„Johnny Marr egy klasszikus figura” – The Cribs interjú

Avatar photo
2012.11.22., 19:56

Az idén ötödik nagylemezét (In The Belly of the Brazen Bull) megjelentetett, hazájukban egyenesen hősöknek számító, a nemrégiben még az ex-Smith tag Johnny Marr-t is maguk közt tudó The Cribs együttesét hozta el ezúttal a Soundkitchen nekünk az Akváriumba. Az életük leghosszabb setlistjével turnézó banda ikerpárját, az igencsak megfáradt, mégis lelkes Ryan és Gary Jarman-t faggattuk koncertjük előtt.


Ryan, úgy hallottam, kiderült, hogy asztmád van, hogy vagy?

Ryan: Jól, köszönöm. Igazából még nem nagyon kezdtem ezzel semmit, orvos sem látta, nem volt rá idő.

De ezek után úgy döntöttetek, hogy életetek leghosszabb szettjét adjátok le.

Ryan: Igen, nincs is más választásunk. Már öt albumunk van, nyilvánvalóan egyre többet játszunk róluk. Egyébként is nehéz kiválasztani, melyik dalok legyenek a koncerteken. Azért arra is kell ügyelni, hogy ne legyen túl hosszú, nem akarjuk traktálni a közönséget vele, de nyilván kicsit el kellett nyújtanunk.

Mikor átfutottam a Wikipédia oldalatokat, rengeteg nagy fesztivál volt felsorolva, ahol játszottatok, aztán pedig eljöttök ide egy kis klubba koncertezni, ami nem egyedi eset. Szerettek közelebb lenni a közönségetekhez, egy intimebb atmoszférát teremteni?

Gary: Szeretjük, de igazából nem nagyon izgat ez minket. Eléggé meredek lenne, hogy ha idejönnénk Budapestre headliner-ként először és nem egy klubban játszanánk. Ráadásul punk-rock gyökereink vannak, így a nagy fesztiválok vagy az arénás koncertek amúgy is eléggé furcsák. Persze, élvezzük, de nem illik annyira ehhez a zenéhez.

Elég jelentős és aktív rajongói bázissal bírtok, még egy fanzine-t is készítettek, ami elég punk dolog. Hogy tetszett ez nektek?

Ryan: Nagyon örülök, hogy ennyire bírnak minket, annak pedig különösen, hogy valamit alkottak. A fanzine, mint olyan, 10-15 éve még divat volt, de mostanra mindenki csak a blogjára írogat, és ezért értékelem annyira, hogy a mi rajongóink pedig alkotnak. Arról nem is beszélve, hogy elég jó érzés, hogy ha az embert ennyire szenvedélyesen szeretik.

Gary: Manapság az emberek annyira már nem figyelnek oda, annyi féle megnyilvánulása lehet a rajongásnak, amik szintén lehetnek aranyosak, de ez más. Azt hiszem, büszke vagyok rá!

Térjünk vissza a történetetek elejére. Hogyan jöttetek rá, hogy tudtok együtt zenélni?

Ryan: Egy elég unalmas helyen nőttünk fel, nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Ha olyan vagy, akit érdekel a zene, és mondjuk van egy gitárod is, azzal le tudod kötni magad. Vannak olyan együttesek, mint a Ramones vagy a Sex Pistols, akiknek viszonylag egyszerűbb gitártémáik vannak, csak néhány akkordot kell megtanulni és máris el tudod játszani a fél diszkográfiájukat. Így neki is álltunk ennek a hálószobámban, rock dalokat írtunk kemény dobbal, de persze fogalmunk sem volt a dobolásról, de azért beállítottunk egy dobszerkót a szobámba. Aztán Garyvel főiskolára jártunk egy darabig, de nem igazán élveztük, ezért hamar ott is hagytuk, helyette inkább elmentünk stúdiózni. Dalokat írtunk, amiket felvettünk, de igazából elképzelésünk sem volt arról, ebből milyen album fog kisülni. Megszülettek az első demók, elkezdtünk koncertezni, és egészen nagy volt az érdeklődés.

Gary: Csak nem akartuk ugyanazt csinálni, mint mindenki.

Ryan
: Wakefieldben nevelkedtünk, ami nem mondhatnám, hogy a zenei élet központja, nem sokan voltak oda úgy a zenéért, mint mi. Ez egyszerűen egy ideális szituáció volt, olyan emberekkel felnőni, akik ugyanolyan zenét hallgatnak, mint te.

És a szüleitek mit szólnak ehhez az egészhez? Előfordul, hogy elmennek egy-egy koncertetekre? Aztán mutogatnak, hogy ők az én kicsikéim?

Gary: Persze! Először kicsit aggódtunk miatta, mert elég meggondolatlanok vagyunk, törünk-zúzunk, de szerintem tetszik nekik, amit csinálunk. Egyébként ez egy elég jó ürügy arra, hogy utazgassanak, nekik is néha ki kell zökkenniük a kisvárosi életből, ilyenkor eljönnek egy-egy fesztiválra. Anya és apa is eljöttek például a Readingre, ahol teljesen összezúztam a gitáromat. Anyukám meg annyit mondott a roadunknak, aki mindig összeszedi a cuccunkat, hogy „Hú, ez a srác elég szenvedélyesnek tűnik!”

Az NME a kezdetektől fogva mögöttetek állt, mit jelentett ez nektek?

Ryan: Az NME mindig tűzközelben van, minket is már akkortájt megtaláltak, mikor mások még nem igazán ismertek minket, és ezt nagyra értékeljük. Tinédzserkoromban egyébként sokat olvastam az NME-t.

Gary: Az NME egy olyan magazin, ahol talán kicsit több figyelmet fordítnak a zenének egy olyan szegmensére, amit a mainstream média nem annyira kedvel. És valóban sokakat megelőztek azzal, hogy felfedeztek maguknak. Eléggé lázadó típusok voltunk, nem igazán foglalkoztunk a divattal, és valószínűleg ezért figyeltek fel ránk. Nem akartunk senkit sem meggyőzni, nem akartunk megfelelni, és az hogy ilyen pozitívan fogadtak minket, azért tényleg jól esett. De ezen kívül nem igazán foglalkozunk a sajtóval.

Korábban azt olvastam, nem nagyon szoktátok megbeszélni a dalszövegeket. Biztosan nehéz lehet fiúként beszélni az érzéseidről a fiútestvéreidnek. Megeshet, hogy ti a dalszövegeken keresztül kommunikáltok egymással?

Ryan: Nem igazán szoktunk ezzel foglalkozni. Az én dalszövegeim eléggé személyesek, arról szólnak, amik épp az életemben zajlanak. Nem szoktunk összeülni és megbeszélni a dalszövegeket, de ez nem azért van, mert nem tudunk róla beszélni, csak felesleges, ez valahogy így alakult. Teljesen normális srácok vagyunk, bármikor el tudunk dumálni dolgokról, de mikor a dalszövegekről van szó, akkor nem kérdezem a többieket az övékről, mint ahogy ők sem engem az enyémről. Folyton együtt vagyunk, de kell egy kis rész, ami csak a tiéd. De szerintem mindent megbeszélünk, amit kell.

Képtelenség figyelmen kívül hagyni, hogy Johnny Marr is az együttes tagja volt. Mikor jött el az a pont, mikor megszűntetek rajongóknak lenni és azt mondtátok, ő is csak egy közülünk?

Gary: Már az elejétől kezdve így volt. Johnnynak és nekem elég fura kapcsolatunk volt, mert miután először találkoztunk, rögtön barátok lettünk. Valahogy nem került sosem szóba, hogy mekkora rajongója vagyok, mint ahogy az sem, hogy ő pedig The Cribs rajongó, ami azért elég különös. Ez azért megkönnyítette a dolgomat, hogy nem kellett ezt megbeszélnünk. Szóval tényleg hamar barátok lettünk, egy csomót lógtunk együtt, eljártunk bulizni. Mikor beszállt az együttesbe, nem volt bennünk ez a rajongás, inkább azt láttuk feladatnak, hogy beintegráljuk, mint gitárost. Tudod, Johhny olyan klasszikus, elegáns figura, de mindemellett a gitárjátéka, a hangzása eszméletlenül passzolt hozzánk. Nem a menedzsment erőltette, nem volt semmi külső ráhatás, egyszerűen teljesen természetes volt, hogy együtt játszunk.

Tartjátok még vele a kapcsolatot?

Ryan: Igen, persze nem olyan könnyű, hiszen közben ő is zenél, meg mi is, de ha időnk engedi, akkor szoktunk együtt lógni, nemrég is összefutottunk Londonban. Csak nehéz összeegyeztetni az időnket.

Most pedig megint egy családi együttes lettetek. Mit gondoltok, a legutóbbi albumotokkal kicsit visszatértetek a gyökerekhez?

Ryan: Ezt nagyon sokan mondják, hogy igen, de én nem igazán értek vele egyet. Teljesen más volt a lemez elkészítésének a folyamata, sokkal több időt töltöttünk a dalok megírásával, mint eddig. Rengeteg ideig teszteltük őket, szóval nem csak úgy fogtuk, és kidobtuk őket a piacra.

Gary: Zajosabb lett az album, főleg a kislemezdalok. Vadabb is, legalábbis annál, amit Johnnyval csináltunk. Viszont ugyan az a szellemiség van mögötte, mint a kezdeteknél, és talán ezért érződik úgy, hogy visszatértünk a gyökerekhez.

Elég sokat turnéztok, van olyan tárgy, ami nélkül nem indultok el otthonról?

Ryan: Ööööö…(gondolkodik)

Gary: Azt hiszem a válasz az, hogy nincs. (nevet) Talán elég unalmasan hangzik, de néhány dolgot azért szoktunk kérni a backstage-ünkbe, ez azért van, mert miután megérkeztünk egy helyszínre, onnantól sosem hagyjuk el a backstage-t. Mikor mondtad, hogy itt csináljuk az interjút, eléggé meg is ijedtünk, nagyon furcsa nekünk itt kint. (az interjú az Akvárium klub előtt készült- a szerk.)

De miért?

Gary: Szeretünk rákészülni a koncertekre. Amit mindig kérünk, az a hangszóró, hallgatunk egy kis zenét, hangolódunk, csak ez számít akkor. A backstage számunkra egy olyan szoba, ami a semmittevésre van.

És az utolsó kérdésem: melyikőtök dönti el, mi szóljon a turnébuszban?

Ryan: Általában feldugjuk az iPodomat és az szól, igyekszünk diplomatikusnak lenni ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

Gary: Egyébként is állandóan ugyanazokat hallgatjuk. Van kábé öt album és állandóan azok szólnak, ráadásul ez ugyanaz az öt album, amit 14-15 éves korunkban is hallgattunk.

Tudnál említeni ezek közül?

Gary: A Weezertől a Pinkerton, de szoktuk a Queen Innuendoját hallgatni vagy a BeeGees-től a Size Isn’t Everything-et. Na jó, lehet, hogy van az 10 album is!

Címkék: , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás