„Könnyedén megvehető vagyok egy jó fülbemászó dallammal” – A Place To Bury Strangers interjú

Avatar photo
2013.10.16., 19:34

Október 10-én először járt hazánkban a világ egyik leghírhedtebb zajzenekara, az A Place To Bury Strangers. Nem akartuk, hogy egyedül érezzék magukat, szóval a koncert után egy kellemes ital mellett kifaggattuk a megfáradt turnézókat az elsöprő fellépéseikről, a készülő negyedik lemezükről, és a tökéletes fellépések titkáról.


Először is: Üdv Budapesten! Ez az első alkalom, hogy itt jártok, hogy tetszik eddig amit láttatok?

Oliver Ackerman: Igazából én már voltam itt 2000-ben, a családommal látogattunk ide, de Budapest volt az utazás fénypontja, szóval nagyon jó volt visszajönni. Az itteniek csodálatosak és kedvesek, persze lehet, hogy csak én futottam bele a megfelelő emberekbe. Egyébként ismerek pár embert Budapestről és ők is nagyon barátságosak és jó fejek.
Dion Lunadon: Én még sosem jártam erre, csak huszonnégy órája vagyok itt, de király városnak tűnik.
Oliver: Van egy jó barátunk New Yorkban, aki budapesti, és tíz évig élt nálunk illegális bevándorlóként. Játszott is egy bandában, mi is volt a neve… Valami Blindness. Egy jó kis metálbanda volt.

Térjünk át másra: A koncert elsöprő erejű volt, de hogyan lehet egy ilyen energikus preformanszt lemezen megörökíteni, hogy a hallgató otthon is kicsit úgy érezze magát, mint egy koncerten?

Oliver: Ez többnyire lehetetlen, de jó, hogy kiemelted, mert a következő lemezen pont ezt akarjuk megvalósítani. Csak most jövünk rá, milyen nehéz, ez eddig még sosem sikerült. Felvehetsz valamit élőben, de még így is csak akkor tudsz igazán közel kerülni, ha feltekered a hangerőt, amennyire csak tudod, lekapcsolod a villanyokat a házban és talán felkapcsolsz egy stroboszkópot vagy valami hasonlót. Azt nem lehet kérni, hogy mindenki elvégezze ezeket a feladatokat, mielőtt elkezdi hallgatni a zenénket, úgyhogy arra fókuszáltunk, hogy olyan zenét csináljunk, amit szeretünk hangszórókon és fejhallgatón hallgatni. Erre a lemezre kissé újjáépítettük a stúdiónkat és azon próbálunk dolgozni, hogy bepalackozzuk ezt az energiát. Sőt, már a turné előtt is ezen dolgoztunk, írtunk dalokat és egyre közelebb és közelebb jutottunk hozzá. Nagyon érdekes dolgok alakultak ki, amiknek a kiforrása miatt nagyon izgatott vagyok.

Szóval, a negyedik albumotok. Nem illene ezt kérdeznem, de szabad tudni róla legalább néhány információfoszlányt?

Dion: Nehéz olyan dologról bármit mondani, ami még egyáltalán nem állt össze. (nevet) Van egy rakás dalunk, olyan húsz, talán harminc, ahogy ez szokott lenni egy album előtt,…
Oliver: …aminek a felét kukára vágjuk félúton,…
Dion: …úgyhogy kicsit korai lenne tényeket mondani.
Oliver: Igazából éppen próbáljuk elcsípni a zenekar lényegét, mert a banda most szól a legjobban – az én véleményem szerint – élő zenekarként, ami nagyon izgalmas, így ezt próbáljuk megörökíteni amennyire csak lehet. Elég őrült dolgokat kell csinálnunk a stúdióban, hogy ez sikerüljön. Ha nem így tennénk, akkor csak egy lenyomatunk lenne arról, hogy emberek valahol, valamit felvettek. Nem lehet máshogy csinálni, csak teljes átéléssel. A Worshipen is már próbálkoztunk ilyesmivel, próbáltuk felspanolni magunkat különböző módokon, az éjszaka legutolsó óráiban mentünk le felvételeket készíteni, feszegettük a határokat, amit jól meg is testesített a lemez. A következőn megpróbáljuk majd megörökíteni azt, amikor mindhármon egyszerre vagyunk ebben az energiával teli, felfokozott állapotban.

Ha jól emlékszem, a negyedik lemez munkálatait egy Emil Nikolaisen nevű úriember is segítette. Ő hogy került a képbe?

Oliver: Nagyon régen találkoztam vele New Yorkban, amikor a Serena-Maneesh arra tunrézott (Nikolaisen bandája) és egyszerűen csak együtt lógtunk. Felkértek, hogy pár koncertjükön álljak be játszani hozzájuk és így lettünk barátok. Ha Norvégiában járunk, mindig találkozunk, meg persze ő is játszott velünk, amikor Texasban járt egy fellépésünkön, és egyszer belegondoltunk, hogy milyen jó lenne együtt felvenni egy lemezt. Aztán egyszer csak volt egy lehetőség: a Norvég állam és még néhány ember finanszírozta az odaszállításunkat, és lényegében egy semmi közepén lévő stúdióban csinálhattunk felvételeket, Emil pedig simán vállalta az egészet.

Ha választanotok kéne: turnézás, vagy stúdió?

Oliver: (rövid hümmögés után) Nem is tudom, igazán szeretem mindkettőt…
Dion: Én a turnézást választanám, de Oliver azt mondta, hogy mindkettő, szóval én is azt mondom. Az egyik nem létezhet a másik nélkül, mert ugye, ha folyamatosan turnézol, egy idő után eleged lesz belőle, ha folyamatosan stúdiózol, akkor egy idő után abból is, de nekem szerintem mindig is az élő fellépések lesznek az elsők. Mikor először csatlakoztam egy bandához, azt ezért csináltam.
Oliver: Nincs izgalmasabb egy koncertnél. Mindenképpen jobb, mint otthon felvételeket csinálgatni. (nevet) De persze, van a stúdiózásnak is egy romantikus oldala, mert valami olyat készítesz teljes nyugalomban, amit később visszahallgathatsz. Lehet, hogy létrehozol valamit, ami kiváltképp gyönyörű, egy hangzást, ami megállítja az időt körülötted, annyira szép, és ez mindig ott lesz, még egyszer lejátszhatod.
Robi Gonzalez: De ez a kérdés attól is függ, hogy hogyan készítesz felvételeket. Lehet belőle egy nagyon-nagyon király élmény is.
Dion: Meg persze egy igazán rettenetes is. (nevet)
Oliver: Ahogy egy showra is igaz ugyanez. (nevet)
Dion: Én azért néha úgy érzem, hogy egy albumot felvenni elég ijesztő feladat. Nehéz dolog. Legalábbis az albumok, amiken én dolgoztam, sosem készültek el egyszerűen, hanem mindig szenvedéssel, vérrel és verítékkel.
Oliver: Én imádok dolgozni, mint egy őrült.

Mondhatni Workaholic vagy?

Oliver: Igen! Egyszerűen annyira jó csak dolgozni, dolgozni, dolgozni valamin. Még anno volt egy órám, amin adtak nekünk egy darab fémet, és megadták a paramétereket, hogy milyennek kell majd lennie, és mit várnak el. Az ezzel járó feladatok mindenkinek legalább három hónapig tartottak, ami mellett persze csináltad a többi feladatodat is. Egyszerűen jó volt. Nem úgy, mint felvenni egy lemezt, mert az sokkal élvezetesebb, hanem az az elképesztő, hogy amikor a meló végére érsz, rájössz, hogy te ezt meg tudod csinálni. Jó tudni, hogy ha nagyon ráfekszel és keményen dolgozol valamin, akkor akár olyan dolgokat is tudsz készíteni, amit elvileg csak egy gép csinálna.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Hatalmas horderejű energiával támadjátok le a közönségeteket, de hogy érzitek magatokat, mielőtt/amikor felmentek a színpadra? Ki van tervelve akármi is, vagy csak belevetitek magatokat a dolgokba?

Dion: Próbálunk nem előre tervezni. Természetesen van egy alapkészlet a dalainkból, de a setlistet igyekszünk minden koncert előtt egy órával összerakni, átbeszélni és hasonlók.
Oliver: Ha az ember ugyanazt csinálja folyamatosan, unalmassá tud válni.
Dion: Meg hát ott van az, hogy a be nem tervezett dolgok egyszerűen csak megtörténnek.
Oliver: Az én gitárom mondjuk akárhol vagyunk, mindig máshogy szól. Nagyon kell figyelnem arra, hogy mi történik azokkal a hangokkal, hogy tudjam, mi történik aznap este.

Tehát nincs semmi hangzás összerakva a fejedben, amikor felpattansz a színpadra?

Dion: De, de néha, ha olyan kedvem van, egyszerűen csak azt mondom, hogy „Hm, ezt ma kipróbálom!”
Oliver: Igen, de előfordul olyan is, hogy ez annyira nem jön össze, mert minden szétesik, de ez általában akkor fordul elő, ha rettenetes a show. Nem működnek a cuccok, meg ilyesmi… Még nem volt rossz koncertünk ezen a turnén, de nemrég csináltunk egy kéthetes körutat az Államokban, és minden egyes este egy kínszenvedés volt. Kivéve az utolsó koncertet, az nem volt rossz. Sőt, egész jó volt!

Mondhatjuk, hogy happy ending volt?

Oliver: Pontosan! (nevetnek) Bár az egész élmény egyszerűen fura volt, és rettenetesen rossz, de az ilyen dolgok megtörténnek, és az ember idővel megtanulja pozitív irányba görgetni az eseményeket. Ez elég nehéz, mert előfordul, hogy az emberek csak karóként állnak a színpad előtt, nem akarnak mozogni, látszik hogy unatkoznak, és amikor ezt fentről meglátom, akkor azt érzem, hogy „Oh baszd meg, senki sem érzi jól magát.” Na innen aztán szép nyerni.
Dion: Szerintem egy életen át lehet tanulni azt, hogy minden egyes alkalommal jó koncertet adjon az ember. Mi a titka? Nekem fogalmam sincs. (nevet) De talán, ha többet csinálom, akkor közelebb jutok a megfejtéséhez.
Dion: Ez is olyan, mint egy munka: ha keményen és szorgosan dolgozol, akkor egyre jobb leszel benne, és mi is ezt tesszük annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a bizonyos tökéletességhez.
Oliver: Van olyan, hogy ott állok egy banda koncertje előtt a színpadnál, és valaki elcsesz valamit, akkor én már azonnal látom, hogy (csettint) az lesz ott, és akár oda is megyek segíteni, mert velünk is történtek már szar dolgok ilyen kis hibák miatt.

Volt már olyan, aki kioktatásnak vélte az ilyet?

Oliver: Nem, mindig hálásak.
Dion: Bár ez inkább akkor fordul elő, ha valami nem működik, nem pedig egy általunk hibának vélt valami kijavítása irányul a dolog. Nekünk is rengeteg felszerelésünk van, és már megszoktuk.
Oliver: Néha már csak hallok valami zajt, és tudom, hogy „Az a kábel lesz a bűnös!”.
Dion: Valami mindig elromlik: egy pedál, egy kábel vagy akármi.
Oliver: Például ma este is hallottam, hogy valami nem stimmel, valami nincs bedugva, és már ösztönösen nyúltam utána, mert hallottam azt a hangzást, ami akkor volt hallható, amikor az egész cucc elszállt. Tehát tudtam, hogy melyik pedál az, amin átutazott a hang, és melyik volt kikötve. Jó, ezt sem lehet mindig így megállapítani, de mondjuk egy wah pedálnál elég egyértelmű. Pedig ott sem voltam mellette, úgyhogy valaki más lehetett… Talán megint te… (Dionra mutat)
Dion: Esküszöm nem!

Pár éve azt nyilatkoztátok, hogy igazából pop zenét játszotok egy különleges hangzással, és némi csavarral. Még mindig így gondoljátok?

Oliver: Én nagy popzene-rajongó vagyok, ami abból eredhet, hogy punkon nőttem fel, de mára az is kissé poposodott már. Ezekből néhány elem keveredett is a zenénkbe szerintem. De amúgy könnyedén megvehető vagyok egy jó, fülbemászó dallammal, esetünkben legyen akár szó zajról. Mondjuk lehet, hogy ezek az emberi élet megrontói a repetitívségükkel, de engem ez mozgat meg a legjobban. Néha szerintem, ha valami túl absztrakt és elvont, akkor nagyon lenyűgözőnek kell lennie, hogy jó legyen, ami nagyon nehéz. Mi próbálunk egyensúlyozni a két térfél között, hogy ne legyen túl elvont, de túl popos se. Az emberek szeretnek elvont dolgokat készíteni, de néhányuk csak azért csinálja, mert ezt határozta el. Így már nem is olyan érdekes, mintha természetesen bújt volna elő belőle, és kevésbé vált ki katarzist a hallgatóból.

Interjú: Morvai Zsolt
Fotó: Biczó Andrea

Címkék: , , , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás