Exeink: igen vagy nem?

2011.11.27., 15:37
Nagyon szerettük, de eltört az a bizonyos „százszor tört varázs”, és elengedtük. Legalábbis azt hittük. Néhány napig, hétig a padlón vagyunk, folyton mindenről eszünkbe jut, nem is akarunk róla beszélni, de lépten-nyomon felhozzuk a legjobb barátainknak, hogy már nem szeretjük, közben pedig jobban, mint el tudnánk képzelni.
Indokokat keresünk a felbukkanásra, spekulálunk, elméleteket gyártunk mellette, ellene, irányában, és közben újra megszeretjük. De az igazság az, hogy valójában a volt-érzéseinket szeretnénk visszakapni. Mi ilyenkor a helyes lépés? Hallgassunk a racionális gondolkodásra, használjuk az eszünket, és zárjuk kapun kívülre az ismeretlen-ismerőst vagy adjuk meg neki az újabb esélyt? Van erre jó válasz?

A szívünkre vagy a józan eszünkre hallgassunk inkább? A nagymamám mondja mindig, hogy a töltött káposzta sem az igazi, ha melegítjük. De mi van, ha mindenkinek szüksége van második esélyre? Vagy az csak valami baráti dolog helyrehozására használható? Mindenki megbocsát, mindenki reménykedik abban, hogy az emberek képesek változni, és miért ne most, ezzel kapcsolatban bizonyíthatnánk be. Hátha valóban a szennyesbe dobja a koszos zoknit, elrakja a sörösüveget az asztalról, nem lesz féltékeny az összes munkatársunkra, nem jár éjjel-nappal focimeccsekre, és még sorolhatnánk. Erre egy módon lehet rájönni: fogjunk egy üveg bort, és gondolkozzunk, majd érezzünk és megint gondolkozzunk. El tudjuk viselni azokat a hibákat a másikban, amelyek személyiségét egykoron vonzóvá tették? El tudjuk felejteni a számtalan rossz tulajdonságát, amiktől a falra másztunk? Ő vajon el tud majd viselni minket és a hülyeségeinket? Mit szól a tisztaságmániánkhoz, a mániákus kávéfüggésünkhöz, a szín szerinti pakoláshoz a szekrénybe?

Ha eltelt némi idő, és volt elég távolság, még akkor is inkább érjen minket meglepetés, és mondhassuk azt, hogy megpróbáltuk, mintsem folyton azon bánkódjunk, és kezdjünk önmarcangolásba hogy sosem adtunk második esélyt. Aztán utólag itt is levonhatjuk a konklúziókat, később szabad szíveket engedhetünk másnak, de ne felejtsük el: egy új kapcsolat esetén is azért hezitálunk a döntésen, mert a múlt még nem zártuk le. Bár már kimondtuk: nem kellesz eléggé – ez valójában akkor sem volt feltétlenül igaz. Előbb mondtuk és csak utána gondoltuk át.

Itt az idő kiegyenlíteni a számlát: előbb gondoljuk át, és utána mondjuk ki: utóírat, szeretlek.

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás