„Hosszú távon a mi célunk az lenne, hogy minél több nő ragadjon hangszert” – Holnaplányok-interjú

Kik a Holnaplányok?

Néményi Lilla: Olvastam Borgos Annától a Holnaplányok című könyvet, és nagyon tetszett a tartalma is, meg az is, hogy honnan jött ez a név.

Bárdits Vicus: A 20. század elején pszichoanalitikus nők használták magukra, és azért tetszett ez nekünk, mert egyrészt a 20. század első évtizedeiben pszichoanalízissel foglalkozni nőként elég nagy vállalás lehetett – maga a pszichoanalízis, mint tudományág, ahogy fel van építve, bele van építve kicsit a nőgyűlölet. Ott érvényesülni nőként, ahhoz nagyon nagy öntudat kellett.

N. L.:

Egyébként úgy hangzik, mint egy zenekarnév, és lefedi azt, amit amúgy is szeretnénk csinálni. Egy olyan együttest, amelynek van egy feminista küldetése, ami nem rólunk szól.

Nyilván személyesek a szövegek, de nem az a klasszikus zenekari felállás, hogy van egy frontember meg vannak a többiek.

Az említett párhuzam azt is jelenti, hogy abban a közegben is jellemző a nőgyűlölet, amiben elhatároztátok, hogy egy kicsit más modellben fogtok működni zenekarként, és egy ellenséges közegben próbáltok új dolgot csinálni?

B. V.:

Igen, olyan értelemben biztos, hogy ellenséges közeg – legalábbis ez a budapesti nagyon zárt punkszíntér, amelynek továbbra se vagyunk az inherens részei –, hogy itt csak férfiak vannak, és szinte esélyed sincs érvényesülni, ha nem vagy valakinek a csaja.

És az meg egy korlátozott szerep, de haverkodni nem nagyon lehet ezekkel az emberekkel. Nagyon speciális, mágikus együttállások kellenek ahhoz, hogy zenekart csinálj, és nagyon sok sz*rt le kell hozzá nyelni, hogy ez megtörténjen.

És akkor van olyan közeg, amelynek a része vagytok?

N. L.: Szerintem nem tartozunk sehova.

B. V.: Sok szék között a semmiben vagyunk épp.

Kádár Eszter: Nekem az elég meghatározó élményem, hogy soha semmilyen közegbe nem tartoztam. Egy csomóba akartam, de aztán valahogy egyikbe se.

B. V.: Mindannyian zenéltünk azért korábban, Lillának volt egy régebbi projektje, a Girls Say Yes, nekem meg volt az Aires Altos, amelyek eléggé egyívású dolgok. Ilyen gitározós, érzékeny popzene szerelemről, és kb. ugyanazokon a helyeken léptünk fel, csak nem ugyanakkor. Volt ez a 2011-es lo-fi pop hullám, és annak az utórezgései voltak ezek. Ehhez a Zombie Girlfriend is kapcsolódik, amelyben meg Eszter játszott.

K. E.: Én mindig inkább azért vagyok benne projektekben, mert maga a zene vagy az emberek megfognak, vagy inkább mind a kettő. Nem feltétlen egy stílusban játszom. Van egy csomó zenekar, amiben benne vagyok, és igazából egyik sem sorolható be ugyanabba a közegbe, elég sokszínű. Többnyire azért van, mert szeretek azokkal az emberekkel zenélni.

N. L.: Igen, de az a fura, hogy hiába játszottunk a Camp Koalával, igazából nem fogadtak be minket, nem lettünk országos cimborák senkivel.

B. V.:

Kicsit azt érzem, hogy a punkoknak nem vagyunk elég punkok, mert nekik nem lehetsz elég punk soha, ha nem velük próbáltál tizennégy éves korod óta. Akik meg a popzenéhez vannak szokva, azoknak fura ez.

Erre gondoltam azalatt, hogy sok szék között a semmibe. De ez egy nagyon negatív megközelítése a dolognak, és csomó ember hallgat minket, csak a színtérhez tartozással kapcsolatban érzem ezt.

Hogy találtatok egymásra?

N. L.: Mi Vicussal ismertük egymást, de soha nem beszélgettünk.

Így működik ez a budapesti éjszaka, hogy nem nagyon barátkozol a másik lánnyal, hacsak nincs valami közös pont. Nem tudom, miért.

Vicus: Akkor mindketten benne voltunk a NEM!-ben (Nők Egymásért Mozgalom – a szerk.). Én régóta távolról csodáltam Lillát, és egyúttal borzasztó irigy voltam a Camp Koalára, azt gondoltam, hogy úristen, az egyetlen menő lány a világon, aki képes volt ezen a szörnyű színtéren valahogy elnavigálni magát. Aztán egy NEM!-es elvonuláson elkezdtünk beszélgetni, kiderült egy csomó tök jó kapcsolódás, és aztán elhívtak minket DJ-zni az Aurórába, és kiderült, hogy zeneileg is eléggé megértjük egymást.

