Hiperszieszta – Lazulj az új Burial kislemezre
A hét elején jött ki az intelligens elektronika mindig kísérletező kedvű művészének két számot tartalmazó vadiúj kislemeze, a Young Death / Nightmarket.
Előadó: Burial
Cím: Young Death / Night Market
Kiadó: Hyperdub
Kiadás éve: 2016
Értékelés: 9/10
Burial népszerűsége ellenére sosem volt az a sztáralkat, általában igyekszik kerülni mindenféle feltűnést és médiafelhajtást, ami már önmagában szimpatikussá teszi, nem beszélve arról, hogy neve mindig garancia a makulátlan minőségre. Az idők során olyan neves fazonokkal dolgozott együtt, mint a Four Tet, a Massive Attack, Jamie Woon, vagy épp Thom Yorke. Szélesebb körű ismertséget a 2007-ben megjelent második albumával, az Untrue-val szerzett, amit Mercury-díjra is jelöltek. Szokás a lemezt a dubstep egyik alapkövének nevezni és itt most nem a Skrillex-féle vinnyogós electrohouse-ról van szó, amivel egyébként semmi baj nincs, hanem a tényleg dub-alapú UK garage hangzásvilágról.
Viszont az új EP-n nyoma sincs a klasszikus értelemben vett dubstep-nek.
Első hallásra nehéz hallgatni valónak tűnik, ám csak azért, mert igényli az odafigyelést. Ennek ellenére elég lazán bekezd az első dallal: a Young Death könnyed, négynegyedes zakatolása kellemesen jellegzetes burialos vokáljaival és a háttérben higgadtan hömpölygő ravasz sercegésével pihentető kiruccanásra invitálja megfáradt elménket.
Akár egy naplementés house b-oldalas dub-verzióját fülelnénk valami homályos tengerparton cigizgetve.
A dal második felére még jobban leül a helyzet, a belassult trip-hop alapra lomhán simulnak a robotikus énekdarabkák.
A Night Market simán viszi tovább az omlós hangulatot lezser szintetikus dallamaival, mintha csak egy pszichedelikus popdal startolna űrkilövésre, de sosem szállunk fel, hiszen már rég megtettük. Talán furcsa lehet a számokban megbújó fortyogó üresjárat, bár funkciójellege miatt illik a képbe. Nem tudom, hogy 2016-ban lehet e még valamit avantgárdnak nevezni az experimentális elektronika mezsgyéjének köreiben, ha ugyan hangzásra nem is annyira, de a muzsikák összetételében és szellemiségében mindenképp tetten érhető a progresszív formabontás. Ahogy az elején mondtam, a csávó szüntelenül garantálja a nívós színvonalat és mi ennek persze roppantmód örvendünk.
