Kis éji zenék – a These New Puritans és a Majical Cloudz új lemezének kritikája

Bicsérdi Ádám
2013.05.22., 20:49

A These New Puritans és a Majical Cloudz is harmadik kiadványával jelentkezik a napokban, és mindkét előadó alaposan feladja a leckét hallgatóinak. Egyik produkció sem a könnyed, dallamos lemezeiről volt híres eddig, de most még határozottabb lépést tettek a teljes elszigetelődés irányába. A kérdés persze az, jó vagy rossz-e ez nekünk: egyértelmű válasszal pedig csak nagyon sok hallgatás után lehet előmerészkedni a sötét szobából. Mert ezek a lemezek ott működ(het)nek csak igazán.


A These New Puritans már az első és második lemez között is – a mai popzenében szinte példátlan módon – elég merészen változtatott hangzásán. Az a bizonyos második lemez, a Hidden anno abszolút megérdemelten kultstátuszba emelte a zenekart. Az is egy nagyon nehezen behatárolható stílusú album volt, de most újrahallgatva, valóságos slágerparádé a Field Of Reedshez képest. Nehéz egyáltalán hétköznapi értelemben vett zenekarként tekinteni a These New Puritansre, ez mostanra vált még világosabbá. A TNP diszkográfiája valójában Jack Barnett nem éppen hétköznapi dalszerzői ötleteinek gyűjteménye: az új lemez stúdiófelvételeihez például egy élő sólyom szárnysuhogását vagy egy, a popzenében még sosem használt hangszert (magnetic resonator piano) is felhasznált; illetve felkért egy portugál fado énekesnőt (Elisa Rodrigues), hogy közreműködjön néhány dalban. Barnett tehát az a megszállott perfekcionista, aki valószínűleg már most a kiadás pillanataiban is elégedetlen a felvételekkel.

Ötletben tehát most sincs hiány, de míg a Hidden szuggesztív zakatolásával, főleg az erőteljes ütősszekciónak köszönhetően azonnal magával rántotta hallgatóját, a Field Of Reedsen található szerzemények ennél jóval lassabban bontakoznak ki. Nem véletlen a portugál fado énekesnő jelenléte a lemezen: az új TNP lemezen nyomát sem találjuk a We Want War menetelő, kamaszos dühének, az új dalok amúgy sem igazán illeszthetők már a popzene keretei közé. Az elsőként nyilvánosság elé tárt Fragment Two is becsapós, de még ez a legkönnyebben megemészthető rész a lemezen. A 7 vagy akár 9 percig hömpölygő szerzeményeket főleg a klasszikus zenekari hangzás uralja, a hangsúlyos ütősjelenlét szinte teljes mértékben eltűnt a számokból. Míg az előző lemez sokszor kifejezetten agresszív volt, addig a mostani, zongora és klasszikus hangszerek által fémjelzett dalok sokkal introvertáltabbak, zárkózottabbak. Egy biztos: az új lemez főleg értetlenséget vált majd ki legtöbb hallgatójából. Én magam is bizonytalan vagyok; a lemez közepének dalai [V (Island Song), Spiral], köztük a csúcspontnak számító Organ Eternallal mindenképpen megérdemlik és meghálálják a türelmet és odafigyelést, de az egész lemez azért erősen megterhelő vállalkozás még a legelszántabbaknak is. Bele sem merek gondolni, mivel rukkol elő legközelebb Barnett.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A montréali Majical Cloudz szerzőpárosa is valószínűleg a nehezebb utat választotta új nagylemezével. Pedig könnyen felúszhattak volna földijük és zenei „lánytestvérük”, Claire Boucher, azaz a Grimes mainstream sikerének farvizén. Közös szám a minden listán arató Visionsön, előzenekari poszt a Youth Lagoon előtt, lemezszerződés az indie-paradicsomnak számító Matador kiadóval. Minden sínen az áttöréshez. De a helyzet nem ilyen egyszerű. A korábbi kiadványokat jellemző hideg elektronikát a duó még tovább csupaszította, egészen meztelenre mondhatni, hiszen az Impersonatoron hallható számok többségét abszolút Devon Welsh mély hangja és zavarba ejtően nyílt szövegei uralják. Ahogy az több másik hasonló stílusú előadónál (James Blake, How To Dress Well) is megfigyelhető, leginkább az énekhangon és vele együtt az előadó személyiségének hitelességén múlik a dal sikere. Ha nem megéltek ezek a dalba öntött férfifájdalmak − merthogy az említett előadókban és a Majical Cloudzban leginkább ez a közös nevező −, akkor könnyen érdektelenségbe fulladhatna ez az idézőjeles színtér. De szerencsére nem erről van szó.

A Majical Cloudz új lemezén megszabadult minden tánczenére emlékeztető eszköztől, és így egyúttal a könnyebben kommerciális sikerrel kecsegtető úttól is elbúcsúzott. Mindössze egyetlen tempósabb felvétel található a lemezen, a Mister (igaz ez tán az egyik legjobb dal az Impersonatoron). A többi számban csak az aprólékosan összehegesztett, mindvégig szigorúan a háttérben maradó, halkan zizegő zenei aláfestés kíséri Welsh önvallomásait. „I feel like a kid / I see some monsters over my crypt” – hallhatjuk a This Is Magicben, és valóban, az egész album − ahogy azt a cím is sugallja − egy félelmekkel teli belső utazás, Welsh saját személyiségének mélyebb rétegeibe tett kirándulásának zenei megfogalmazása. De a szövegek többsége nem csak látomásszerű képekkel él: „I don’t think about dying alone” (Silver Rings) − csak hogy a legnyíltabb részletet emeljem ki. Mindez persze tűnhet egy újabb nyafogós, „jaj, nem találom a kedvenc pulcsim” szenvelgésnek, de az Impersonator tényleg komolyan veendő teljesítmény.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Ha vesszük a fáradságot, és a (nem önszántukból) hangos és gyors zenékhez szoktatott fülünket megismertetjük ezzel a 10 intim szerzeménnyel, kellemes felfedezésben lehet részünk. Welsh állítólag élőben él csak igazán, szóval itt az újabb tipp a hazai koncertszervezőknek. Addig is ez a két lemez meghitt és kellőképp érdekes társaságot nyújthat nekünk és fejhallgatónknak, mielőtt még ránk virradna.

Címkék: , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás