Hippik, fesztiválok, utópikus utazás, 1995

Phenom'enon
2014.02.3., 19:25

Lassan közeledik a fesztivál szezon, amiről most még csak az egyre bővülő line-up-ok nézegetésével veszünk tudomást. Közben eszünkbe jutnak a korábbi fesztiválos emlékfoszlányok egyik-másik évből. Velünk együtt most Tom Hunter is visszaemlékezik Dave Fawcettel és Andrew Gastonnal összefogva, ám ők visszamennek egészen a ’90-es évekig és nem csak emlékfoszlányokat mutatnak meg, hanem egy egész fotó és videó sorozatot az Európát átszövő fesztiválról fesztiválra utazó fiatalok életéről. Bepillanthatunk az így kialakult közösségek életébe, ami kicsit sem volt ellenkultúra mentes. Ilyenek voltak az európai hippik a ’90-es éra közepén.


Tom Hunter művészete sajátosnak mondható, ezért nem is véletlen, hogy ő volt az első kortárs fotós, akinek szóló kiállítása lehetett a londoni National Gallery-ben. Témái a közösség és maga a környezet, ahol élünk. 1993-ban kezdett utazókat fotózni, aztán ’95 nyarán Cornwall-i hippiktől vett egy double decker-t (ami a Le Crowbar nevet kapta) és nagyjából tized magával leutazott a kontinensre. Egyik ország után jött a másik, fesztál fesztivált követett, miközben ételt és sört árultak a buszból és a hangszóróból tolták kifelé a hardcore technót. Egy olyan kis közösség alakult ki ezen a “party-buszon”, ahol nem volt hierarchia, mindenki magától látta el még a piszkos munkákat is.

Egy magától kialakult rendszertelen rendszer formálódott olyan emberekből, akik el akartak szakadni a klubok világától, ahol öltönyös zsíros üzletemberek mondják meg, milyen zenére táncoljon és mire érezze jól magát mindenki.

Ebből fakad, hogy útközben olyan fesztiválba is belefutottak, ami inkább amolyan kommuna jellegű volt. Egy időben volt az étkezés és csak akkor lehetett megszólalni, ha nálad volt a Talking Stick. Az ilyen helyeken nem meglepőek a fura dílerek fura nevekkel, akik bármiféle rendszertől elszigetelik magukat és egy teljesen másik világban élnek, ami még talán Guy Ritchie képzeletének is sok lenne.

Hunter sztorijában a köztudatban a rave kultúra még nem jelentett egyet a drog kultúrával, így az úton bármelyik helyi gazda megengedte, hogy a földjén parkoljanak le a lakóbuszokkal, mondván, hogy “Van itt hely! Nyugodtan zenélhettek is, úgysincs a környéken senki!”. “Ma már ez határozottan nehezebb” – mondta Hunter ezzel az életmóddal kapcsolatban. “Már nincs igazi bajtársiasság. Sokkal tovább tart egy olyan kapcsolatrendszert kialakítani, amiben vigyáznak és segítenek egymásnak az emberek.” És ha még ez nem is lenne, akkor egy idős néni kap egyből a telefonhoz, ha akár kilóméterekkel messzebbről is hallani véli a beat-et, mert “valahol” az emberek “talán jól érzik magukat”.

#galeria

De a millenium előtti korszak modern nomádjainak életét, ahogy Dave Fawcett is mondja, a káoszban kialakult egyensúly jellemezte, ami természetes módon képes volt fennmaradni. A struktúrális “lakóház társadalom” így is visszacsalogatott sokakat az évekig tartó utazgatás után, mégis Hunter, Fawcett és Gaston a fesztiválszezon igazi nagyságába haraphattak bele és az ő hangos csendéleteiken és footage-eiken keresztül láthatjuk, milyen is lehetett ez. Tom Hunter az útról készített képeit egy könyvben gyűjtötte össze, aminek (a double decker után) a Le Crowbar címet adta. A képekből és videó footage-ekből rendezett kiállítás, a Life on the Road pedig február 6-a és 26-a között lesz látható Londonban. Jó utat!

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Szöveg: Majdán Zsuzsanna

Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás