„Most próbálom kicsit leszabályozni magam a hatalmas szabadságból, hogy megmutathassam, miről szól mindez” – vaghy-interjú és -videopremier

Varju Kitti
2017.11.16., 16:00

A Phenom’ Podcast rovatunkban már találkozhattatok Vághy Tamással, aki az Anna and the Barbies billentyűseként ismert. Rockzenekari énje mögött viszont ott van a modern klasszikus zene iránt érdeklődő oldala is, amelyet a vaghy-projektben érlel. Azonban e név mögött egy most még három irányban kanyargó fúzió áll, rengeteg ötlettel, céllal, amelyről először nekünk mesél Tamás. Az átfogó interjúban szó esik arról, mit keresett a Pa-Dö-Dőben, miben változtatta meg egyetlen Nils Frahm-videó megtekintése, hogyan írta meg élete (valószínűleg) egyetlen dalszövegét a saját dalához, és hogy milyennek látja a hazai modern klasszikus színteret. Mellé pedig az új, hatrészes videosorozatának első darabját is nálunk mutatja be!

A szólóprojektedről még nem sokat tudni, úgyhogy ugorjunk is vissza egészen a kezdetekig, amikor is megjelent az életedben a zene. Mióta zongorázol? Játszol más hangszeren is?

5-6 évesen kezdtem el zongorázni, de a hangszerválasztás nem is volt kérdéses, mert az én gyerekszobámban volt egy zongora, tehát tulajdonképpen azzal együtt nőttem fel. Elkezdtem pötyögni rajta, anyámék ezt észrevették, és hívtak egy tanárt, aki szerint volt érzéken hozzá, így el is kezdett tanítani, később pedig kijártam a zeneiskolát is. Amúgy nem voltam mindig „zongorafan”, sokféle korszakot megéltem, egy időben például kötelező jelleggel utáltam a klasszikus zenét. Jött a pop, a rock, a punk, a metál, aztán megérkezett a szintizene a Depeche Mode által, és elkezdtek érdekelni a szintetizátorok. Egyszer láttam Török Ádámot (a Miniből) fuvolázni, és az aztán megütött, olyannyira, hogy el is kezdtem tanulni ezen a hangszeren. Ezek után a tinédzserkoromat végigfertőzte a Jethro Tull is. Szóval mindig jöttek új hangszerek, még gitároztam is egy darabig, de a zongora végig megvolt, örök darab maradt.

Egy ponton pedig bekerültél a Pa-Dö-Dőbe, és tulajdonképpen ez főállássá vált.

A gimnázium alatt mindenféle zenekarokban játszottam billentyűsként, aztán teljesen véletlenül bekerültem a Pa-Dö-Dő zenekarba, mint session zenész, amitől idegenkedtem, de rájöttem, hogy ennek így van értelme. Akkoriban ez az együttes azért elég menő volt, és bár nagyon messze állt tőlem ez a mainstream pop stílus, a tanulás, a gyakorlás és a munkalehetőség miatt vállaltam.

Nem akartál egyetemi szinten továbbtanulni a zongorával?

Dehogynem. Volt egy tervem, hittem abban, hogy ezt kellene csinálnom. De tudni kell rólam, hogy nehezen végeztem el az iskoláimat, és nem azért, mert hülye vagyok – egyszerűen nem tudok keretek között lenni bizonyos értelemben, mert nagyon rosszul hatnak rám. Elmentem felvételizni a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, megadtam az esélyt neki, de amikor ott voltam, az a miliő annyira megijesztett, hogy aztán úgy döntöttem, nem szeretnék odajárni. Nagyon sok tehetséges ember van arra, hogy reprodukáljanak darabokat, számtalan zongorista jön ki onnan „készen”, de én nem éreztem magam ebben jónak. Nem tudtam egy Chopint olyan jól eljátszani, hogy annak legyen értéke. Inkább különböző magántanárokhoz jártam, és nagyon sokat gyakoroltam.

Amit nagyon korán felfedeztem, hogyha nincs kötöttség, akkor az improvizáció felé hajolva képes vagyok rendesen kiteljesedni.

De mondjuk a Pa-Dö-Dő azért kötött volt, nem?

