Kozmikus lebegés és elszállás – Cosmo EP-szemle
A The Maccabees nevét három lemez és számos elismerés után már talán nem kell külön bekezdésben bemutatni, ám Felix White vagy épp Cosmo neve valószínűleg a keresőfelület üres sorához vonzaná kurzorunkat, hogy kiderítsük, mégis kiről is van szó. Pedig a nevezettek zenei élete elválaszthatatlanul összefonódik: a The Maccabees gitárosa, az együttesben együtt zenélő három White-testvér egyike, Felix saját projektjében teljesedett ki a Cosmo művésznév mögé rejtőzve. A méltatlanul az ismeretlenség homályában kallódó EP-n nemcsak néhány The Maccabees-tag (Hugo White háttérvokállal, Sam Doyle pedig dobosként) segíti az önálló úton is szilárd léptekkel haladó gitáros kibontakozását, hanem olyan neves közreműködők is hangjukat adták a projekthez, mint Florence Welch vagy Jessie Ware. Nézzük, miért érdemel egy teljes cikket egy mindössze hétszámos anyag!
Tavaly nagyszerű évet zárhatott a The Maccabees, hiszen harmadik lemezükkel, a Given To The Wilddal osztatlan sikert arattak a kritikusok körében, az erről származó Pelican c. számukkal pedig a „Legjobb kortárs dal” kategóriájában elnyerték a nívós Ivor Novello-díjat. E lemez befejezését követően kezdődött Cosmo története, és az EP végül az idei év elején állt össze. Ahogy a hivatalos honlapon is olvasható, az instrumentálisnak induló anyag afféle kreatív időtöltésnek indult, értve ezalatt új dolgok kipróbálását és a turnézással együtt járó szabadidőt elütését. Végül egyre több zenész folyt bele a valójában konkrét cél nélküli projekt megvalósításába, és innentől kezdve egy kikristályosodott ösvény állt White előtt.
A Cosmo név nemcsak Felixet jelöli, hanem magát az EP-t is, melynek zenei alapanyagát The Maccabees-demók jelentik. White az NME-nek foglalta össze zenéjének kiindulópontját: „Az utolsó anyagunknál számos zenerészlet maradt talonban. Ugyan megpróbáltunk néhányat felhasználni The Maccabees-dalokként, de egyszerűen nem működtek, ezért úgy döntöttem, majd én befejezem őket a saját szabadidőmben.” A magával sodró dallamívek természetesen más zenészek füleibe is utat tört, így Felix White kezdeti instrumentális kalandozásához fokozatosan csatlakoztak be a neves közreműködők, akik hozzáírták a saját ötleteiket az egyes dalokhoz, így hozva létre ezzel egy igazi kollaborációs lemezt.
Előadó: Cosmo
Cím: Cosmo
Kiadás éve: 2013
Kiadó: Fiction Records
Honlap: www.cosmomusic.co.uk
Értékelés: 9/10
Abból kiindulva, hogy a Cosmo hangzásvilágának alapját a Given To The Wild jelenti, nem nélkülözi a hasonlóságot az „anyaegyüttes” lemezével, ugyanakkor alkalomadtán felsejlett némi The Horrors-utóérzés is, de inkább csak a Skying dallamai kapcsán. Hét számon keresztül vágtázhatunk sivatagban, lebeghetünk az űrben, vagy pöröghetünk a saját tengelyünk körül – rövidsége ellenére is meglepően sokféle hangulatot képes indukálni az EP. Az első meghallgatás után azon kaptam magam, hogy újra és újra át akarom élni, el akarok szállni, élvezni akarom még ezt az audioorgazmust. Két nappal később sikerült magamhoz térnem, miközben kicsit sem untam meg, hogy napjában tucatszor lement a Cosmo.
A technikailag csupán öt teljes számot magában foglaló EP (hiszen van egy rövidebb át- és levezetésünk is) lassan és egyre mélyebbre hatolva kúszik a hallójáratainkba. Higgadtan indít el minket a Neon Citied Sea, hogy aztán felfújja magát egy igazi támadó vadállattá: az ex-Lyrebirds énekes, Adam Day kapja a főszerepet, míg a háttérben a Florence + The Machine aranytorkú énekesnője, Florence Welch és Jack Peñate (aki egyébként az első vokálötletet adta az egész projekthez, méghozzá a Yalla kapcsán) támogatja. A végére igencsak felpörgő nyitószámban a dübörgő dobok mellett a talán ebben a környezetben idegennek tűnő trombita is elszáll, katartikus instrumentális elemek kombinációját adva a zengő vokálok mellé. A már említett Yalla a basszust és a szintit tolja előtérbe Jack Peñate dalolása mellett, miközben a háttérben hallgathatjuk azt a Jessie Ware-t, aki az itteni részének feléneklésekor még messze nem volt befutott énekesnő.
A nagyon erős dob- és gitárpárbajt hozó rövid átvezető, az Interlude után kaphatunk igazán a szívünkhöz, ugyanis a Cosmo legerőteljesebb dalát köszönthetjük a Midnight személyében. Florence Welch elhozza a zenei apokalipszist a szám csúcspontján, miközben azon sem rökönyödünk meg, hogy egy kis operajellegű áriázás is tökéletesen megfér a háttérben ebben az őrületben. Miután Welch kisasszony kirepített minket a kozmoszba, ott is maradunk egy darabig a Swarm magához vonzó elegyének köszönhetően. A Florence + The Machine énekesnője a Midnight után itt is magánál tartja a mikrofont, hozzá csatlakozik Peñate és Day, hogy a gitárszólamok sodrásában, olykor gospelkórusra emlékeztető együtthangzást formálva szakítsanak ki minket a testünkből, és taszítsanak minket Föld körüli pályára. Végül eljő a leszállás ideje, amelyhez az I Am Kloot frontembere, Johnny Bramwell asszisztál a Measurement Of Moving On dallamaival, megágyazva ezzel a nyitó Neon Citied Sea outro-verziójával, hogy aztán mindent kezdhessünk elölről. Sokszor.
Jó belegondolni, hogy egy pusztán szimpla unaloműzésnek induló zenei szórakozgatás milyen összetett, sokszínű és magával ragadó anyaggá állhat össze a megfelelő emberek együttműködésével. Felix White Cosmóként remekül kamatoztatta kapcsolatait, és zenész barátai hathatós közreműködésével összerakott nekünk egy olyan EP-t, amelynek szinte csak az a hibája, hogy embertelenül rövid. Láthatóan sokkal több van a The Maccabees gitárosában, mint amennyit a hangszere mögött némán megbújva sejthetnénk, és olyan kiaknázatlan lehetőségek alapjai lehetnek még a tarsolyában, amikre nem is számítunk. Bízzunk benne, hogy a következő The Maccabees-lemez után is unni fogja magát a turné során, és ismét nekilát egy kis kísérletezésnek, mert egy EP-nél többre van szükség Cosmo varázslatából.