K. E.: Én úgy kerültem a zenekarba, hogy (tavaly) nyár végén rám írt Lilla kvázi ismeretlenül, hogy az történt, hogy van egy koncertjük egy hét múlva, de a dobosuk eltörte a könyökét, és nem tudnék-e esetleg beugrani. Én meg ráértem, meg volt kedvem hozzá, elküldték a dalokat, és tökre tetszettek. Elrepültem Budapestre, próbáltunk egyet, írtunk azon a próbán egy közös számot, és aztán este felléptünk. Ez nekem is tök jó élmény volt, és úgy tűnik, a többieknek is, mert aztán úgy alakult, hogy megkérdezték, hogy nem akarok-e állandó dobos lenni, én meg akartam, úgyhogy így landoltam végül a zenekarban.

Nekem kívülről az a benyomásom, hogy teljesen koherens a produkció, és összhangban vagytok. Ti ezt hogy élitek meg? Hogy születnek a dalok, és mennyire beszéltek ennek kapcsán a saját megélt tapasztalataitokról?

B. V.:

Elég fontos része, hogy viszonylag nyíltan beszélünk mindannyian ezekről a tapasztalatokról.

És az tök jó volt, hogy Eszterrel annak ellenére, hogy aznap találkoztunk először, amikor az első próbánk volt, nem volt fura, természetesen ment. A számírásban az a jellemző, hogy Lilla inkább a riffeket hozza, én meg inkább a szövegeket. De mindannyian csinálunk mindent. És van olyan dal, amibe Eszter is mondott pár sort, mindenki hozzáteszi, amije épp van.

N. L.: Mivel nem lakunk egy városban, főleg úgy szoktak születni a dalok, hogy Vicussal ketten összerakjuk az alapokat, aztán Eszti rádobol egyből, tökéletesen. Szóval elég könnyen megy még így is a zeneírás, hogy nem lakunk egy helyen.

K. E.: Elég könnyű rádobolni, azért megy egyből. Nagyon jó számokat írtok, könnyű rátenni valamit.

És zeneileg egy a világotok nagyjából?

K. E.: Vannak átfedések, de én annyira nem mozgok ezekben a közegekben, mint a többiek. Azt gondolom, hogy más zenét hallgatok picit, mint ők, de hozzám is közel áll. Közös alkotói folyamatban tök jól el tudom magam képzelni ebben.

B. V.: Szerintem már megvan a fejünkben, hogy milyen számokat írunk. De az is tök jó, hogy közben ez nem egy megkötés egyikünknek sem. Valószínűleg viszonylag más zenét hallgatunk, én egyáltalán nem vagyok akkora zeneszakértő, mint mondjuk Lilla… Több popzenét hallgattam tinédzserkoromban, mint bármi mást. Meg Kispált, én ilyeneken nőttem fel.

N. L.: Jó, de én is Kispálon nőttem fel. Amikor én írok riffet, az valószínűleg nagyon hasonlít a Nirvanára meg a Kispálra, de a Nirvana meg abból a DIY punk színtérből nőtt ki, ami meg k*rva jó. Nagyon egyszerű riffeket írok, de szeretném, hogy legyen benne dinamika, és hogy lehessen rá kicsit táncolni is vagy mozogni, kb. mint a Gang Of Fourban. A basszusgitár van a középpontban, az adja meg az alapot. Nem túl bonyolult az egész, és ez fontos is.

B. V.: Nem tudom, hol kezdődik a bonyolult, free jazzt sose fogunk játszani valószínűleg. Nekem elég limitált, amit a gitáron tudok, de fejlődök is, meg az is tökre alakul, hogy mit tudunk most már együtt megcsinálni. A legutolsó számunkban, a Tesztoszteron karambolban sokkal több rész van, mint az eddigiekben, ami nemcsak verze-refrén. Most már ezt be tudjuk adni, mert zenéltünk annyit együtt. Arról csomót szoktunk beszélgetni Lillával, hogy a dalszerzés köré felépült egy misztérium, ahogy erről interjúkban beszélnek emberek, mint hogyha egy megközelíthetetlen dolog lenne – egyszerre ihletettség, meg mintha lennének szabályai, amikre ők rájöttek.