Az más. Én ezeket az együtteseket máshogy kezelem. Mindenfélékben játszottam a gótikus metálzenekartól a Pa-Dö-Dőn keresztül a funky bandákig a 90-es években, sok helyen kipróbáltam magam. De a zenekar arról szól, hogy ott nem lehet elkalandozni, de az már más kérdés, hogyha a bandán belül adnak némi szabadságot. A Pa-Dö-Dőben is ugyan kötöttek a dalok, de nem voltak szólamok, nem volt partitúra, és azért kicsit szabadabban lehetett kezelni. Az Anna and the Barbiest is azért szeretem, mert mindenki tudja, mit csinál, de nem adják a szádba, hogy mit kell. Van egyfajta szabadság, kreativitás egy zenekaron belül, és ez tök jó. Ez a kötöttség ezért nem zavar, hiszen ezeket a kötött dolgokat én találtam ki, és így szívesebben is játszom.

A saját szólóműveiddel nem olyan rég álltál elő. Mikor találtad ki, hogy legyen ez a vaghy-projekt?

A vaghy-projekt nagyon régóta létezik nálam (nevet), kb. a 2000-es évek eleje óta, de rajtam kívül senki sem tudott róla. Csinálgattam a dolgaimat, de nem találtam meg a megfelelő stílust, azt az irányt, amelynek keretén belül el tudtam képzelni, hogy ez működne. Addig a fiókban hevertek ezek a dalok, dalrészletek, ötletek, amíg meg nem láttam Nils Frahmot. Emlékszem, volt egy cikk arról, hogy jön Budapestre, de én azt sem tudtam, ki ez a csávó… Viszont volt egy videó (bár már nem tudom, melyik), amit megnéztem, és akkor így kicsit azt gondoltam magamban, hogy az istenit, hát ezt én már kitaláltam! (nevet) Persze nem, de úgy éreztem, hogy ez már nálam is megvolt, és így kezdett el az egész működni. Sajnos nagyon beindult az agyam és a kreativitásom ezen téren. Először elkezdtem szóló zongoradarabokban gondolkozni, aztán képbe kerültek vonósok, aztán az elektronika… Nagyon kusza volt az elején, hogy ebből mit akarok kihozni. Most már kezd körvonalazódni, hogy ezeket külön kell kezelni, nem lehet mindent egyszerre csinálni.

Annyira sok dal jött ki belőlem, annyira sok ötletem van, hogy ezt nagyon vissza kell fognom, hogy ne legyen még több minden, mert így is ezerrel pörög az agyam, hogy ezt miként kéne rendszerezni.

Nekem is feltűnt, hogy nálad azért többféle projekt van egyszerre, mert a márciusi, általad szervezett Piano Day-en a #pianoset eléggé elektronikus irányultságú volt, aztán októberben iamyank előtt inkább a zongora volt a hangsúlyos, némi elektronikával vegyítve, most pedig vonósokkal is alkotsz. Szóval még a saját szólóprojekted is több irányú egyszerre, miközben mégis mindent vaghy név alatt viszel?

Igen, mert mindegyikben én vagyok benne. Nagyon jó ötletnek tűnt először, hogy úristen, mennyi mindenfélét csinálok, de menő vagyok ezzel (nevet), aztán rájöttem, hogy ez nagyon nem jó, mert nem lehet hova tenni a dolgot. Szóval ezt most szépen le kell csitítanom magamban, és szortírozni, hogy miként működjön. Nagyon szeretek szintikkel mókolni, szerintem ez színesíti a zongorajátékot. Amikor nemrég Martin Kohlstedt koncertjén jártam, ott is láttam, mennyire iszonyatosan jól keveri a szintit meg a zongorát, eklektikus volt az egész, és felbátorodtam azon, hogy érdemes ezt a vonalat erőltetni. Ugyanakkor az igazán elektronikusabb projektem az a #pianoset, amit Palkovics Edina vj-vel csináltunk (és csinálunk majd) közösen – ezt viszont már nem vaghy néven viszem tovább. Nekem megmaradnak a finom kis zongorás dolgok, a #pianosetet pedig e név alatt, sokkal elektronikusabb keretek között tervezem megvalósítani. Most épp azon dolgozom, hogy nagyon ütős és érdekes formában térhessünk vissza ezzel. És most itt ez a Hámori Session-projekt: ez egy videosorozat, ahol a felvételeken élőben előadjuk azokat a dalokat, amelyeket az elmúlt években megírtam, és hangszereltem, mindezt egy olyan közegben, ami nem megszokott. Például szerintem nem szokványos, hogy egy metálénekes énekel vonósokkal meg elektronikával karöltve csipkés terítők meg köcsögök között.

(Phenom’ Podcast w/ vaghyvaghy korábbi megjelenése podcast-rovatunkban)

Az említett #pianoset estet tavaly decemberben indítottad útjára a Gödör Klubban. A korábbi alkalmaknál milyenek voltak a visszajelzések? Hogyan működik egy ilyen zongorával kevert elektronikus zenei szett a hazai koncertéletben?

Decembertől márciusig vittük, a Piano Day-en volt az utolsó alkalom. Olyan volt, mint amikor az ember elkezd iskolába járni, afféle tanulóidőszak. Nyárra félretettem, már csak a telített fesztiválszezonom miatt is, és most kezdek mozgolódni ez ügyben, hogy történjen vele valami. Sorra vesszük, hogy mi az, amit ki kell venni, mit kell átdolgozni, mire kell fókuszálni, és hogyan lehet 1-1,5 órán keresztül megállás nélkül úgy zenélni, hogy az izgalmas, mozgalmas, érdekes, a vizuál részéről meg látványos legyen. Úgy érzem, a #pianoset működőképes, csak nem találtuk meg a platformot ahhoz, hogy ez igazán népszerűvé váljon.

A #pianoset eleve egy audiovizuális koncertélmény inkább, amely vizuál nélkül gondolom, nem adná vissza ugyanazt lemezen. De a saját zenéiddel kapcsolatban hogyan látod, működhet albumformában? Hiszen alapvetően rengeteget improvizálsz, ezeket a vonós darabokat pedig videosorozatban hozod ki.

Ez a Hámori Session hat olyan dalt foglal magába, amelyekben kivételesen egyáltalán nincs improvizáció, mindegyik kötött, megírt szerzemény (négy instrumentális, két vokálos). Ezt egy olyan projektnek szánom, amely érdekes fúziója a hangnak, a zenének és a képnek. A felvételek helyszíne a péceli Hámori Ház, amely egy század eleji épület, a tulajdonos házaspár pedig úgy újította fel, hogy megőrizte az eredeti állapotának miliőjét. A forgatáson körbejártuk a helyet, és ad hoc jelleggel vettük fel a dalokat a ház különböző részein, ez nem volt előre megtervezve. Egyetlen nagyon fárasztó nap alatt rögzítettünk mindent, ránk is esteledett, szóval két dalt már sötétben forgattunk le. Nekem nagyon tetszik a végeredmény, ahogy ebben a szokatlan közegben megszólalnak ezek a számok, néhol igencsak megható, milyen jól működik a kép meg a hang együtt.

Kik a Hámori Session közreműködői?

Németh Csabi énekel, hegedűn játszik, valamint szintén énekesként hallható Tasnády Petra, az egyik csellót Pribay Valéria, a másikat pedig Gál Melinda Lilla szólaltatja meg. Érdekesség, hogy volt egy dal, amelyet instrumentálisnak szántam, aztán mégis úgy éreztem, hogy kell hozzá a vokál, de valahogy mindenképp francia szöveggel képzeltem el. Petráról pedig véletlenül kiderült, hogy perfektül beszél franciául, és így ő írt egy nagyon jó kis szöveget.

És a másik magyar nyelvű? Annál ki írta a szöveget?

Nem, az meg angol. És az életem egyetlen dalszövege, amit én írtam meg. Tudok angolul, viszont nem vagyok szövegíró típus, de nem tudtam, hogy kinek adjam oda. Aztán egyik este gondoltam, megpróbálok én magam írni valamit hozzá. Átnézettem egy angoltanárral is, aki azt mondta, hogy ez egy teljesen értelmezhető, egész jó kis szöveg lett. Úgyhogy nagy mélységek nincsenek benne, de fontos témát érint.

Akkor most már dalszerző is lettél ezek után.

Hát hogyne! (nevet) Többet azért nem szeretnék, mert nagyon nem erősségem, szerintem aki nem szövegíró, annak ez nagyon nehezen megy. Zenét bármikor szerzek, de a szövegnél nagyon meggondolom, hogy nekikezdjek-e. Pásztor Anna vagy Lovasi András ebben nagyon nagy mester, de hozzájuk mérni magam… Hát inkább hagyjuk a fenébe!

Említetted, hogy ez a hat szám nem improvizáció, hanem megírt dalok. Mennyi idő alatt születtek meg, hogyan álltak össze?

Minden dalnál más-más volt az alkotói folyamat. Van egy nagyon régi szám, a Dreamer, amit már korábban nyilvánossá tettem, de bevettem ebbe a projektbe. A Cm Waltz, amit itt, a phenom’enonon hallhattok és láthattok először, az egy C-moll keringő, és akkor született, amikor felkértek egy kiállításmegnyitóra. Azt akarták, hogy játsszak egy csellistával, és saját dalt, ne feldolgozást. Mondom, nagyon szívesen, de nem volt ilyen szerzeményem, úgyhogy egy-két nappal az esemény előtt gyorsan írtam valamit, és ez lett belőle. Amit a Csabi énekel, a The Battle, azt meg vagy három évig írtam, szóval elég eltérőek a folyamatok.

Mi jön a Hámori Session után? Megvan már a következő terv?

Persze! Nemrég leültem, és elbeszélgettem magammal, hogy akkor most jött el az idő, hogy novemberben, decemberben fogjam magam, és sima zongorával, semmi szintikörítéssel, összehozzak egy hét-nyolc dalt, ami nem improvizáció, hanem szépen megírt számok. Ezeket felveszem, és ebből szándékozom egy szóló zongoraalbumot csinálni.

Szóval most próbálom kicsit leszabályozni magam a hatalmas szabadságból, dalok közé szorítkozva, hogy legyen egy olyan kép rólam, amivel meg tudom mutatni, miről szól ez a dolog.

Élőben azért továbbra is nagyon szeretek improvizálni, mert sokat segít, ez inspirál, ez szabadít fel.

És ha már koncertek: tervezel-e fellépéseket a vonósokkal vagy akár szólóban? Téged azért elég ritkán lehet élőben látni.

Ez két okból van. Először is mindig azt érzem, nem vagyok még kész arra, hogy szólóban mutatkozzak. De amikor legutóbb odakerültem iamyank elé, akkor meg az volt, hogy dehogynem, hát ez így talán működik, és nagyon tudtam benne lubickolni meg élvezni bármilyen zenésztárs nélkül is. A másik dolog, hogy nem nagyon vagyok az a fajta zenész, aki jól tudja magát promotálni. Elég zárkózott ember volnék, és így nem találnak meg a lehetőségek, mert nem annyira ismernek a szakmán belül, nem járok az éjszakába, nem ismerkedek, de nem azért, mert egy beképzelt majom vagyok, hanem mert ilyen a habitusom. Nagyon szívesen beszélgetek, de az a lényeg, hogy valaki nyisson felém. Ez is lehet probléma, nem vagyok az a nyomulós típus, de lehet ezt kéne csinálnom, hogy jobban szervezkedjek, jobban fókuszáljak erre, jobban pozicionáljam magam. És van még egy hátrányom: eddig nem volt semmilyen képi vagy hangrögzítés a koncertjeimen, így nem tudom megmutatni, mit csinálok, a szervezők nem tudják eldönteni, hogy érdekli-e őket a zeném.

Most ezen változtatok: ezekkel a videókkal meg a készülő lemezzel szeretném megmutatni magam, hogy ezt meg ezt csinálom.

És amúgy hogy látod, ennek az általad is képviselt modern klasszikus zenei stílusnak milyen létjogosultsága van itthon?

Afelé hajlok, hogy van, nagyon is, mert akármikor megyek ilyen jellegű koncertre, akkor mindig sokan jönnek el. Amit a Yank is csinál most, az is ilyen vonal, de ő kicsit az ambientes oldalát fogja meg a dolognak, nagyon érdekesen és nagyon jól. És nagyon szép létszámmal érdeklődnek az emberek az ilyesfajta zenék iránt. Hiszek abban, hogy nemcsak a csillivilli hangos zene működik a koncerttermekben, hanem igenis bele lehet sodródni egy zongorával olyan helyzetbe, ami ugyanolyan katarzist tud okozni mint egy pop- vagy rockzenekar. Én nagyon hiszek ebben, persze aztán lehet, hogy nem így van.

vaghy a neten: Facebook | Instagram | YouTube | SoundCloud

A videó elérhető a YouTube-felületén is.

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!