Lágy simogatás a füleidnek – a Fuck Buttons-jelenség élőben

A Fuck Buttonsról írni tán a legértelmetlenebb dolog. Ahogy a Guardian kritikusa zárja a legutóbbi lemezükről, a Slow Focusról szóló kritikáját: csak két lehetséges reakció létezik ezzel a zenével kapcsolatban: a (meg)hallgatás és a szájtátás. Hogy mégis miért szeretnék mindezek ellenére erről az eseményről írni? Leginkább azért, hogy magamnak is választ adjak pár égető kérdésre: miért megy el az ember a Fuck Buttons-koncertre, miért hallgat az ember Fuck Buttonst egyáltalán, és legfőképpen, miért gondolja/gondolom azt, hogy mindkét tevékenység alaposan átértékeli a zenehallgatásról és koncertekről általában alkotott nézeteit/nézeteim.

A Fuck Buttons egy Bristolban (hol máshol) született barátság eredménye. A legenda szerint egyikük, Andrew Hung számára az Aphex Twin, míg másikuk, John Power számára a Mogwai jelentette a zenei origót. Innen már nem is nehéz kitalálni, hogy milyen zenei univerzumot próbál lemezről lemezre létrehozni a duó. Azaz dehogynem nehéz, ez a legnehezebb az egészben, ezért próbálkozik minden hozzám hasonló írásra vetemedő bénábbnál bénább és valójában semmitmondó jelzőkkel megfogalmazni azt, hogy akkor mit is hallhatunk egy Fuck Buttons-kiadványon. Furcsa, elidegenítő, fenyegető, epikus, MÁS – ezek a fogalmak bukkannak fel például a Wikipedián az új lemez kapcsán. Az utolsó különösen sokatmondó, ugye? Lemezboltokban lehet ilyen feliratra bukkanni, valahol a sarokban, az afrikai világzenék és a fúziós jazz után, hogy „Others”.

És más lett, tényleg: adott ugye ez az experimentális elektronika iránti vonzódás, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy ezek a srácok mindenből hangot csiholnak, és mellé a posztrock epikus (hopp, most én is elsütöm az egyik aduász jelzőt), lassan építkező dalszerkezeteinek alkalmazása. Most kellene elárulnom, hogy ez miért is jó, de fogalmam sincs, mégis, szürreális módon például még az olimpián is szólt tőlük két szám, igen, azon a bizonyos megnyitón, ahol Mr. Bean, David Beckham és maga az angol királynő is feltűnt. Amikor Fuck Buttonst hallgatok, mindig arra a Mézga család epizódra gondolok, amelyben Géza felhívja MZ/X-et egy kis hangfalbiznisz kapcsán, és az öreg barát csak úgy ízelítőképpen bemutatja Mézgáéknak, milyen is a jövő zenéje, amit aztán a ház berendezése bán. De komolyabbra fordítva a szót, amikor Fuck Buttonst hallgatok, akkor csak azt hallgatok. Emellett nem lehet mást csinálni, másra figyelni, ami a mai háttérzenék korában azért becsületre méltó teljesítmény.

A Fuck Buttons lemezről lemezre változik kicsit. Az idei Slow Focus talán még jobban befelé forduló, még zártabb hangmassza, mint az elődje, a(z egyébként szinte hibátlan) Tarot Sport. Ezért is voltam nagyon kíváncsi, hogy fog minderre élőben reagálni a közönség. És ha már koncert, tudvalevő, hogy egy Fuck Buttons-fellépés enyhén szólva nem a színpadi látvány miatt megy eseményszámba. Két férfit láthatunk gombokat nyomogatni és tekergetni, nagy ritkán dobolni. Igen, ennyi. Egy Fuck Buttons-fellépés inkább a fizikai jelenlétről szól. Arról, hogy itt a hangok körbevesznek, nem állíthatod le a lemezt, nem pihenhetsz meg közben, mert a duó kegyetlen módon egyetlen pillanatra sem engedi, hogy kilépj ebből a hangorkánból. Nem beszélve a fizikai igénybevételről, amit a koncert a füleidnek nyújt. De egy Fuck Buttons-fellépésre valószínűleg elhivatott kedvelők jönnek csak el, legalábbis itt, Párizsban úgy tűnt. Ez érdekelt leginkább, hogy miként viselkedik a tömeg egy ilyen korántsem hétköznapi eseményen. Már árulkodó volt az is, hogy meglepően sokan érkeztek egyedül, és magányos farkasként várták, hogy élőben, közvetlenül is átélhessék azt, amit már otthon, az utcán vagy a tömegközlekedésen sokszor adott nekik ez a produkció: a teljes elszigetelődést mindentől és mindenkitől. Na igen, ez nem az a „refrént közösen énekeljük, a verzénél összebújunk” koncert.

A kezdő Brainfreeze (milyen találó cím) még nem váltott ki heves reakciókat a közönségből, ez inkább csak helyre tett mindenkit, de az azt követő Surf Solar, a zenekar életművének esszenciája (a „sláger”, ha létezne ilyen jelző ezzel a produkcióval kapcsolatban) már beindította az őrületet.

Mindhárom lemezről „játszottak”, de őszintén szólva fogalmam sincs, hány szám hangzott el a koncerten, mert a lemezekhez képest még erősebben az a benyomása volt az embernek, hogy az egy és negyedórás szettet csak egyben lehet megemészteni, felesleges számokról beszélni. Az azért érződött, hogy egy ilyen produkciónál, amely a folyamatos kísérletezés munkamódszerével dolgozik, egy-egy régebbi szerzemény előadásának csak akkor van értelme, ha az illeszkedik valamennyire az újabb számok közé. Persze a Surf Solar kötelező elem, de például a zenekar életművében kicsit lágyabbnak számító Olympianst nem éreztem az új lemez által képviselt komorabb, vészjóslóbb hangulatba illőnek, főleg a féltávnál felbukkanó Sentients-hez képest. De ez már csak felesleges undokoskodás a részemről. Egy szusszanásnyi időre én is megpróbáltam kivonni magam az egész hangorkán alól, de be kell ismernem, ez lehetetlen vállalkozás, a WC-ben a piszoárok is a mély basszus ritmusára remegtek. Így aztán a koncertet záró Space Mountains szimbolikus jelentőségűnek mondható, mivel ez a koncert valóban hegy volt, amit nem volt egyszerű megmászni, de a kilátásért és az odavezető út szépségéért megérte.

A zenekar az új albumhoz egy összerakható aranyszínű papírkockát mellékelt, és ha meglepő és kreatív módon díszítetted és fényképezted le a kockát, belépőt nyerhettél az egyik koncertre. Nos, nekem fordított módon egy szét nem szedhető aranykockára hasonlít ez az egész Fuck Buttons-jelenség: próbálkozhatsz, de szét nem szedheted, akár csak egy monolit. Most, a koncerten úgy ugráltuk körbe ezt a monolitot, mint ahogy azt Kubrick Űrodüsszeiájának elején a majmok tették. Nem tudjuk megmagyarázni mi ez, nem is biztos hogy értjük, de ennek ellenére, vagy pont épp ezért: tetszik.

Szöveg: Bicsérdi Ádám

Címkék: elektronika, andrew hung, aphex twin, john power, mogwai, experiment, slow focus, tarot sport, Koncert, beszámoló, fuck buttons