Kiss Flóra (Subtones)
„Komolyan figyelünk egymásra, így virtuóz dolgok tudnak születni” – Kiss Flóra (Subtones)-interjú
Virtuóz jazz-funk koncertzenekarként indult, Octopus című albumával azonban új hangzások felé veszi az irányt a Subicz Gábor vezette Subtones. A csapat továbbra is együtt dolgozik Jónás Verával, a közelmúltban pedig Kiss Flóra énekesnő is csatlakozott hozzájuk. Az új felállásban egy műfaji határokon átívelő, dalközpontú, kísérletező poplemezt készítettek. Kiss Flóra többek közt az Octopus születéséről mesél nekünk a vele készült interjúban.
Miként jött létre a legújabb Subtones-album, az Octopus?
Gabi elég kész ötletekkel állt elő, kész kompozíciókat hozott, amihez mi, a zenekar többi tagja is hozzátettünk, bevont minket az alkotásba. Az ő zeneisége köré összpontosul az album, az mégis úgy érvényesül, hogy nyitottan reagál a mi személyiségünkre. Nemcsak a két énekesnőjére, Verára és rám, hanem az összes hangszeres zenészre.
Szerinted miért jó elmosni a zenei önkifejezésen belül a különböző műfajok és hangzások határait?
Egyrészt azért, mert manapság nagyon nehéz újat letenni az asztalra, és ezért az újdonság minden apró vegyülete felemelően hat. Mi nem egy kimondott mainstream poplemezt csináltunk, a klasszikus zenétől a jazzen át vegyülnek benne dolgok, sajátos világa van. Jó, ha az emberek belehallják a különböző műfajokat. Szerintem az ilyen jellegű hangzás bevonzza az igényes zenefogyasztókat. Azokat, akik szélesebb látókörben gondolkodnak.
Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de igazából Gabi alá hajtom a vizet, amikor azt mondom, hogy nem igazán van üresjárat a lemezen, egy percre sem tevődik le a lant. Minden szám egy komplett kompozíció, egyik sem hagy unatkozni. Az egész lemez egy tök jó utazás lett.
Miként lehet egy ennyire sokszínű társaságból, mint amilyenek ti vagytok, szerves egységet kovácsolni?
A közös zenei ízlés, az igényes eklektikusság nagyon erősen összefogja a csapatot. Nemcsak a zenehallgatásban tudunk jól összekapcsolódni, hanem a zenealkotásban is. Ebben az is segít, hogy hasonlóan nyitottak vagyunk mindenre.
Mi az a közös hajtőerő bennetek, ami megadja a zenekar dinamikáját?
Szeretünk zenélni, és szeretjük, ahogy a másik zenél. Egymás játéka inspirál minket arra, hogy hatezerrel pörögjünk abban, amiben éppen együtt vagyunk. Ez egy iszonyú jól összeválogatott gárda. Aki jelen van ebben a zenekarban, az tényleg jelen van. Nagyon komolyan figyelünk egymásra, és így nagyon virtuóz dolgok tudnak születni. Nem nagyon vannak rossz megoldások. Mindannyian elég tapasztaltak vagyunk, és mindenki képes kifejezni a személyiségét a saját eszközén keresztül. Ebből nem sülhet ki rossz dolog.
Az egymásba fektetett bizalom, az egymás játéka iránt érzett tisztelet és szeretet az egész közös munkát nagyszerű alapra helyezi.
Számodra mitől hivatás az éneklés?
13-14 éves korom óta éneklek, nagyon sokáig autodidakta módon próbáltam fejlődni. Bár szerettem énekelni, nem voltam tisztában azzal, hogy van hozzá tehetségem. Így hát kommunikációt kezdtem tanulni a fősulin, írni akartam, mígnem egy nap feltűnt, hogy hat órát énekeltem, de a ZH-ra semmit sem készültem. Ezután otthagytam az egyetemet a Kőbányai Zenei Stúdióért. Teljesen esztelenül belevágtam ebbe az útba, és megérte. Kőbányán döbbentem rá, hogy az éneklés lehet egy hivatás. Jól érzem magam benne, iszonyú sok örömet kaptam ettől a pályától már eddig is.
Lehet, hogy egy sokkal stabilabb életet hagytam ott, de a zene és az éneklés szeretetéért megérte erre az ingoványos talajra lépni.
Ami hivatássá teszi számomra az éneklést, az az, hogy semmibe nem fektettem még életemben annyi energiát, mint ebbe, és ez az energia úgy fektetődött bele, hogy észre sem vettem. Nem éreztem munkának, mert szenvedélyből csinálom. És mivel ezzel foglalkoztam a legtöbbet, ehhez is értek a legjobban. A zenekarban való működés mozgatja a leginkább a fantáziámat. Az, hogy másokkal a zenében kapcsolódjak.
Milyen célt tűztél magad elé ezen belül?
Azt, hogy a természetességet, amit az életben próbálok tartani, a zenében is ugyanúgy át tudjam adni. A saját hitelességem megőrzése számomra a legfontosabb, de talán az a legjobb, ha erre nem is törekszik az ember, hanem magától megtörténik.
Még keresem az utam, de egyre közelebb vagyok hozzá. Az a célom, hogy az én zeném megszülessen, és örülnék, ha adni is tudna a közönségnek valamit.
A színpadi kitárulkozás mennyire ijesztő számodra?
Nagyon kényelmesnek szoktam érezni azt az élethelyzetet, amikor ott vagyok a színpadon. Annyira magától értetődő az egész, hogy nincs bennem semmilyen görcs. Nincs előre elképzelésem, hogy milyen leszek ott, mi fog történni, mit látnak majd az emberek. Csak a jelen van, amit akkor élünk. Egyáltalán nem érzem magam kiszolgáltatottnak, sérülékenynek a színpadon. Sőt, akkor érzem igazán, hogy jó helyen vagyok a jó pillanatban.
Szerinted miről érdemes dalszöveget írni?
Bármiről, de hamar kiderül, ha valami mögött nincs igazi művészi fantázia.
Türelmes tudsz lenni önmagaddal?
Egyáltalán nem, alkotásban legalábbis semmiképp. Eleve nem az a típus vagyok, aki egyedül nagyon szeret alkotni, nem tudom a végletekig inspirálni magam, a saját ötleteimmel nem mindig tudok egyről a kettőre jutni. Szükségem van ebben a társaságra és a kívülről jövő visszajelzésre. Alapvetően az van, hogy az alkotásban is az emberi kapcsolódás izgat engem. Ha saját zenéről van szó, akkor nyilván nekem kell lenni a magnak, ami azért nehéz, mert nem ehhez vagyok hozzászokva.
Ahhoz vagyok szokva, hogy valaki más magjához kapcsolódom, mint a Subtones-ban, amit nagyon szeretek. Szép lassan azonban azon is dolgozom, hogy én is egy olyan maggá váljak, amihez mások kapcsolódni tudnak.
