Varju Kitti
2017.08.30., 6:24

„Mi inkább megpróbálunk a jelenben maradni” – White Lies-interjú

Öt évvel ezelőtt már megjárta a Sziget Nagyszínpadát a White Lies (a The Power & The Glory című számuk videoklipjében ezt meg is őrizték vizuális emlékként), most pedig viszonylag hosszú szünet után tért vissza a budapesti fesztiválra a brit indie-rock trió. A negyedik, Friends című lemezét tavaly megjelentető bandával (azaz Harry McVeigh énekessel, Charles Cave basszusgitárossal és Jack Lawrence-Brown dobossal) az idei koncertjük előtt interjúztunk a Szigeten. A szűkszavúság fogalmát felváltva megcáfoló McVeigh és Cave mesélt arról, miért nem kell mindent megtervezni, milyen volt első alkalommal producerkedni a legutóbbi lemezüknél, és hogy miben rejlik a produktivitásuk titka.

Fotó: Horváth Rea

A banda White Liesként már közel tízéves. Amikor elkezdtétek ezt az együttest, kitűztetek magatok elé elérendő célokat? Egyáltalán hogy indult a White Lies, és miként emlékeztek a kezdeti időkre?

Charles Cave: Őszintén szólva sosem gondolunk igazán előre, még most sem. Még olyankor sem, amikor nekiállunk egy albumot megírni, mert szinte nem is tudom elképzelni befejezettként. Nem látom magam előtt, hogy megjelenik CD-n, és azt hallgatjuk. Talán ez egyfajta védekező mechanizmus, hogy ne csalódj akkorát, ha mégsem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy remélted! (nevet) Szerintem mi olyasfajta együttes vagyunk, ami az adott napra koncentrál, az előttünk álló feladatokra. Ha épp dalírós napunk van, akkor azzal foglalkozunk, ha turnézni megyünk, akkor arra készülünk napról napra. Szerintem ha túl sokat próbálsz tervezni, és kitűzöd ezeket a célokat… Szóval ez egy olyan ipar és olyan trendek vannak, amelyek változnak, sokszor az utolsó pillanatban, és a végén ott állsz majd csalódottan vagy csak állandóan meglepetten.

Úgyhogy mi inkább megpróbálunk a jelenben maradni.

Fotó: Horváth Rea

Az elmúlt tíz évben elég produktívak voltatok négy albummal. Mi visz titeket továbbra is előre? Mit jelent számotokra a White Liesban lenni?

Harry McVeigh: Igazából elég képzetlenek vagyunk ahhoz, hogy mást csináljunk! (nevetnek) Nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy egy zenekarban lehetünk így együtt. Azt gondolom, az őszinte válasz erre a kérdésre az lenne, hogy ez az egész örömteli számunkra, egy remek munka, valami, amit még mindig nagyon élvezünk. Ha nem így lenne, nyilván abbahagytuk volna már. Koncertezni tényleg fantasztikus élmény, ahogy zenét szerezni, dalszöveget írni is hihetetlenül jó érzés.

C. C.: Olyan, mintha gyerekekként játszhatnánk…

H. M.: Persze megvannak a mélypontjai, mint bármilyen munkának, olyan pillanatok, amikor azt gondolod, ezt egyáltalán nem akarod csinálni. De a vége mindig az, hogy egy együttesben mennyire nagyszerű dolog benne lenni.

Rá is akartam térni, hogy ennyi idő alatt volt-e bármikor olyan gondolatotok, hogy feladtátok volna ezt valamilyen sima munkáért, de ezek alapján ha jól sejtem, nem tettétek volna meg.

C. C.: Nem hiszem! Szerintem az ilyen mélypontok általában külső tényezőkre vezethetőek vissza. Vannak időszakok, amikor nem tudsz egy jót aludni, vagy egy normálisat enni két vagy három napig az időbeosztás miatt… És akkor elgondolkozol, hogy „ha otthon lennék, akkor ez nem így volna”, blablabla. De mostanra már hozzászoktunk ahhoz, hogy egy turnébuszban éljünk. Tavaly év végén egy 8-9 hetes turnét nyomtunk le, és az alatt legtöbbször szó szerint tényleg a buszon éltünk. Megvannak a maga kellemetlenségei, ugye például nem tudsz egy igazán jót aludni éjjel egy ilyen emeletes ágyon… Ráadásul a magam 190 centiméres magasságával szinte folyton lehajolva kellett közlekednem, mert különben bevertem volna a fejem a plafonba. Szóval turné után hazamenni egy ilyen meglehetősen meggyengült gerinccel… (nevet)

Fotó: Horváth Rea

Tavaly jelentettétek meg a Friends című lemezeteket, méghozzá egy új kiadóval. Azt is olvastam, hogy úgy vágtatok be az album felvételébe, hogy még nem is volt kiadótok akkor. Mi történt, és hogyan kezeltétek mindezt?

C. C.: Ma már a zenészeket, az együtteseket nem különösebben vonják bele a kiadóval kapcsolatos üzleti dolgokba, ez már nem annyira releváns. Amikor az első lemezszerződésünket aláírtuk, az három albumra szólt. Bár azt mondom, háromról volt szó, a kiadó mondhatott volna nemet a másodikra vagy akár a harmadikra is, ezeket a szerződéseket sokszor arra írják, hogy megszeghessék őket. A lényeg, hogy megcsináltunk velük három albumot, de valamelyest látszódott, hogy ennek itt vége lesz, mert a Fictionből Caroline Records lett, ami egyébként nonszensz, ugyanazt csinálják. Azt hiszem, az történt volna, hogyha velük maradunk, megkövetelik, hogy írjunk alá a Caroline-hoz még három albumra, de különböző okok miatt ezt egyszerűen nem akartuk.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Titkon valójában mindhárman nagyon örülünk a friss újrakezdésnek. Most az Infectious BMG-nél vagyunk, és velük remekül megy minden. Olyan emberek vannak ott, akik leszerveznek nekünk olyan interjúkat, mint ezt most, szóval hálásak vagyunk, amiért promotálják a zenénket. Emellett nagyon rendesek minden tekintetben. A lényeg, hogy olyan emberekkel kerüljünk kapcsolatba, akik tényleg jófejek, legyen szó a stábról, arról, aki a lemezborítót csinálja, vagy aki a stúdióban segít. Szeretném azt hinni, hogy nekünk mindhármunknak van egyfajta erkölcsi iránytűnk, amelyet követnek ezek a kedves emberek. És mi próbálunk kitartani a hasonló gondolkodású egyének mellett, ez pedig általában működik.

Ennél a lemeznél ti voltatok a producerek is egyben, ráadásul először volt ez így. Hogyhogy vállaltátok ezt a szerepkört, és miben volt könnyebb, illetve nehezebb producernek is lenni?

H. M.: Tulajdonképpen rákényszerültünk erre. Az új kiadóval kötött megállapodásunk alapján kontrollálnunk kellett, mire költjük el a lemezre kapott pénzt. Ez már automatikusan szinte producerekké tett minket, hiszen nagyjából ez az, amit egy producer csinál: kitalálja, hogyan töltsd el a leghatékonyabban a rendelkezésre álló időt, és költsd el a meglévő pénzt úgy, hogy közben a legjobb albumot készíthesd el. Úgy kezdtük el összerakni a lemezt, hogy még nem volt kiadónk, de ahhoz, hogy szerződtessenek minket, sokkal több mindent kellett megcsinálnunk, hogy a kiadó hallhasson valamit, még azelőtt, hogy egyáltalán a felvételekre gondolhattunk volna. Próbáltuk tolni ezt a lemezt, még csak kb. 60%-osan volt kész, amikor stúdióba mentünk. Volt jó pár dolog, amivel megszenvedtünk, de bevontunk embereket, hogy segítsenek ki minket ebből. James Brown mérnök is beugrott, és közreműködött a nehezebb részeknél. Amúgy nagyon élvezetes volt, és szerintem így fogjuk felvenni a későbbi lemezeinket is. Vagy lehet, hogy mégsem. Ki tudja? (nevetnek) De ez a lemez mindenképp egy nagy teljesítmény számunkra, amire büszkék lehetünk. Én továbbra is nagyon elégedett vagyok, talán az összes eddigi lemez közül ezzel a leginkább.

Most már egy éve együtt élünk ezzel az albummal, és még mindig nagyon szeretem a számok nagy részét, ezt pedig korábban nem mondtam el a lemezeinkről, szóval ez jó.

Fotó: Horváth Rea

Ha már ennyire produktívak vagytok, jön is hamarosan az új album?

H. M.: Szerintem jövőre meglesz.

C. C.: Igen, szerintem is esélyes a jövő év. Most is dolgozunk. Bár sosem tudhatod, meddig tart ez, de szándékosan nem húzzuk el sokáig. Bár nagyon élvezzük az írási fázist, azért egyben frusztráló is, és ha nincs szükségünk egy évre, akkor nem is fogunk várni annyit. Ha van tíz jó dalunk, ha tudjuk, hogy azok tényleg jók, akkor megállunk, nem fogunk csak azért harminc számot írni. Ha megvan egy albumnyi, fel is vesszük azt.

Interjúfotók: Horváth Rea

Címkék: , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás