Jaj úgy élvezem én a STRAND-ot… – STRAND Nagyon Zene Fesztivál összefoglaló
…annyi vicceset látok-hallok, és még… – Na jó, Bambit éppen nem kaptunk, de a dalszöveg összes többi kritériumának megfelelt az idei első STRAND Nagyon Zene Fesztivál.
A szervezők mondhatni fejest ugrottak a mély vízbe, ez esetben – kissé szürreális, de – a Balatonba, hiszen egy új fesztivál lebonyolítása és megszerettetése a közönséggel mindig rizikós kicsit. A Zamárdiba szervezett háromnapos bulira azonban annyian voltak kíváncsiak, hogy az első napon a kapukat ostromló tömegre talán még a szervezők sem számítottak. Persze, ebben minden bizonnyal óriási szerepe volt a nagy kedvenc, a Fall Out Boy zenekar megnyerésének, de ne szaladjunk ennyire előre.
A hosszú-hosszú bejutási procedúra után csobbanhattunk és bulizhattunk kedvünkre – a masszívabbak akár 70 órán keresztül. Vasárnap a sorban állás miatt a Bermuda délutáni koncertjét a fél csapat lekéste, az Ivan & The Parazol azonban kora este mindenkit kárpótolt. Addigra már körbenéztünk a családias méretű kempingben, beszereztük az első söröket, Ivánék pedig zeneileg is ráhangoltak minket az elkövetkezendő három napra. A nyitány legjobb buliját mégis a Hősök csinálták, a koncert végén már azok is mutogatva skandálták a nevüket, akik csak úgy beálltak hátra azzal, hogy „itt jó lesz, szól a zene, nyugiban megeszem a zsíros kenyeremet”. A napzárásra a Zagar fellépése jutott – azoknak, akik a kempingezés helyett más szállást választottak, az utolsó vonatok üldözése közben fájhatott a szívük érte. Ennek ellenére, ha valaki megkérdezné, mi volt a legjobb a fesztivál első napjában, gondolkodás nélkül a balatoni naplementét választanánk: egyszerűen mindig csodálatos és biztosak vagyunk benne, hogy a fesztivállal a hátuk mögött láblógatók 90 százalékának új háttérképe lett aznap.
Hétfőn a későn kelők, vagy a nyitó buli után kissé fejfájósak Odett éteri hangjára keresték magukat, pihenésre azonban nem sok idő maradt. Az Anna & The Barbies Pásztor Anna szokásosan meghökkentő szettjével alternatívkodott a nagyszínpadon, a közönség nagy része pedig itt táborozott le az este további idejére. A fesztivál legnagyobb durranását, a Fall Out Boy zenekart a szervezők a második napra időzítették, és hiába a jobbnál jobb fellépők a szemközti színpadon (Mary Popkids, HS7), majdnem mindenki – aki túlélte a Subscribe death pitjét – a chicagói fiúkat várta. A koncert azonban nem volt felhőtlen: szó szerint, hiszen a „rock and roll megmentését” kis híján elfújta a közelgő vihar szele. Annak ellenére, hogy a gitáros Joe Trohman durva megfázással lépett színpadra, a srácok egészen kitettek magukért: a cudar körülmények ellenére is igyekeztek pörgős és élvezhető bulit csapni. Arról sem ők, sem pedig a szervezők nem tehettek, hogy az orkán határait nyaldosó szélvihar miatt a hátrébb állók a másik színpadon zajló koncertekből többet hallottak, mint belőlük. Szerencsére, a legkeményebb rajongók pusztán a dobütemeket hallva is felismerték a felcsendülő Fall Out Boy klasszikusokat. Hogy az este további része hogyan végződött, arról – férfiasan/nőiesen bevalljuk – fogalmunk sincs, hiszen a főattrakció után a vihar elől még idejében elmenekültünk, a Carbonfools koncertjét nehéz szívvel, de magunk mögött hagyva.
Időjárás-ügyileg sajnos az utolsó nap sem alakult jobban: a várva-várt augusztus 20-ai tűzijátékot a szervezők biztonsági okokra hivatkozva lefújták. Érthető, hogy a kezdeti nehézségek után nem akartak még egyet kockáztatni, a fesztiválközönség azonban vigasztalhatatlanul csalódott volt. Valamelyest enyhített a rossz híren, hogy azt egyrészt „régi cimboránk”, Lovasi Bandi bá’ közölte velünk, másrészt hogy közben valóban fergeteges koncertek zajlottak egész nap. A kisszínpadon a Nouvelle Vague dögös énekesnői játszottak „Master and servent”- et a közönséggel, akiknél addigra előkerültek a furcsábbnál furcsább, de elmaradhatatlan fesztiválmaszkok. Sena már több lónak vagy V mint vendettának énekelt, mint emberi arcnak. A nagyszínpadon a zúzás késő délután a Supernemmel kezdődött, hogy aztán egy utolsót bulizhassunk a megunhatatlan Kiscsillaggal. A Quimby koncertje tűzijáték nélkül is a fesztivál fénypontja, az utána következő Yonderboi pedig tökéletes levezetése volt a magunk mögött hagyott három napnak.
Az egyetlen negatívum talán a Balaton Sound után letaposott terep pora volt, amelyet a szél mind jobban felkavart, ennek ellenére, aki jól akarta érezni magát, az bulizott, ha esett, ha fújt. Mindent egybevetve, ha a STRAND Nagyon Zene Fesztiválnak jövőre is hasonlóan igényes koncertprogramot sikerül összeállítania, mi ott leszünk – legfeljebb elkérjük Pásztor Anna gázmaszkját porvédőnek!