Nekem az a tapasztalatom, hogy ezt tényleg bárki tudja csinálni, hogyha van hozzá motivációja. Ami persze egyáltalán nem kell, hogy legyen, de az viszont csomószor meg tudja ölni a motivációt, ha arra gondolsz, hogy úristen, ennek van egy helyes módja, amit én nem ismerek, és amit prezentálnom kéne. Úgy vélem, hogy amit őszintén nyomsz, az valakinek át fog menni, akkor is, ha amatőr.

N. L.: Ez a dalszövegírásnak a kulcsa, hogy nem kell előadnod, hogy te egy k*rva nagy költő vagy. Szerintem tök jó volt például az, hogy kitaláltuk, hogy magyarul fogunk szöveget írni úgy, hogy mind a ketten előtte angolul írtunk szövegeket. Amire én mindig úgy gondoltam, hogy sokkal egyszerűbb, mert az nem az én nyelvem, szóval kicsit elidegenítő, meg könnyebb rímeket összerakni, mindegy is, hogy mit mondasz. De amikor az első két számot írtuk, akkor csak mondtunk szavakat, és nem kell, hogy rímeljen az egész.

B. V.: Lillával elmentünk a Városligetbe, én vittem egy darab akusztikus gitárt, és csak mondtunk dolgokat, pörögtünk, amiken épp idegesek voltunk, és abból lett az Exeim a csicskáim így összegyúrva.

N. L.: Meg a Bocs, hogy élek.

Tehát azt, hogy magyarul legyenek a szövegek, már az elején eldöntöttétek?

N. L.: Igen, az nagyon tudatos. Ez pont a máznak a letörlése, hogy ne legyen közted és a hallgató között semmi határ, hogy egyből átmenjen az üzenet közvetlenül.

Nem azért zenélünk, hogy egy univerzális riot grrrl kánonban benne legyünk, hanem hogy a magyar nőkhöz szóljunk. Szerintem a tinilányok azok, akiket megcélzunk a számainkkal.

Vannak olyan magyar zenekarok, női előadók, akik előképnek tekinthetők?

B. V.: A Kontroll Csoport nagy megmenésünk volt.

N. L.: Meg tök jó, hogy szinte együtt fedeztük fel. Mi tinikorunkban nem hallgattunk Kontroll Csoportot, Vicus kezdett el rápörögni. Átmentem hozzá, és együtt hallgattuk, és ez k*rva jó volt felnőtt fejjel!

Tehát vannak előképei az erős punk nőknek, csak soha nem volt saját zenekaruk, hanem mindig csak énekesek voltak.

Meg Tereskova… De azt hiszem, hogy a Tereskova lányzenekarnak indult, csak egyikük sem tudott nagyon zenélni, és akkor ő inkább behívott ilyen faszikat, akik már tudtak.

B. V.: Rést is szoktunk még hallgatni, illetve Mora Lisát. Az is nyilván egy ilyen kicsit patikamérlegen kimért, nagyon összerakott dolog volt, és biztos, hogy volt mögöttük valami férfi, akinek az volt a koncepciója, hogy rakjuk oda azt a tizennyolc éves lányt vonaglani egy motoron.

N. L.: De mégiscsak ez az egyetlen előképe a magyar csajpunknak, ezen kívül más nem nagyon volt. A Trottelben Asztalos Ildi, az Auróra Cirkálóban is volt eleinte egy csaj, aki később a Lila akácokban is énekelt, illetve nemrég fedeztük fel a The Shitheads nevű zenekart, ami akkor alakult, amikor mi születtünk. Hiába telt el majdnem 30 év, tökéletesen tudunk azonosulni a mondanivalójukkal, és az énekes, Keti énekstílusa is azonos a miénkkel, pedig ez nem volt tudatos. Tinikoromból sajnos kimaradtak az ilyen alap obskúrus magyar punkzenekarok, de azért voltak ám ott is kemény nők, csak eltűntek.

És még most is tapasztaltok veletek szemben szexizmust?

K. E.: Velem minden zenekaromnál megtörténik az, hogy amikor koncertre megyünk beállni, akkor megkérdezik, hogy ki a dobos, mert azt hiszik, hogy én vagyok az énekes. Esetleg ha össze kell szerelni a dobot, akkor megkérdezik, hogy kell-e segíteni, és sokszor megdicsérnek a koncert után, hogy milyen ügyes voltam. Úgyhogy nálam abszolút, zenekartól függetlenül.

B. V.:

Az egy dolog, hogy a színtéren érzékelhető a szexizmus, de ami engem kicsit kikészít, hogy ha elmegyek valami gitárcuccot vásárolni, akkor úgy kezelnek, mint valami alsóbbrendű lényt. Fel se merül, hogy nekem van egy elképzelésem arról, hogy mit szeretnék, és az oké, hanem azt mindig meg kell indokolnom és védenem.

