Garázs kilátással – White Fence koncertbeszámoló

phenom'enon
2013.07.19., 17:46

Három éve egy, a vasárnapihoz kísértetiesen hasonlító estén épp Szegeden gyalogoltam ex-Drive Like Jehu- és Hot Snakes-tagokkal felálló Obits koncertjére. Bár a banda – akárcsak az Ian Brown és Mick Jagger szerelemgyerekének kinéző Timothy Presley által vezetett White Fence – lemezen sem volt rossz, mégis, ahogy élőben hangosabban, kerekebben, dinamikusabban berobbantak a számok, az volt az igazi rock ’n’ roll katarzis. A White Fence talán nem volt annyira groove-os, mint az Obits, mégis, Tim Presley hányaveti virgázásai és az azokat beharangozó mozdulatai, a kőbányai Lemmy-nek kinéző basszusgitáros, és A holló szereplőválogatáson megbukott ritmusgitáros-billentyűs mégis olyan koncertet adott, amire évek múlva is jó visszaemlékezni.


A Haunebu tagjai leginkább úgy néznek ki, mintha most léptek volna ki a Tüskevárból, amit játszanak, az viszont leginkább olyan, mint amikor a regényben helyreteszik a kificamodott ujjat. The Stoogest idéző, lezser és vad garázsrock, mintha felégetnénk a nádast, és Mad Max módra végigdöngetnénk a romokon. A debütalbumra jellemző disszonancia néha visszaüt, és az amúgy jó ötleteket elrontja egy elcsúszott vokál mondjuk, de alapvetően működik a banda zsigeri, koszos, punkos rockzenéje, a színpadi kommunikáció hiánya pedig felkészített minket a White Fence fellépésének egyik legnagyobb furcsaságára is.

A sztahanovista garázsrocker ugyanis sokkal szívesebben foglalkozott gitárjával, vagy énekelt zsebre vágott kézzel, mint hogy a közönséggel kontaktoljon. Ennek ellenére a banda kellemesen belakta a színpadot, hiányérzetünk pedig maximum addig lehetett, ameddig fel nem csendültek a tavalyi Family Perfume-sorozat vagy az idei Cyclops Reap album legjobb dalai: lefogva a gitárzene kb. minden ágát, a garázstestvér Ty Segall és Charles Moothart által életre hívott FUZZ-féle “Hendrix Black Sabbathot játszik” stílustól a csikorgó punkos rohamokig. A sok stílus ellenére a koncertnek volt egy jól behatárolható zenei világa – mintha egy széles sávban, de azért a sávon belül haladna. Talán ezért, talán másért, a koncert messze volt a katarzistól, inkább végig fenntartotta a stabil eufóriát. Nélkülözte a csúcspontokat, egy-két jellegzetes, Presley-féle gitáros “angard” mozdulatot leszámítva nehéz kiemelni egyetlen maradandó pillanatot. Akárcsak az előzenekar, a White Fence is inkább egyenletesen, faksznik nélkül tolta el a terjedelmes életmű legjobb pillanatait, hogy utána, mint aki jól végezte a dolgát, elmenjenek a Vittulába a szervezőkkel és pár rajongóval sörözni. De ahogy a három évvel ezelőtti Obits, úgy a vasárnapi koncert esetében is nehéz ezt felróni, mert egyszerűen úgy volt jó minden, ahogy volt. A közönség viszonylagos passzivitását ellensúlyozandó, még egy rövid pogó is elindult az első sorban, jelezvén, hogy a rock ’n’ roll még mindig nem egy tánc.

Bár Timothy Presley nem volt olyan hiperaktív, mint a már emlegetett pályatárs, Ty Segall, és lehet azt mondani, hogy vannak jobb számai, mint azok, amiket eljátszott, mégis, ez felesleges. Bármennyire furcsán hangzik, leginkább olyan volt a vasárnap este, mint egy jó zsíroskenyér, hagymával és paprikával. Még ha nem is lesz életed legjobb étkezése, jó ideig emlegeted majd az ízét, és néha kifejezetten jó visszaemlékezni rá. Arról nem is beszélve, hogy akárcsak a White Fence-koncert, ez is sokkal jobb a barátokkal, akikkel össze lehet ütközni a pogóban, és szavak nélkül ugyanarra gondolni: ez bizony k**va jó (volt).

Beszámoló: Kollár Bálint
Koncertfotók: Biczó Andrea

Címkék: , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás