Exeink: igen vagy nem?
A szívünkre vagy a józan eszünkre hallgassunk inkább? A nagymamám mondja mindig, hogy a töltött káposzta sem az igazi, ha melegítjük. De mi van, ha mindenkinek szüksége van második esélyre? Vagy az csak valami baráti dolog helyrehozására használható? Mindenki megbocsát, mindenki reménykedik abban, hogy az emberek képesek változni, és miért ne most, ezzel kapcsolatban bizonyíthatnánk be. Hátha valóban a szennyesbe dobja a koszos zoknit, elrakja a sörösüveget az asztalról, nem lesz féltékeny az összes munkatársunkra, nem jár éjjel-nappal focimeccsekre, és még sorolhatnánk. Erre egy módon lehet rájönni: fogjunk egy üveg bort, és gondolkozzunk, majd érezzünk és megint gondolkozzunk. El tudjuk viselni azokat a hibákat a másikban, amelyek személyiségét egykoron vonzóvá tették? El tudjuk felejteni a számtalan rossz tulajdonságát, amiktől a falra másztunk? Ő vajon el tud majd viselni minket és a hülyeségeinket? Mit szól a tisztaságmániánkhoz, a mániákus kávéfüggésünkhöz, a szín szerinti pakoláshoz a szekrénybe?
Ha eltelt némi idő, és volt elég távolság, még akkor is inkább érjen minket meglepetés, és mondhassuk azt, hogy megpróbáltuk, mintsem folyton azon bánkódjunk, és kezdjünk önmarcangolásba hogy sosem adtunk második esélyt. Aztán utólag itt is levonhatjuk a konklúziókat, később szabad szíveket engedhetünk másnak, de ne felejtsük el: egy új kapcsolat esetén is azért hezitálunk a döntésen, mert a múlt még nem zártuk le. Bár már kimondtuk: nem kellesz eléggé – ez valójában akkor sem volt feltétlenül igaz. Előbb mondtuk és csak utána gondoltuk át.
Itt az idő kiegyenlíteni a számlát: előbb gondoljuk át, és utána mondjuk ki: utóírat, szeretlek.