De tényleg, nevetséges dolgok, például akartam venni egy univerzális adaptert, és levizsgáztatott a hangszerboltos, hogy na, most akkor ezt így rakd össze, hogy hogy fogod összerakni otthon. Így meg kellett csinálnom. Összeraktam, és akkor mondta, hogy jól van, és megvehettem az adaptert.

Ehhez képest milyen pozitív élményeitek vannak, milyen visszajelzéseket kaptok például nőktől, illetve kaptok-e olyat, amin meglepődtök?

N. L.: Van ilyen csomószor. Volt, hogy csak odajöttek lányok, hogy nem ismernek, de jó volt, és nagyon átérzik azt, ami történt a számokban. Szegeden is voltak, akik mondták, hogy nagyon jó volt a koncert, és meglepődtek, hogy ilyen van ott. Csak ez olyan, hogy akkor megtörténik koncert után, és nem tudjuk őket megint elérni.

Nekem kicsit hiányzik, hogy legyen ilyen pozitív visszajelzés nemcsak a mi saját körünkből, hanem idegenektől is.

És van olyan törekvés, vagy legalábbis elképzelés bennetek, hogy saját kis közeget, színteret építsetek ki?

N. L.: Jó lenne, mert az azt jelentené, hogy zenélő nők vagy lánybandák közege lenne ez.

Szerintem hosszú távon a mi célunk az lenne, hogy minél több nő ragadjon hangszert, és kvázi ebben szeretnénk példát mutatni: nem kell tökéletesen zenélned ahhoz, hogy kiénekelhesd az érzéseidet.

De most nincsen sok kapcsolat a zenélő nők között. Szóval király lenne, ha ebből kinőne valami olyasmi, hogy több lány összejöjjön, akiknek fontos, hogy nőként zenélnek.

Mennyire lehet kitörni a buborékból, és lehet-e akár a zenekar annak az útja, hogy szélesebb körben is terjesszétek azt a feminista gondolkodást, amit képviseltek?

N. L.:

Pont a zene lehetne az egyik út, mert az az, ami a legkönnyebben befogadható, dallamos, meg annyira nem bonyolultak a szövegeink, átjönnek a feminista alapdolgok. De nem tudom, hogy ez kikre lesz hatással, vagy egyáltalán meg tudunk-e változtatni nőket a zenénkkel.

B. V.: A cél az lenne. De nehéz, pláne most, hogy nem tudunk koncertezni, nem tudunk rendesen próbálni, minden le van fagyva, így nehéz ezen gondolkozni, hogy most hogyan érjünk el embereket.

N. L.: Amíg nem volt a koronavírus, addig az volt az egyik tervünk, hogy csinálunk egy miniturnét vidéki városokban Magyarországon. Én nem hiszem, hogy mi vagyunk az egyetlen lányzenekar, akik rájöttek arra, hogy a feminizmus nagyon jó, és szeretnénk találkozni olyan nem budapesti lány zenészekkel, akik ugyanazt szeretnék, amit mi. Az volt a tervünk, hogy hétvégenként megyünk. És akkor kétnapos hétvége, Szolnok, Kecskemét, Szekszárd, Pécs, Debrecen, ilyenek. Így eljutunk a tinilányokhoz, ami szerintem a demográfiánk, akiket meg lehet győzni.

B. V.: Meg egyébként igazából Budapesten belül is fogalmam sincs, hogy hogyan lehet kikerülni ebből a zárt, aurórás-gólyás közegből. Pont májusban lett volna az Edisonban egy koncertünk, ami tök más közeget vonz, de a korona itt is közbeszólt.

N. L.: Viszont van egy énekkar, a Varsányi Szirének, akik felkértek minket, hogy feldolgoznák a számainkat kórusműként egy eseményen, ahol több női előadónak is feldolgozzák majd a dalaikat. Volt egy közös próbánk, ahol elénekeltük a Kiirtalakot, megtanulták, és az gyönyörűen szól. Ezt sem valószínű, hogy meg tudjuk csinálni idén, de ez is jólesett, és nagyon szuper volt úgy hallani a dalainkat, hogy még öt lány énekli.

Az ősszel megjelent, a Lonesome Hot Dudes-szal közös split anyag elérhető a kiadó Bandcamp-oldaláról, kazettán megvásárolható a Wave lemezboltban és a Kalóz Records–nál vagy közvetlenül a zenekartól.

Holnaplányok: Facebook | Bandcamp | YouTube

Interjú: Barna Emília

Címkék: feminizmus, kádár eszter, holnaplányok, nők egymásért mozgalom, punk, interjú, lonesome hot dudes, riot grrrl, exeim a csicskáim, neményi lilla, bárdits vicus