Kensington
„Én tényleg próbálok egyfajta önfegyelmet tartani a telefonommal kapcsolatban” – interjú a Kensington zenekarral
A Kensington tagjai ahol lehet, mindig kiemelik, hogy az egyik abszolút kedvencük a Sziget Fesztivál, és az idei, őrült holland buliba forduló koncertjükkel pedig ismét jelezték, hogy lassan már kinövik az A38 sátrat. Fellépésük előtt az egész banda a rendelkezésünkre állt, hogy egy könnyed interjúban visszatekintsünk az ő legemlékezetesebb fesztiválélmenyeikre, felfedtünk egy múltbeli találkozást és egy kellemetlen balesetet, de a tripla platinává érő Rivals című lemezükről is nosztalgiáztunk.
Amikor legutoljára beszéltünk, épp klubkoncert-turnén jártatok az akkor még csak pár hónapos, új lemezetekkel, a Controllal, most pedig már fesztiválozókon tesztelhetitek a frissebb dalokat. Milyennek látjátok a nemzetközi fesztiválközönség reakcióit, milyen a Control számainak fogadtatása? Melyek lettek az új, együtténeklős dalok?
Eloi Youssef: Ez egy jó kérdés! Szerintem a Do I Ever jól működik, mindenki énekli a Sorry-t is. A koncertet a St. Helenával zárjuk, és azt nem tudom, hogy a közönség mennyire szereti, de mi rohadtul imádjuk, ott zúzunk! Szóval az új számokkal egyrészt az embereknek is igyekszünk örömet okozni, de ugyanakkor magunknak is.
Ha most visszakanyarodunk a nagyon kezdeti fesztiválos időkhöz: Kensingtonként melyik volt az első fesztiválotok, és hogyan emlékeztek vissza azokra az élményekre?
Jan Haker: A Pedro Pico Pop Festival lehetett Raalte-ben, talán 2009-ben.
E. Y: Ó, tényleg!
J. H.: Vannak emlékeitek?
E. Y.: Szerintem vagy 40 fokkal hidegebb lehetett akkor, mint itt, vagy talán még több is, mínusz 5 fok kb, szóval nagyon hideg volt. Amúgy az én első fesztiválélményem még a banda nélkül a Lowlandsen történt 15 évesen, a testvéremmel mentem. Volt nálam hat sör, elég büszke voltam, hogy ihatok alkoholt, és úgy éreztem, hogy jee! (többiek helyeselnek) A harmadik nap végére mindegyik elfogyott, én meg mondom, „fú ember, ez de kemény!” (nevet)
És a ti első fesztiválozásotok hogy zajlott?
Niles Vandenberg: Az enyém unalmas sztori, nekem is a Lowlandshez köthető. Én 1999-ben jártam ott, hogy megnézzem a Silverchairt, és ez ugye sikerült.
A tömegben viszont kitépték a szemöldökpiercingem, miközben crowdsurfingeltem, de mindegy!
Casper Starreveld: Az én első fesztiváléményem a Dwergpop volt Driebergenben. Most Utrechtben élünk, én viszont ebben az ahhoz közeli kisvárosban nőttem fel. A „dwerg” egyébként törpét jelent, és ez egy kis fesztivál volt, viszont nem csak kis embereknek! (nevet) A Green Lizardot láttam ott, ami egy elég menő holland banda…
E. Y.: Én is ott voltam!
C. S.: Akkor ezek szerint mindketten ugyanazon a fesztiválon jártunk, pedig nem is ismertük egymást! Amúgy volt ott egy punk-rock együttes, a Nerk (az ő dobosuk kiadójához szerződtünk egyébként), ami feldolgozta a „Stop in the name of love before you break”-et (a Supremes Stop! In The Name Of Love című dalát énekelte Casper – a szerk.) ilyen punk-rock változatban, és én még sosem láttam ahhoz hasonlót. Na erre emlékszem, menő volt!
Amikor fesztiváloztok, mi az az egy dolog, amit mindenképp magatoknál tartotok, hogy jól érezzétek magatokat? Mire van feltétlenül szükségetek?
C. S.: Barakára! Ez egy nagy koncentrációjú vitaminmix. Ezt nem árulják Hollandiában, pedig ez a legjobb placebó a másnaposság ellen! Lehet, hogy használ, lehet, hogy nem, de ha megiszok egy ilyet, már attól jobban érzem magam.
Alkohol vagy víz inkább ilyenkor?
E. Y.: Hát vízre sokkal inkább szükséged van, mint piára, de ez az unalmas válasz. De amúgy figyelned kell a füleidre, szóval kellenek füldugók! (nevet) Na egyébként egy kicsit vissza kell fogni az ivászatot. Régebben nem vihettünk be üveges vagy kannás alkoholt, szóval ilyen kartondobozokból ittam a bort, de az mindig meghozta a hangulatom.
J. H.: Nekem van egy saját teám, amit magammal viszek, és ez segít elaludni.
Nemrég megosztották Facebookon, hogy a harmadik lemezetek, a Rivals tripla platinum lett, és ez a valaha legtöbbször eladott holland album. Megkérdeztétek a rajongóitokat, hogy nekik melyik a kedvenc daluk, a kedvenc emlékük, anekdotájuk a Rivalsszel kapcsolatban, és én is ugyanezeket szeretném kérdezni tőletek.
C. S.: Szóval visszafordítod felénk a kérdéseinket, jó! Tulajdonképpen a Rivals bemutatása a Lowlands fesztiválon elég jól sikerült. Első alkalommal játszhattunk ott, és ez a fesztivál évek óta rajta volt a bakancslistánkon, ráadásul az egyik legnagyobb színpadon kaptunk lehetőséget. Úgyhogy a kedvenc fesztiválunkon való debütálás is volt ez egyben, ráadásul egy friss lemezzel, szóval egy elég ütős kezdése lett egy kétéves, elég intenzív történésekkel teli időszaknak.
E. Y.: Ha visszagondolok erre a lemezre, volt egy időszak a Rivals felvételénél, amikor éjjelente teljesen egyedül énekeltem a dalokat. Reggel 6 és 8 között jártam haza, amikor az utcák üresek voltak, a nap épp felkelt, éjjel jártam ki kávét szerezni, és valahogy ez az érzés, hogy egyedül vagyok egy ilyen nagy városban (a Rivalst Berlinben vette fel az együttes – a szerk.), egyszerre volt gyönyörű és megrendítő.
Talán ezek az érzések is előhozták, hogy úgy tudtam énekelni azon a lemezen, ahogy, mert volt ez a gyönyörű magányosság.
Nekem ez egy fontos emlék a Rivalsról.
A legutóbbi videoklipetek a Bridgeshez készült, és az okostelefonok témáját járja körbe. Eloi, te épp nemrégiben váltál meg a saját telefonodtól, és váltottál ismét egy hagyományos készülékre. Hiányzik az okostelefonod? Hogy bírod anélkül?
E. Y.: Valójában egyáltalán nem hiányzik! Nagyon jó most anélkül.
Akkor soha többé nem is lesz ilyened?
E. Y.: Nem!
És ti is le tudnátok mondani az okostelefonotokról, mint Eloi? Tudnátok anélkül élni?
C. S.: Nem is tudom… Nem érzem úgy, hogy most meg kéne válnom az okostelefonomtól, de megértem Eloit. Tényleg elég sok dolog van online, amik egyébként nem is fontosak, de nem is kell mindent megnézni, vagy elolvasni. Sok időt elvon olyasmiktől, amik mondjuk számítanak, érnek valamit. De amúgy tényleg nem tudom… Én tényleg próbálok egyfajta önfegyelmet tartani a telefonommal kapcsolatban. Például most már nem viszem magammal a hálószobába, csak reggeli után kapcsolom be, és nem előtte – szóval van néhány alapszabály.
Szerintem eljön majd az a pillanat az emberek számára, amikor rájönnek, hogy sok időt elvesztegetnek unalmas, haszontalan dolgokra.
Amúgy megértem Eloi döntését, én viszont nem úgy látom, hogy mostanában eldobnám az okostelefonom.
Interjúfotók: Horváth Rea
