„Megbízom a saját ítélőképességemben” – Unknown Mortal Orchestra-interjú és -beszámoló

Az Unknown Mortal Orchestra

Az amerikai/új-zélandi trió története még 2010-ben kezdődött egy bandcampre feltöltött dallal. A dal megjárt minden neves blogot, és szép lassan az is kiderült, hogy a hosszú előadói név igazából egyetlen embert takar: a korábban a The Mint Chiks zenekarral mérsékelt sikereket elérő Ruban Nielsont. A növekvő érdeklődés miatt mostanra már ott tart  az ügy, hogy az egyszemélyes projektből világ körüli turnéra induló, sok helyen teltházas koncerteket adó zenekar lett, igaz, a dalszerzésért és azok felvételéért továbbra is szinte egy személyben Nielson felel. Budapestre két – a kritikusok által igencsak kedvelt – nagylemez után érkezett az UMO. De lehet valami nagy kritikuskedvenc, attól még az élő fellépés marad az igazi fokmérő egy előadó esetében, így aztán kíváncsian vártuk a zenekar első magyarországi koncertjét.

A koncerten aztán beigazolódott, amit a zenekar interneten található élő felvételeiből le lehetett szűrni: a lemezekről ismerős kazetta minőségű lo-fi hangzás maradt, ám mindez jóval harapósabb hangzással megtámogatva szólalt meg. Az egyszerűen csak II-ra keresztelt utolsó lemez kapcsán nem volt egyértelmű, hogy az UMO pszichedelikus köntösbe bújtatott r’n’b-t játszik vagy fordítva – a koncert után sem mernék biztosat állítani ebben a témában. Az mondjuk tény, hogy a sokkal erőteljesebb megszólalás és a szinte minden számot záró hosszú gitárszólók azért mégis csak egy rockzenekar benyomását keltették, de a So Good At Being In Trouble vagy a Monki azért itt is inkább riszálást és nem fejrázást okozott a közönség soraiban.

De úgy tűnt, aznap este az A38-on a többség vevő volt a komplex koncertélményre és a stílusok közti hullámvasutazásra. Ezt pedig a zenekar a ráadásra tartogatott csúcsponttal hálálta meg: a Ruban által egy szál gitárral előadott Swim and Sleep (Like A Shark) ebben a formában tán még megkapóbb volt. A végén persze nem maradhatott el egy rövidke elmélkedés a pálinkáról, de a zenekar biztosan nem a levegőbe beszélt, amikor a közeli visszatérést emlegette. A hivatalos Twitter-oldal tanúsága szerint eddig ez volt számukra az európai turné legjobban sikerült állomása, mi, nézők pedig azon elmélkedhettünk hazafelé menet, hogy miért nem a Boy Witch őrült fináléjával ér véget minden átlagosnak induló hétfő este.

Az interjúból viszont az is kiderül, hogy Ruban nem csak a pálinka és egy jó koncert emlékével távozott a fővárosból, és az is, hogy miért magányos munka számára a dalszerzés.

Az Unknown Mortal Orchestra annak idején amolyan titokzatos, lofi-projektként tűnt fel a blogszíntéren. Mikor érezted először, hogy ebből jóval sikeresebb dolog is lehet?

Az XL volt az első olyan jó nevű kiadó, aki megkeresett azzal, hogy szerződtetnének, azt hiszem, ez akkor eléggé meglepett. Az XL kiadó számomra a legjobb előadókkal volt egyenlő, mint például a White Stripes. Szóval jött ez a megkeresés, én meg azt mondtam magamban: wow, az XL kiadná az én zenémet? Ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni az UMO-val, addig csak a saját kedvemért csináltam, amolyan hobbiként. Egyáltalán nem egy új, sikeres zenekar álma lebegett a szemeim előtt.

Úgy tudom, hogy a dalaidat otthon, a saját házi stúdiódban veszed fel, teljesen egyedül. Miért választottad ezt a módszert?

Általában igen, egyedül dolgozom a dalokon. Azt hiszem, azért alakult ez így, mert a folyamat elég lassú. Úgy értem, nem akarom, hogy mások rám várjanak. Sokat pepecselek, néha 3 órán keresztül csak ülök egy széken a stúdióban, és megállás nélkül a dobfelvételeket hallgatom. Képzelheted, mennyire élveznék mások ezt a módszert. Egyszerűen kényelmesebb így nekem.

Kinek a véleményére adsz, kinek mutatod meg először a végeredményt, miután kijöttél a kis odúdból?

Az őszintébb énemnek (nevet). Nem, általában az első ember Jacob (Jacob Portrait, a turnén ő basszusgitározik – a szerk.), akinek megmutatom az új szerzeményeket. Ő a kezdetek óta az élő zenekar tagja, így az ő véleménye természetesen számít. Néha a feleségemnek is megmutatom a kész dalokat, de igazából megbízom a saját ítélőképességemben, általában tudom, hogy mikor tekintek valamit késznek és kiadhatónak.

Tervezed, hogy másokat is bevonsz a dalszerzésbe?

Igen, a következő lemez kapcsán el tudom képzelni, hogy Jacobot és Riley-t (Riley Geare, turnédobos – a szerk.) is bevonom ezekbe a folyamatokba. De ez mindig dalfüggő. Beszéltem több producerrel, sokáig játszottam a gondolattal, hogy felkérek egy nagyobb nevet a következő anyaghoz, találkoztam többek között Mark Ronsonnal is, de aztán elvetettem az ötletet. Tudod, elég sokat adok a rajongóink véleményére, és sokan mondták, hogy ne menjek ilyen irányba, hogy az UMO-nak nincs szüksége neves producerre. Végül ezek a vélemények győztek meg. Eddig is a saját fejem után mentem, és úgy tűnik, így is marad.

A zenei karriered a Mint Chicks nevű zenekarban kezdődött, ahol a bátyáddal (Kody Nielson) közösen zenéltél. Mit gondolsz, fogtok még együtt dolgozni?

Lehetséges. Néha egész jól megy a közös munka, az utolsó lemezen az egyik dalban ő dobol például, de legtöbbször csak veszekszünk, ha zenéről van szó. A bátyámmal inkább már csak Playstationözni szeretek. Egyébként a zenével kapcsolatos vitáink abból is fakadnak, hogy míg ő billentyűs hangszereken nevelkedett, és most is zongorán vagy szintetizátoron szerez dalokat, addig az én fő hangszerem a gitár. Bár most, hogy belegondolok, az új lemez talán kicsit szintisebb, elektronikusabb lesz, épp most vettem egy analóg szintetizátort. De ez még csak terv, nem biztos, hogy ilyen lesz.

Beszéljünk egy kicsit a koncertjeitekről is. Az utolsó nagylemezeteken több dal (From The Sun; Swim and Sleep) is a magányról vagy az egyedüllét iránti vágyról szól. Nem kelt benned ellentmondásos érzéseket, amikor ezeket a számokat koncerten, rengeteg ember előtt adod elő?

Nem tudom, talán igen, ez ellentmondásos, de tudod, én amúgy is könnyen félrehúzódom, ha sok ember van körülöttem.

Sokakkal ellentétben, engem nem zavar az egyedüllét. Sőt, néha sok ember társaságában érzem a legmagányosabbnak magam.

Az erről az érzésről szóló dalaim kicsit önterápiás jelegűek. De egy dallal nyilván csak úgy tudok megszólítani embereket, ha tudnak kötődni ahhoz, amit a szám közvetít. És persze, nem csak én szoktam magányos lenni… Szóval értem mire gondolsz, de amikor előadom ezeket a számokat élőben, már nem jut eszembe, milyen hangulatban írtam őket.

Az UMO dalain nagyon sok hatás felfedezhető, mintha régi és új stílusok fura egyvelege lenne. Sokszor felbukkan némi hip-hop és az r’n’b is. Van időd követni a mostani történéseket a zenei világban?

Igen, követem azért a dolgokat, de az időm nagy részében egyáltalán nem hallgatok zenét. Csak akkor figyelek oda jobban, ha valami meglepőt vagy szokatlant hallok. Legutóbb a Blood Orange-lemez tetszett, de eléggé bírtam James Blake és Frank Ocean utolsó albumát is. Ezek a dolgok hatással lehetnek a zenémre, de azért nem direkt módon. Inkább régi zenéket hallgatok, Miles Davist, vagy korai Pink Floydot, ezek régóta belém ivódtak, és így nagyobb hatással vannak arra, amit csinálok.

Jól tudom, hogy édesapád egy jazz-zenekarban játszott?

Igen, szaxofonon és trombitán. Ő sok mindenre megtanított. Elég későn kezdtem el hangszeren játszani, inkább apám zenei ízlése volt az, ami meghatározóvá vált később a számomra, mert ő elég széles körű ízléssel rendelkezett.

Nemrég jött ki a Blue Record EP, amin csak akusztikus dalok szerepelnek. Ez egy egyszeri kirándulás volt számodra, vagy tervezel még hasonlót?

Tavaly kezdtem el igazán akusztikus gitáron zenélni, és innen jött az ötlet, hogy talán jó lenne így, lecsupaszított módon kiadni ezeket a dalokat. Ez amolyan ajándék a rajongóknak, de nem hiszem, hogy rendszerré válna. Az a réteg, aki minket kedvel, leginkább vinylen hallgat zenét, és gyűjtik az ilyen extra kiadványokat, így azt gondoltuk, biztos értékelni fogják, ha kijövünk egy ilyen EP-vel, és nem csak feldobjuk netre a dalokat.

Ez az első alkalom, hogy ebben a régióban koncerteztek. Mennyire szóltál ebbe bele? Azért kérdezem ezt, mert az első lemezetek borítóján az egykori Jugoszlávia területén felállított épület, egy ún. Spomenik szerepel, emiatt gondolom, hogy érdeklődsz a térség műtárgyai, épületei iránt.

Persze, mindig is akartunk ide jönni, nem csak udvariasságból mondom ezt. Sok más bandával való beszélgetés során szóba került, hogy milyen jó lenne eljutni Budapestre, de ehhez az kellett, hogy Európában is elérjünk egy bizonyos népszerűségi szintet. És mivel a második lemez elég jól szerepelt, most ezen a turnén ezt a régiót is be tudtuk illeszteni a naptárba. Azt az épületet pedig, ami a borítón szerepel, az interneten találtam teljesen véletlenül, és egyszerűen csak megtetszett. Van ezekben az épületekben valami furcsa szépség. Aztán egyre jobban érdekelt a dolog, utána olvastam sok mindennek, ami által még többet tudtam meg Kelet-Európa történelméről, az itteni kommunizmus alatti időkről. Amúgy is elég sokat olvasok történelmi témában. Szóval igen, eléggé érdekel ennek a régiónak a múltja.

A Twittereden láttam, hogy tegnap voltatok romkocsmázni is a belvárosban. Hogy éreztétek magatokat?

Kora délutántól egészen éjfélig jártuk a várost… Szóval mondhatom, hogy jól éreztük magunkat. Több helyre is be akartunk nézni, de végül a Szimplában és a… Várj, egy másik helyen is voltunk, olyan mint egy hatalmas sátor… Fogasház? Igen, a Fogasházban voltunk még, és elég sok pálinkát ittunk. Ehhez képest ma nem ébredtem másnaposan, ami fura.
A Szimpla hangulata nagyon bejött, szokatlan volt, de nagyon tetszett, hogy gyerekek és idős emberek is voltak körülöttünk. Vettem egy sapkát is, nézd csak! (a fején lévő kötött sapkára mutat) Milyennek találod? Ugye nincs semmilyen sértő jelentése?

Nem, nincs, sőt, egész jól áll!

Oké, akkor megtartom, az egyik piacon vettem tegnap, voltak ott még mindenféle röhejes Budapest-feliratos sapkák, de ez az egy nagyon megtetszett.

Interjú és beszámoló: Bicsérdi Ádám

Címkék: Ruban Nielson, Jacob Portrait, Kody Nielson, The Mint Chicks, Unknown Mortal Orchestra, Riley Geare, Koncert, a38 hajó, interjú