Florence + The Machine: Ceremonials

Biczó Andrea
2011.11.10., 20:51
Két év telt el a csodálatos vörös démon, Florence Welch fémjelezte Florence + The Machine számtalan díjra jelölt bemutatkozó lemeze, a Lungs megjelenése óta. Az új albumot bevallottan összeszedett, érettebb darabnak szánták: és el is érték céljukat.
Már az album borítója is azt sugallja, hogy Florence visszavett színességéből, és bár sohasem tartozott a szétszórt, bohókás előadók közé, úgy tűnik, megkomolyodott, az alternatív hölgy inkább érett előadóművésszé nőtte ki magát. Ahogy az előző lemezen, ezúttal is Paul Epworth brit producerrel dolgozott együtt, akinek nevéhez olyan előadók köthetőek még, mint a Bloc Party, a Rapture vagy éppen a csúcson lévő Adele, és ez a lista bizony tényleg garancia a sikerhez.

Most belekezdhetnék, hogy mennyire jó a ritmus a No Light, No Light-ban, hogy milyen szívbemarkoló dallamú a Never Let Me Go, vagy hogy mennyire tökéletes az a sor a Heartlines-ban, hogy „Your heart is the only place that I call home”. De ez a lemez nem erről szól. A dalok önmagukban is megállják helyüket, igazán azonban csak együtt erősek. Ez egy nagyívű, monumentális alkotás – igen, egy cseppet szépelgő is, de ennyit megbocsáthatunk. Kicsit olyan, mintha a Lungst helyezték volna át egy sokkal okosabb, átgondoltabb és talán mélyenszántóbb közegbe. Ha becsukom a szememet, nem az állandóan önmagával harcot vívó Florence-t látom, sokkal inkább egy grandiózus előadót a márványoszlopok között, szimfonikus zenekarral körbevéve. Hiába sikítja hisztérikusan, hogy „Say my name!”, bizony kedvenc drámakirálynőm révbe ért.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A címhez méltóan van mit ünnepelnünk: a cél egy egybehangzó, egységes anyag létrehozása volt, és ez szinte maradéktalanul sikerült. Viszont bennem az első hallgatástól kezdve ott motoszkál egy leheletnyi hiányérzet. Sokáig tartott, míg rájöttem, mi az, amit ez az album minden összetettsége és profizmusa mellett nélkülöz: nincs meg benne az a Kiss With A Fist-féle pimaszság, ami első körben olyan bájossá tette számomra Florence-t. A hiányérzet kiküszöbölésére ajánlom mindenkinek a Deluxe Edition kiadványt, amelyen három dal is hallható akusztikus verzióban. Ezek talán kicsit visszahozzák azt az apró szeletet Florence összetett személyiségéből és művészetéből, amit a szimpla lemez nem ad meg.

Mindemellett egy fantasztikus albumról van szó, ami a maga műfajában tökéletes – lehet, hogy csak nekünk kell hozzá egy kicsit felnőnünk.

9/10

Címkék: , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás