjtöttük nektek a kedvenceinket. Vigyázat, a cikk harapós epreket is tartalmaz!

David Bowie – The Next Day

Mikor már mindenki azt hitte, hogy Bowie papa nyugalmazottként tengeti napjait, pontosan tíz évvel legutolsó, Reality című stúdiólemeze után szinte a semmiből rukkolt elő a Next Day korongjával. A mókás borító Jonathan Barnbrook vizuáltervező munkáját dicséri. Egy interjúban elmondta, az 1977-es legendás Heroes album borítójának „kifordítása” közös ötleten alapult. „Valami újat akartunk létrehozni – elég nehéz egy olyan területen, ahol már mindent megcsináltak korábban –, és merjük remélni, hogy ezzel sikerült.” Mi úgy hisszük, igen!

Arcade Fire – Reflektor

Az Arcade Fire rajongói sem gondolták volna talán, hogy a zenekar szerelmespárjának, Win Butlernek és Régine Chassagne-nek idén tavasszal született kisbabája mellett még arra is lesz ideje és ereje, hogy megjelentesse negyedik stúdióalbumát – méghozzá nem is akárhogyan! Amellett, hogy szakadatlanul új információmorzsákat kaptunk – ezzel a sajtó- és a rajongók figyelmét is folyamatosan fenntartották -, a Reflektor címadó dala egyazon napon kapott egy szuper interaktív, valamint egy még szuperebb, Anton Corbijn rendezte videót. A vizuál pedig a lemezborítónál is fontos szerephez jutott, hiszen a lemez címével összhangban a Rodin-szobor képét egy fényes, a sugarakat ezerfelé szóró alapra nyomtatták. Mi sokat játszottunk vele.

Keep Shelly In Athens – At Home

Az athéni duó mindkét tagja ugyan igen fotogén, mégis immáron másodszorra döntöttek úgy, hogy saját arcképük helyett egy természeti tájat tesznek nagylemezük borítójára. Az inkább kislemezekben és EP-kben utazó páros második albuma néhol lágyan és sejtelmesen hullámzik, néhol viszont piszkosul tajtékzik – pont, mint a borítón megörökített, a kék legszebb árnyalatiban pompázó tenger.

Blood Orange – Cupid Deluxe

Dev Hynes, a.k.a. Blood Orange második stúdióalbuma a 2011-es Coastal Grooves hatásos folytatása, ami ugyan megtartja a pop érzékenységét, ám jóval kiterjedtebb hangzásban, fülbemászóbb felvételekkel lépteti előre a Solange-nak, Sky Ferreirának, és az MKS (Sugababes)-nek is zenéket gyártó amerikai művészt. Hynes azt mondja, hogy az új albumot teljes egészében a “Nagy Alma” ihlette: elhagyva Brooklynt, egy ideje Manhattanban él, ahol új inspirációkat gyűjtve keresi a szerelmet. Az album borítója pedig mi másról árulkodhatna, mint egy szenvedélyes és kalandokra szomjazó emberről…

Editors – The Weight Of Your Love

Idén megújult erővel és két új taggal tért vissza az Editors, negyedik albumukat, a kritikusokat megosztó The Weight Of Your Love-ot pedig már be is mutatták nálunk a Szigeten. Idei lemezük borítóját (illetve annak deluxe verzióját, továbbá a kislemezeket is) Charles Emerson tervezte. A kép elkészítéséhez vizet és tintát segítségül hívó művész munkáját az idei Best Art Vinyl Awardson is jelölték, ami nem is csoda, tekintve a szokatlan, ám figyelemfelkeltő alkotást. A The Weight Of Your Love borítója egyszerre sugallja az elmúlást és a változást, ami akár sejtelmes utalás is lehet Chris Urbanowicz távozására. Ám ha nem akarunk belelátni rejtett üzenetet az alkotásba, akkor csak üljünk le, és merengjünk el a borító egyediségén és szépségén.

Piano Interrupted – The Unified Field

Amie Herriott munkáját dicséri a Piano Interrupted második albumának, a The Unified Fieldnek borítója. A pusztán vízcseppek segítségével megvalósított kép színvilága az alkonyatra emlékeztet a lemenő nap halványrózsaszín árnyalatával és a lassan egyre sötétebb kéket felvevő égbolttal. A szín- és formaharmónia szemet gyönyörködtető, a végeredmény pedig tökéletes példa arra, hogy nem kell túlbonyolítani a borító kérdését, mert sokszor az egyszerű megvalósítások teljesednek ki a legszebben.

Foals – Holy Fire

A Q Awardson idén a legjobb koncertegyüttesnek választott Foals februárban jelentkezett harmadik stúdióalbumával, a Holy Fire-rel, melyet a kritikusok is örömmel fogadtak. Borítója Thomas Nebbia fotóját takarja, mely az ausztrál Leif Podhajsky utómunkálataival nyerte el végleges formáját. Bár elsőre inkább egy hippikirándulás elevenedik meg lelki szemeink előtt, a Foals idei lemezéről közel sem állíthatjuk, hogy a Hair filmzenéje lehetne. Ennek ellenére külső borítása a tengerparttal, a naplementével és a szőrén megült lovakkal gyönyörű kompozíciót ad, amelyre egész egyszerűen jólesik rápillantani.

Glasser – Interiors

Manhattan építészeti csodáit a zenére leképezve ésszerűen gondolva egy irracionális törekvés. A Glasser második albumának egyik fő inspirációját viszont az 1978-ban megjelent, Delirious New York című építészeti könyv jelentette, amit a holland teoretikus, Rem Koolhaast Retroactive manifesto for Manhattan című munkája tette világszerte ismertté, mely azóta a kortárs építészet alapművei között van számon tartva. Az Interiors a számítógépsisakok módszeres expedíciója a hatalmas, vad kiterjedésű emberi érzések között a futurisztikus látvány- és élményelemek bevonásával.

Autre Ne Veut – Anxiety

A brooklyni Arthur Ashin, aki az Autre Ne Veut francia kifejezés mögé bújva állt be a sorba az új generációs és nyomatékosan lélekre ható R&B srácok vonalába: Frank Ocean, a The Weeknd vagy Miguel önelemző és szociálisan expanzív esettanulmányai mellett szenvedését egy új síkon kezdte meg. Ashin nyíltan vállalva mániákus szorongó, aki a címében is azonos Anxiety-n sugárban okádja ki a fejhangból jövő fájdalmas érzéseit a drámai R&B és a ’80-as, ’90-es évek popzenéjéből merített giccses színpadiassággal és vöröslámpás szexualitással. Kezedben egy jelentős lemezborítóval, Edvard Munch Scream (Sikoly) című alkotásával (ami sajnos csak az album borítótervének B-verziójaként nyert teret), ami az amerikai dalszerző művész számára a kikapcsolódás. Megkönnyebbülés, hogy a festményt éppen pont azért szállítják, mert eladták, és talán már soha többet nem kell szembesülnie nyomasztó jelenlétével – de tulajdonképpen azt sem bánja, ha éppen ellopják, csak messzire vigyék.

ADULT. – The Way Things Fall

Storm Thorgerson hosszúra nyúlt pályája iskolát teremtett az albumborítók terén. Egyik nehezen behatárolható „zsánere” a kellőképpen különös és rejtélyes fotó volt, elég, ha csak megnézzük a Pink Floyd Wish You Were Here vagy a The Mars Volta Frances the Mute című albumainak borítóját. Thorgerson sajnálatos módon nemrégiben elhunyt, szellemisége azonban szerencsére tovább él.

Jonwayne – Rap Album One

Egyvalamire általában mindenki vevő az albumborítókkal kapcsolatban: az olcsó, de hatásos poénra. Nos, Jonwayne sem vette túl komolyan ezt a lemezborító-tervezést, de a célját tökéletesen elérte. Kevés olyan lemez került idén a boltokba, ami ennél pofátlanabbul, de nem tolakodóan kínálná magát.

Kölsch – 1977

Ez tipikusan az a borító, ami vagy működik elsőre, vagy fel sem figyel rá az ember. Semmi különös nem történik, mégis a színek és a mozdulat együttese létrehoz valami nehezen leírható, ám mégis ismerős hangulatot. Nem véletlen az sem, hogy a lemez kiadója, a kölni Kompakt az exkluzív kiadáshoz egy, a képen látható pompomos sapkát mellékelt.

The National – Trouble Will Find me

Kedvenc brooklyni melankólikusaink idén talán eddigi legjobbjukkal rukkoltak elő. A Trouble Will Find Me-n Matt Berninger baritonja a szokásosnál is erőteljesebb – sokak szerint azért, mert két éve abbahagyta a dohányzást -, de a nyugodtan beletörődős National-depi mellett ezen a korongon először megismerhetjük a banda pozitív oldalát is. A lemezborítón egy tükörrel “félbevágott” női fejet láthatunk, az optikai csalódásnak hála két pár szemmel és két pár füllel – a háttérben pedig megszólal a Heavenfaced egyik sora: “Can’t face heaven all heavenfaced”.

Trentemoller – Lost

A fekete-fehér borítoknál maradva következzen Trentemoller idei lemeze, a Lost. A dán producer harmadik stúdióalbumát a szakma nem fogadta kitörő örömmel – nem úgy, mint a 2006-os The Last Resortot. Ezzel mi most nem foglalkozunk, a lényeg, hogy a borító már önmagában megér egy misét. A fekete-fehér fotón három midwestern stílusú ember (talán turisták) kutyával és macskával a kezében bámul egy baromi nagy krumplira emlékeztető sziklát, arcukon erőteljes “dafuq”-kifejezéssel. Hogy mit jelképez mindez, az nagyobb rejtély, mint maga az album, ezért nem is aggódunk Trentemollerért: ha a lemez nem is, a borítója még jó ideig világszerte lázban fogja tartani a művészetiseket és a bölcsészhallgatókat.

CSS: Planta

A brazil indie csajbanda legújabb lemezén is hozza a pörgős new rave/elektro-punk számokat, élükön Lovefoxxxszal, aki “björkös” hangjával ezúttal azt ordítja, hogy “rowdy rowdy uuuhhhh, rowdy rowdy rawwwrrr”. A szövegek ellenére a lemezborító meglehetősen ütősre sikerült, Modigliani-képeket idéz, és a bandatagok eltakart testrészei eszünkbe juttatják, miért is CSS a az együttes neve: Cansei De Ser Sexy, azaz belefáradtak abba, hogy szexik legyenek. Minket pedig még ez sem zavar.

Toro Y Moi – Anyting in Return

A visszafogott Chazwick Bradley Bundick mindig is óvatosan mérte a chillwave-et, utolsó albuma pedig annyira nyugisra sikeredett, hogy valamivel fel kellett rázni az összképet. Mivel mással lehetne ezt elérni, mint egy gyönyörű, színes borítóval. Csak rá kell nézni a lemezre, és azonnal leesik, hogy Albert Hofmann öröksége még mindig aktívan él a fiatalokban, és ha nem lenne egyértelmű, akkor a régi bélyegek színét és mintáját is magán hordozza a mű. A színek gyönyörűen lettek összeválogatva, és nagyon jól illeszkednek a dalok hangulatához, mondhatni, ezek a Toro Y Moi színei.

Polica – Shulamith

Valószínűleg a Polica idei lemeze lett az év egyik legérdekesebb kreálmánya, és ez természetesen az egész pakkra vonatkozik, vagyis az album borítójára is. Az egyszerű betűtípus mögötti véres női alak egy patyolatkék háttér előtt áll, ami remek kontrasztot ad a vörösnek, ugyanitt érezteti a dalokban szereplő feszültséget. Ha úgy tekintünk rá, hogy a cím emléket állít Shulamith Firestone-nak, egy hetvenes években aktív radikális feministának, akkor a borító jelképezheti a női lét nehézségét is. A háttérinformációk tudatában is szép ez a fotó, de ezek nélkül is csodálatosan néz ki – tökéletesen passzol egy remek lemezhez.

Pissed Jeans – Honeys

Vannak olyan helyzetek, hogy egy albumborítót rettentően nehéz, sőt, megterhelő értelmezni, így inkább nem is foglalkozunk vele. A Honeys borítóján nincs semmi furcsa, csak indokolatlan blődségekkel lett megtöltve. A lépcsőről leeső férfi még szimbolizálhatja a Pissed Jeans önostorozását, mivel valószínűleg ők az elsők, akik kemény punkdalokban pirítanak rá a fiúkra, valamint mutatják be gyengeségeiket és legkiszolgáltatottabb pillanataikat. De a teknős? Nos, a mi tippünk a helykitöltés.

Cage The Elephant- Melophobia

Íme a 2006 óta aktív amerikai rockbanda, a Cage The Elephant október 8-án megjelent harmadik, Melophobia című albuma. Ami lehet, hogy nem váltotta meg a világot, de a lemezborító biztosan megragad az emlékeinkben. Vagy rémálmainkban? Lehet, hogy egy egészen rendkívüli módon szétcsapott Beetlejuice-ra hajaz? Na de mit nekünk Beetlejuice, ha hasonlíthatjuk egy igazi hungarikum látványához is! Megvan az a gyerekkori kép, amikor egy hamisítatlan balatoni mártózás alkalmával szétcsúszott sminkű, kisnyugdíjas néni vánszorog ki a tóból? Gyerekkorunk megrontója a színes poliuterán anyagában dombornyomott úszósapka és a feltűnően sminkelt öreg hölgyek látványa. Na, pontosan ilyen lett ez a borító is: sosem lehet igazán felkészülni a látványára, mégis egészen perverz módon vonzza a tekintetet.

Thee Oh Sees- Floating Coffin

Ismeritek a Thee Oh Seest? És ha azt mondjuk, hogy Orinoka Crash Suite, OCS, Orange County Sound vagy The Ohsees? Egy és ugyanaz mindegyik. A lassan tizenhét éves zenekar különböző neveken összesen tizenkét albumot jelentetett meg, így a tizenkettedik alkalomra egészen érdekes koncepcióval álltak elő. Miért? Mert a tinédzserhorrorok és egy gyümölcsös stand fura hibridét sikerült életre kelteni. Így teljesen logikus, hogy a Floating Coffin címet indítványozzuk, hogy változtassák Grocery Horrorra!

– Te, figyelj, mi legyen az albumborítón?
– Eper, azt szeretem.
– Ne már, az unalmas. Legyenek rajta vámpírfogak, és mondjuk szemek is!
– És az eper?
– Az is maradhat…

Valahogy hasonlóképpen tudjuk elképzelni a brainstormingot, ami megelőzte a tervezést. A végeredményre mégis felkaptuk a fejünket. Egyvalami biztos: ezek után a zöldségesnél kétszer is megnézzük, hogy mibe nyúlunk.

Forest Swords – Engravings

Forest Swords első albumának lúdbőrőztető, egyszerre a múltba és a jövőbe mutató etno-electrójának tökéletes keresztmetszete a borító. Nyugtalanító, furcsa természetközelisége, a központi, tragikusságot sugárzó szobor és az azt (is) beterítő, furcsán burjánzó növényzet (?) – de szerencsére, akárcsak a lemez maga, ez is több, mint a részek összessége, képkocka a számok insiprálta, a fejünkben pörgő némafilmből.

DARKSIDE – Psychic

Nicolas Jaar és Dave Harrington világa legalább olyan kerek, lezárt, hívogató és egészen másvilági, mint a borítóra illesztett gömb a neonfelirattal. Furcsa és megbabonázó, mint egy medúza, mégis, amint meghallgatod az albumot, el sem tudsz képzelni jobb kép(zelet)társítást, mint Jed DeMoss. Egy furcsa darab az űrből, amely egyáltalán nem ismeretlen terep a páros előtt.

Var – No One Dances Quite Like My Brother

A Vår fémes ízű nárcizmushimnuszaihoz remekül illik a tükröt imitáló borító, amelyet még az egyen-Sacred Bones körítés sem tud elrontani. Furcsa műalkotás, akárcsak a lemez maga: rideg, mégis szenvedélyes, megfoghatatlan, mindenki számára más, mint ahogy a visszatükröződő arc is mindig másé. Elhagyatott ipartelepek, magukban álló villanypóznák, a nyolcvanas évek jutnak eszembe mindig, ha ránézek, és az, hogy az egészet körbelengi egyfajta militarista Kraftwerket idéző szépség.

Arctic Monkeys – AM

Talán az egyik legjobban várt albumok közé tartozik a sheffieldi srácok műve, amelynek nem csak a hanganyaga jó, de egy egyszerű és egyben nagyszerű borító kíséri. A letisztult külsőt fekete alapon egy fehér hanghullám borítja, ami természetesen az énekre és a zenére utal, de a Rorschach-teszt után szabadon bármit beleképzelhetünk. Például egy napszemüveget, amiben Alex Turner promózta az albumot, de még egy bikinifelsőt is.

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás