Nagy Daniella
2019.11.6., 18:44

„Mindannyiunknak joga és szinte kötelessége kiteljesedni” – Steiner Kristóf-interjú

Steiner Kristóf Facebook-oldala White City Boy-ról Proud Hippie Boy névre váltott néhány nappal ezelőtt, és bár látszólag aprócska változtatásról van szó, egy komplex átalakulás következménye. A vegán bloggerként is népszerű újságíró élete fordulatokban gazdag szakaszhoz ért. Tavalyi esküvőjét követően a közelmúltban új országba költözött a kedvesével, a Kristóf’s Kitchen in The Studios kedvéért pedig ismét beállt a kamerák elé, közben pedig aktivistaként harcol a béke zászlaja alatt. Interjú.

Melyek voltak az elmúlt pár hónap legjelentősebb változásai az életedben?

Elköltöztünk, és miközben sok új karrierlehetőség került be a képbe, Nimi (Nimrod Dagan, Kristóf párja – a szerk.) otthagyta az izraeli nemzeti színházat, ahol színészként dolgozott. A nagyváros pörgéséből átkerültünk egy kis görög faluba, ahol összesen ötven ember él. Bármennyire is imádtuk az előző felállást, mi mindig keressük, hogy miként tudunk még inspiráltabbak maradni. Nagyon kényelmes volt az életünk Tel Avivban, tíz év után úgy éreztem magam benne, mint annak idején Magyarországon a tévés időszakomban.

Már nagyon sok mindent elértem, nagyon sok mindent megkaptam, vezettünk egy kis vendégházat együtt, és megtehettük volna, hogy hátradőlünk, fogadjuk a vendégeket, főzőkurzusokat tartunk a gyönyörű, hatalmas konyhánkban, de azon kaptuk magunkat, hogy nem motivál minket ez a túlzott kényelem.

Nagyon hiszek abban, hogy az ember – ahogy mondani szokás – a komfortzónán túl találja meg a boldogságát, úgyhogy a sok utazgatás hatására elkezdtünk a digitálisnomád-élet felé fordulni. Meg akarjuk tartani a blogolást, a közösségimédia-felületek mindkettőnk számára elsődleges munkaeszközök, ugyanakkor nem gondolom, hogy az online világnak össze kell függenie azzal, hogy mi magunk folyamatosan pörgünk. Akkor is lehet hatékonyan kommunikálni a neten keresztül, ha nyugalom van az életünkben. Így kerültünk ebbe a kis faluba.

 
 

Nem érzitek ingerszegénynek az ottani, csendes életet?

Abszolút nem, ráadásul feltölt energiával a fogyasztói kultúra jelenlétének a hiánya.

Londonban is ihletett tudok maradni, de ahol ötméterenként belefut az ember valami direkt bloggereknek fölállított pop-up boltba vagy szelfifalba, ott teljesen más tevékenykedni, mint mondjuk egy olyan faluban, ahol még szupermarket sincs, és esténként egy kis hajó hozza a friss zöldségeket.

Nekünk ez ebben a pillanatban sokkal inspirálóbb. Azt is hozzáteszem, hogy nem fogunk örökkön örökké ebben a falusias közegben élni és dolgozni, mindössze bázisnak tekintjük. Mindig visszatérhetünk ide, és amikor úgy érezzük, hogy egy kicsit több zsizsegésre van szükségünk, akkor természetesen még mindig ugyanúgy előttünk a világ, mint eddig.

Niminek mennyire ment könnyen a váltás?

Azért ment neki könnyen, mert nem a színházat hagyta ott, hanem csak a klasszikus kőszínházi struktúrát, amiben nagyon elfáradt. Több futó előadásban jelenleg is részt vesz, illetve írt egy színdarabot, amit most próbálnak, de ezek inkább alternatív színházi projektek. Egy kőszínházban tartaniuk kell a színészeknek magukat az évadokhoz, egy próbafolyamat akár hónapokon át is tarthat, most pedig nagyon izgalmas projektjeink vannak.

Például csináltunk egy Csehov-drámákból összegyúrt előadást, ami lakásszínházi produkció. Airbnb-lakást szoktunk kibérelni, így meg tudjuk csinálni az előadást akár Londonban, Tel Avivban vagy Budapesten is.

Kilenc színész játszik a darabban egy maximum tizenöt fős közönségnek, én vagyok a narrátor, és szobáról szobára viszem a nézőket attól függően, hogy a fürdőben, az erkélyen vagy épp az ágyban történnek az események. Nagyon igazi az egész.

 
 

Miként tudjátok hatékonyan támogatni egymás hivatását?

Nagyon szépen kiegészítjük egymást, mind a ketten pontosan tudjuk, hogy melyek azok a szituációk, amikor a másikunk kerül előtérbe, mikor kell egymást a háttérből segítenünk.

Ez folyamatosan változik attól függően, hogy épp színházzal vagy főzéssel foglalkozunk. Az írás az, amit mindketten csinálunk – Nimi izraeli magazinoknak is ír –, és mindig elolvassuk egymás cikkeit, mielőtt elküldjük őket a szerkesztőknek. Kreatív és támogató közeget teremtettünk magunk köré.

Miben formálódtál Nimi hatására?

Sokkal türelmesebb lettem. Nyughatatlan voltam, de ez ma már nem jellemző rám, még ha továbbra is keresem azokat az élethelyzeteket, amelyekben az élet arra provokál, hogy alkossak. Nimi kiegyensúlyozottságának köszönhetően ma már nagyra tudom értékelni a nyugalmat is. Ő pedig sokkal jobban megtanult zsonglőrködni az élet különböző területeivel. Rájött, hogy nem kell választani, lehet egyszerre író, színész, és mindemellett folytathat gasztrotevékenységet is.

Megértette, hogy ma már nem helytálló a „suszter maradjon a kaptafánál” kifejezés. Igenis, mindannyiunknak joga és szinte kötelessége kiteljesedni mindenben, ami érdekel minket.

 
 

Miből merítesz erőt ahhoz, hogy minden hivatásodban egyaránt helytállj?

A legfőbb oka annak, hogy mindezt tudom és tudjuk csinálni, az egyszerűen az, hogy kizárólag olyan dolgokkal foglalkozunk, amiket imádunk. Ha olyan zenét kéne játszanom egy buliban, amit nem szeretek, akkor nem élvezném a bulit, nem tudnék hat órán át ugrálni. Egy klasszikus tévés főzőműsorban pedig azért nem tudnék kiteljesedni – hacsak nem egyeznek bele a szerkesztők abba, hogy az én képemre formáljuk egy kicsit –, mert én már nem tudok mit kezdeni az előre megírt forgatókönyvekkel.

Abban hiszek, hogy csak azt lehet igazán élvezni munkaként, amit igazi szenvedélyként is örömmel csinálunk az életben. Az írás pont ilyen nekem. Sokszor kérdezik tőlem, hogy honnan jut eszembe ennyi téma, miközben azzal küzdök, hogy a fejemben lévő százezer közül kiválasszam azt az egyet, amiről aztán írok.

Szerencsés vagyok, mert míg tíz-tizenöt évvel ezelőtt minden egyes témafelvetést sokszorosan kellett egyeztetnem egy szerkesztői csapattal, ma már a legtöbb publikáció szabad kezet ad nekem. Ez nagyon jó érzés.

És milyen érzés újra műsorvezetőként szerepelni az új, Kristóf’s Kitchen in The Studios című műsorodban?

Szívünk-lelkünk benne van ebben. Amikor Karesz (Molnár Karesz, a műsor kreatív producere – a szerk.) megkeresett, nagyon szkeptikus voltam. Úgy jöttem el a televíziózásból, hogy húztam a belemet magam után.

Éreztem, hogy soha többé nem akarok és nem is tudnék ebben a struktúrában alkotni. Azt mondtam, hogy akkor tudok ebben részt venni, ha teljesen szabad kezet kapok a stúdióban, mert a hideg futkos a hátamon az előre megírt mondatoktól és kérdésektől.

Mondtam, hogy másfél óra alatt elkészítek négy ételt Nimivel úgy, hogy abból a közönségnek is jut kóstoló, közben pedig beszélgetek a meghívott vendéggel ugyanúgy, mintha ez nálunk, otthon zajlana egy baráti társasággal. A kreatív csapat benne volt, beindult minden, és elképesztő szerencsések voltunk, mert olyan költségvetéssel dolgozhattunk, ami általában csak tévés műsoroknak adatik meg. Legnagyobb meglepetésünkre a nézettségi adatok is egyeznek azzal, amit a kereskedelmi tévés magazinműsorok a műsorsávjukban tudnak teljesíteni.

Ez ráadásul nem egy csatorna sikere, hanem a ti személyeteké…

Számomra az influenszerkultúra legnagyobb előnye – tudom, van sok hátránya is –, hogy az emberek végre a saját porondjukon képviselhetik saját magukat, és nem kell feltétlenül beállnunk egy nagy cég égisze alá, ahol kimondottan azt csináljuk és úgy kommunikálunk, ahogy azt előírják.

Úgyhogy óriási diadal ez hosszú-hosszú évek viaskodásai után, amikor a tévében próbáltam átnyomni a saját személyiségemet egy olyan szűrőn, ahol azt egy kereskedelmi vagy PR-osztály nem teszi lehetővé.

Látszik is rajtad, hogy révbe értél.

Én is ezt érzem. Bár fárasztó tud lenni a sok utazás és a tömött programok, a fáradtságot teljesen felülírja a hála, amit a számomra megadatott lehetőségek iránt érzek.

Hozzá kell tennem, Nimi nélkül fele ennyi dologra lennék képes.

 
 

Mi az az erő, ami minden tevékenységed mögött egyaránt ott rejlik, és ami egyszerre több hivatásban is képes előre hajtani?

Egy szándék. Tulajdonképpen azt szeretném, hogy az emberek vegyék észre a saját határtalanságukat. Nagyon sokan mondják nekem, hogy „annyira szeretnék én is ilyen szabad lenni”, és én mindig azt válaszolom nekik, hogy mindenki ugyanilyen szabad, csak az emberek nagy része nem mer lépni. 2007-ben lettem műsorvezetőből először televíziós szerkesztő. Volt egy felépített karrierem és egy kényelmes lakásom, ám akkor még nem beszéltem olyan jól a nyelvet, hogy angolul írhattam volna. Gondolhattam volna, hogy amit elértem, az a csúcs, hogy az az élet adatott meg nekem. Ha mindent, ami ezen kívül esett, illúziónak és álomnak tekintettem volna, akkor nem lennék ott, ahol most vagyok.

Nagyon fontosnak tartom, hogy az emberek megértsék: a határ a csillagos ég. Tényleg. Ha Magyarországon maradtam volna, akkor most lehet, hogy lenne egy 150 négyzetméteres lakásom, egy kertvárosi kis házam, és luxusautóval járnék, viszont engem ez egyáltalán nem inspirál, és nem cserélném le arra, amim ma van.

Kint, Görögországban egy kis 20 éves autót vásároltunk, mert az a lényeg, hogy elvigyen A-ból B-be, a lakásunk 27 négyzetméter, és az egyetlen luxus, amink van, hogy építettünk egy fürdőkádat a tengerre néző teraszra. A konyhánk, ahol az életem felét töltöm, egy egyes elektromos főzőlap, ami nekem tökéletesen elegendő. Fontos észrevenni, hogy a megelégedettség nem abból fakad, hogy hány lóerős az autónk, vagy mennyit ér a ház, amiben lakunk.

 
 

Miként változott számodra az idők során a veganizmus jelentősége?

Valóban változott… Amikor 11 évvel ezelőtt vegán lettem, akkor azt gondoltam, hogy a veganizmusra csomó különböző oka lehet az embernek. Van, aki egészségügyi vegán, van, aki ideológiai okok miatt, és van, aki a környezettudatosság miatt. Mostanra megértettem, hogy a veganizmus alapvetően csak és kizárólag az állatok jogairól szól, szigorú definíció szerint az állatok használatának a visszaszorítását jelenti. Ha valaki növényi alapon étkezik, mert az egészsége azt kívánja meg, akkor ő növényi étrenden van, de nem feltétlenül vegán. Lehet, hogy tollpárnán alszik, lehet, hogy még visel bőrt. Az állatok jogai nekem is fontosak. Egy étteremben voltam, amikor a veganizmus mellett döntöttem. Özge kutyám az ölemben ült, és az asztalomon lévő libacomb annyira hasonlított Özge lábához, hogy elindult a fejemben egy gondolat: miért van az, hogy az egyik állatot azért növesztjük és vágjuk le, hogy megegyük, míg a másikat a széltől is óvjuk, és állatorvoshoz visszük? Ahogy teltek-múltak az évek, ez küldetéstudattá változott bennem, de nem a veganizmus zászlaja alatt akarok harcolni, hanem a békés kommunikáció zászlaja alatt. Nekem sokkal fontosabb az, hogy akár különböző ideológiákat képviselő emberek le tudjanak ülni, meg tudják vitatni az álláspontjaikat, hogy ezáltal közelebb kerüljenek egymáshoz, minthogy a saját igazamat szajkózzam.

Ha nem fogadnám el az eltérő nézőpontot képviselő embereket, akkor csak falakat építenék a kettőnk gondolkodásmódja között. Természetesen vegán aktivista vagyok, de elsősorban az ártó szándéktól mentes kommunikáció aktivistájának vallom magam.

Steiner Kristóf a weben

Címkék: , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás