Másodszorra sem lettek vidámabbak – Hurts: Exile-lemezkritika

Varju Kitti
2013.03.20., 8:16

A két elegáns brit, Theo Hutchcraft és Adam Anderson 2010-ben generált vad hullámokat a popszakma állóvizében, amikor a Happiness c. albumukkal – de főleg az arról származó Wonderful Life c. slágerükkel – jóféle szintipopot hoztak újra divatba. A nagy visszhanggal járó debütálás magasra tette a mércét a még most sem túl régre visszanyúló karrierjükben, és a Hurts tagjai nem is siették el a folytatást. Ám végre megérkezett az új anyag, az Exile, ami nyilvánvalóan máshová pozicionálja magát elődjéhez képest, és az is biztos, hogy ez az album sem a legvidámabb dalcsokrok erdejéből szívta magába az ihletet. A hűvösség leplét ismét magán viselő duó azonban nem múlta alul magát, és másodszorra sem okoz csalódást a rajongóknak vagy éppen az újonnan ismerkedőknek.


Apróságnak tűnhet, de az élesebb szeműek már rögtön a borító látványa után rájöhetnek, hogy fordult a világ az együttessel. A Happiness ugyan szintén nem a vidám hangulatú lemezek közé tartozik, de akadtak rajta könnyedebb, poposabb próbálkozások is, és a külső felületről is világos képi világ köszönt vissza, sejtetve ezzel egy azért nem annyira depressziós vonalat. Az Exile pedig sötét tónusú külső borításával már a kézbevételkor jelzi, hogy itt kicsit besötétedett, nem lesz még annyi oldottság sem, ami korábban még előfordult.

Előadó: Hurts
Cím: Exile
Kiadás éve: 2013
Kiadó: Major Label, RCA
Honlap: www.informationhurts.com
Értékelés: 7/10

A zenei témák tekintetében kijelenthető, hogy megnőtt a gitár szerepe, de a fő hangsúly továbbra is a szintis betéteken van, vagyis az eredeti, meghatározó jegyektől most sem tértek el. Az Exile valójában nem hoz annyival újabbat az eddig megszokottaknál, de mégis más köntösben kapjuk meg a második felvonást. Nem mondhatni, hogy ez a köntös egy használtruha-kereskedésből származna, de nem is a legnívósabb üzletből való, ettől függetlenül a célnak és a funkciónak teljesen megfelel.

Ami már az első meghallgatás után fülbetűnő, hogy többször kerül elő külső segítségként egy-egy kórus vagy vendégvokál. Érzetre háromféleképpen sült el ez az ötlet: az album zárására szolgáló Helpben igazi csúcsponttá válik, és a Mercy-ben is jókor, jó helyen szólnak bele a külsősök; a Sandmanben nehéz eldönteni, hogy hiányozna-e vagy sem a közrejátszó énekkar (bár inkább nem); a Blindban pedig a felesleges és teljesen elütő, idegen betétként marad meg. Pedig mindenféle segédeszköz helyett épp elég maga Theo Hutchcraft is, aki továbbra is elviszi a hangján az egész projektet.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Az Exile tekintetében két dolgot ne várjunk el: slágereket és könnyen befogadhatóságot. Bár az első kislemeznek választott Miracle még rácáfol az első állításra, ám a lemez többi dala közül keveset lehetne nyugodt szívvel rádióba küldeni. Mert ugyan valójában mindegyik dal elég érett és jó, de nem hatnak azonnal. Az emésztési folyamat lassan megy végbe, de megfelelő mennyiségű idő elteltével végül egy igazán laktató termék érkezik a gyomrunkba.
Lehet, hogy a hangulata sötétebb, és nem fogunk vidáman futkorászni az itt elhangzottak után, de nem lehet azt mondani, hogy az Exile gyenge. Már rögtön a címadó nyitódal megragadja a figyelmet, és erre pakol rá még egy adaggal a Miracle. Az album kötelezően hozza az erős, melankolikus dalokat is, mint amilyen a Somebody To Die For vagy a már kiemelt Help, ami Elton John zongorajátékával kiegészülve szinte himnikus magasságokig emelkedik, és a tökéletes zárást kínálja nekünk tálcán. Így még talán az is megbocsátható, hogy egyébként a gitártémának hála nagyon is Coldplay íze van a dolognak.
Mélyen és annál erőteljesebben szól a tracklist közepén helyet foglaló The Road – Cupid – Mercy trió. Egyik dal sem játszik kicsiben, abszolút előtérbe kerülnek a szintetizátorok, és nem aprózzák el az epikus háttérzajt, sőt, néhol már-már teátrális körítése lesz az egésznek.

Akadnak kevésbé sikerült szerzemények is, amelyek sokadszori hallgatásra sem érnek meg. Bár a The Crow tényleg nagyon igyekszik a megkedveltetésén, és ugyan az egyszerűségre játszik, de mégis emelkedő dallamívvel igyekszik kicsikarni belőlünk valamiféle katartikus élmény megélését, de ebbe valahogy mégis belebukik. A két kiváló ballada (Somebody To Die For, Help) között szendvicsbe kerülő The Rope pedig úgy beleszürkül az őt körülölelő, sokkal jobban sikerült társai közé, hogy kényszerítés hatására sem lehetne felidézni.

A Hurts a sokáig érlelt Exile-lal megmutatja, hogy nem egyalbumos együttes, hanem képes teljesíteni az első nagy siker után is. A második lemez mindenképpen lassú felfedezést igényel, rá kell szánni az időt az ismerkedésre, de egyértelműen képes megütni az elvárt szintet. És ugyan nem emelkedik felül a Happiness mivoltán, de nem is áll annyira távol a nagy testvér eredményességétől.

www.informationhurts.com

Szerző: Varju Kitti

Címkék: , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás