Ketten a világ ellen – Sleigh Bells – Reign of Terror (2012)

Avatar photo
2012.02.20., 14:22

Végy egy vad, észveszejtő hangú hölgyet, egy csendes hangmérnököt, az utóbbinak adj a kezébe egy gitárt, aztán csavard fel a hangerőt 11-es fokozatra, és hagyd, hogy hadd zenéljenek kedvükre. Ja, meg adhatsz nekik egy dobgépet, de az úgysem fog hallatszani a csodálatos zajtól, amit kreálnak. Ők Alexis Krauss és Derek Miller; üdv a Sleigh Bells világában.


2010-ben ez a páros úgy robbant be a köztudatba a Treats címre hallgató debütlemezükkel, hogy több daluk azonnal a nyár slágerévé avanzsált, ami nem kis szó egy hozzájuk hasonló zenekar esetében. Persze ehhez valószínűleg nagyban hozzájárult az, hogy idejekorán le tudtak szerződni a felkavaró klipjéről híres M.I.A. ügynökségéhez, így biztos kiindulópontjuk volt a kezdeti időszakban. Már a demójukra is elképesztően sok pozitív kritikát kaptak, rengetegen szívükbe zárták ezt a kőkemény, ámde mégis popközeli zenét, amiben megfért az lágy ének üvöltözésbe váltása, a szimpla dobgép-ütemek, és a széttorzított, olykor glam-metál riffeket okádó gitár. A világ leghangosabbnak titulált zenekara most sem adott alább a minőségből, azt kapjuk, amit vártunk: az előző lemezhez hasonló minimalista és vadítóan brutális hangzást.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A két single, a bájosan torz klipszám Comeback Kid, és a kacsaszájú hypekirálynőre emlékeztető című, lassan csörgedező Born To Lose után a lemez még több újdonsággal szolgál, sőt! Az első szám (True Shred Guitar) kicsit nagyképűen, egy éljenző tömeg hangjával kezdődik, amit Alexis Krauss hangja és Derek Miller AC/DC-re/Black Sabbath-ra hajazó riffjei törnek meg az ütemes lábdobogás és tapsolás mellett. A hangulat adott, csak a hangerőt kell felcsavarni, kizárni a világot, és ott is vagyunk a stadionban, előttünk a rajongók és a színpad: egy majdnem negyven perces koncertre jöttünk. A Crush csak folytatja ezt az éberálmot és megjelenít egy végtelenségig eltorzult Queen-t a dobogás visszatérésével, ami a ritmus mellett kirobbanó energiát is kölcsönöz az egész számnak, szinte táncra kényszerítve ezzel a hallgatót.

Az új lemez érdekessége, hogy kicsit változtatott az alapkoncepción a lágyabb számok megjelenésével, mint az End of The Line vagy a Road to Hell. De persze itt sem unalmas, tábortűz mellett elővehető akusztikus számokról van szó, hanem egyszerűen csak az éneken van a nagyobb hangsúly négy percre. Miller arra az időszakra a kicsit a háttérbe szorul, ám szó sincs arról, hogy ettől még ne játszana orbitális riffeket. A gitár végig a helyén marad, és szépen kitölti az üres helyeket.

Ezek kivételével a duó sosem pihen, folyamatosan nagy dózisokban kapjuk a zajt, főleg a színes klipje miatt is közkedvelt Comeback Kid (és a következő szám, a Demons) hallgatása közben. Ezt lehet a lemez csúcspontjának-közepének tekinteni, mivel itt minden talákozik: metál, dupla lábdob, kislányos ének, helyenként szintetizátoros kiállások. Minden összeáll egy nagy képpé, egy hangos földrengéssé, ami végigrázza ábrándunk stadionját. A Never Say You Die és a D.O.A. kiválóan zárják az albumot a belassult hömpölygésükkel és vokál kísérteties visszhangjaival. Az előbbiből mintha egy régi videojáték hangjait hallanánk ki ugyan, de ettől függetlenül hipnotikus ereje van az összekapaszkodó éneknek és az álombéli gitárnak, kicsit talán félelmetes is.

Minden olyan hirtelen fejeződik be, ahogy elkezdődött. A D.O.A. egy kegyetlen végszó: a monoton gitár hirtelen elhalkul, Alexis pedig még egyszer utoljára levegőért kap, aztán minden megszakad. A stadion eltűnik, és mi újra otthon vagyunk, az irodában, otthon, az utcán, akárhol. Egy a lényeg: a Sleigh Bellsnek megint sikerült egy olyan albumot felépítenie, amibe nagyon nehéz belekötni, sőt, szinte lehetetlen. Méltó utódja az elsőnek, bár vannak gyenge pontjai – lásd: End of The Line és helyenként a 80-as évek idegesítő slágereire emlékeztető You Lost Me – de ezek felett nagyon könnyű szemet hunyni, ha a lemez többi részét nézzük. A zenekar élő showjának lármás varázsát biztosan nem tudja pótolni a lemez, viszont mégis rettentő ügyesen szippantja közel magához az embereket, úgyhogy sokat fogunk még hallani a Brooklyni fiatalokról.

8/10

Címkék: , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás