Kell egy Barât – Carl próbálkozik

Egy zenésznél néha sejthető, hogy kétségbe van esve, ha két sikeresnek mondható banda feloszlása után szólóanyagot ad ki. Foggal-körömmel ragaszkodik a saját világához, a zenéhez, csak már egyre nehezebben megy neki az alkotás, pláne ha maradandóról van szó. A The Libertines anno visszahozta a garage rockot és egy kevés punkos mentalítással tálalta az éhes tömegnek, akik ezt imádták. Csak miután Barât legnagyobb cimborája, Pete Doherty képes volt betörni barátja házába, hogy elvigyen minden mozdíthatót, inkább úgy gondolták, hogy ennek a korszaknak legyen vége.

Carl próbálkozott a Dirty Pretty Things-el is, aminek az első lemeze egy fülbemászó dalcsokor volt, de a második albummal akkorát taknyoltak, hogy inkább feloszlatták a társaságot. És itt van most a művész úr, egyedül (annyira nem, végül is most alakult újra a The Libertines), egy olyan albummal, amivel jobb, ha elő se jött volna a stúdióból, vagy legalább még csiszolhatott volna még rajta. A háromnegyed órás lemez inkább hasonlít egy színházi előadásra, mint egy indie rock/garage rock lemezre. Sőt, helyenként el sem tudja dönteni, hogy akkor ő most voltaképpen micsoda: poplemez? Divatosan csilingelő indie? 90-es évek slágerlistás? Lomha akusztikus szett elalváshoz vagy érvagdosáshoz? Az egész lemezt egy vidámparkhoz tudnám hasonlítani, mert minden van. Mindjárt az első szám (The Magus) bevezet minket a csodálatos világba, ahol Jason Voorhees álarcos bohócok lesnek ránk minden második attrakciónál. Az ember egy idő után beleszokik ebbe a retardált mesevilágba. Persze mit várunk egy olyan embertől, aki több heroint látott, mint csapvizet és színiiskolába járt. A következő számokban Carl a szerelmi életéről és a kapcsolatairól mesél, amiket egész jó dalokkal tesz. A Je Regrette, Je regrette egyike a keveseknek, egy kiemelkedőbb darab, de az utána következők megint ellaposodnak és az ember már inkább átlépi őket. A Carve My Name ködös és vontatott ritmusa varázsolja csak el az embert 5 perc erejéig, hogy aztán a magasból visszadobja a vidámparkba. Viszont az az öt perc életet ment, és kitartást ad a végéig. Amikor az album közepe táján vagyunk, és a Run With The Boys-t hallgatjuk, érezhető, hogy ezt egy slágeresebb szerzeménynek szánták, csak sajnos a hallgató belefullad a nevetséges helyeken kibukkanó trombitasüvöltésekbe, amik elnyomják az élvezhetőséget. A lemez innentől csak lassabb lesz, vonatottabb és még inkább egy színielőadáshoz hasonlítható, mint egy popalbumhoz. Carl csak mesél és mesél, de semmi érdemlegeset nem tud mondani, ami megmentené a lemezt a totális égéstől. Némelyik dalszöveg kétségbeejtően semmitmondó.

Az utolsó előtti szám (Death Fires Burn at Night) remélem egy vicc Mr. Libertine részéről, mert ez a legförtelmesebb darab popszemét, amit hallottam mostanság, és ez egy ilyen kaliberű embertől eléggé elrettentő. De végül az album megmenekül, a napot megmenti egy utolsó dal (Irony of Love) csodálatos zongorakíséretével és tiszta vokáljaival. A felesleges háttérzajok, a trombiták a messzeségbe vesznek, a csendességben csak a zene szól. A zene. Elhagytuk a rémségparkot, a nap kisütött a domb fölött.

5/10