2021.08.9., 18:49

“Én arról nem kaptam semmiféle felvilágosodást, hogy hogyan lehetnék boldog” – HOLI-interjú

Az év egyik legütősebb magyar hiphop-lemeze nem várt helyről jött. A 31 éves HOLI a semmiből tört be a Sírok és nevetek debütálóalbummal, aminek a báját nyers őszintesége és könnyedén azonosulható szövegei adják, legyen szó randizásról vagy önbizalomhiányról. Leültünk HOLI-val és kibeszéltük, hogy ki is ő, hogyan kötődik a spiritualizmushoz, mit gondol materializmusról, bulikultúráról, a Rákosi punkzenekarról, na meg a rapről.

 
 

A kezdetek

Animáció mesterszakon végeztél a MOME-n, és hirtelen megérkeztél a hiphop-vonalba. Neked milyen kötődésed van a műfajhoz?

Az egyik legjobb barátom nagyon szerette a rap zenét, de én valahogy nem tudtam soha azonosulni ezzel a műfajjal. Én mindig inkább ilyen rockos arc voltam. Gimis korunkban elkezdtünk valahogy freestyle-ozni és ez kitartott sokáig. 2014-2015 körül, egyszer összeültünk a szobámba, és írtunk rapszövegeket, ezeket pedig fel is vettük. Az volt a mostani első számomnak az elődje, egy ilyen piálós este előtt. Akkoriban volt több olyan rosszabb pillanatom, hogy elmentem bulizni feleslegesen, és ez lett a Vittula című számom egyik alapja. Érdekes, mert azóta se hallgatok nagyon rap zenét, csak a formátum az, ami engem érdekel ebből.

Mi volt az, ami miatt nem szeretted a műfajt, és mi vonzott a formátumban?

Régen nekem túl monoton volt egyszerűen. Szerintem az volt a bajom, hogy az alapokat unalmasnak találtam. Szerintem az volt a problémám, hogy én sokkal inkább a dallamos, éneklős zenéket szerettem. A formátumban meg egyszerűen az, hogy én próbáltam sokszor rock-számokat írni. Volt egy rock-zenekarom sokáig, de abban meg úgy éreztem, hogy nagyon nem vagyok jó. Nem tetszettek azok a szövegek, mert ott meg szelektálni kell a szavakat.

Ott mit csináltál egyébként?

Tíz évig doboltam. Azt egyébként nagyon komolyan vettem. Abból végül nem lett semmi, szóval írtam oda a szövegeket, de azok nem tetszettek. Soha nem voltam elégedett, egyáltalán. Elkezdtem rapszövegeket írni, és akkor úgy éreztem, hogy “basszus, itt bármit le lehet írni”! Ez nagyon tetszett, hogy gyakorlatilag teljesen függetlenül a mindenféle agyi behatásoktól, ezek a szövegek maximum egy óra alatt megíródtak. Nem is korrigáltam rajtuk semmit, vagy alig. Ez nagyon tetszett, mert addig úgy csináltam, hogy nagyon sokat agyaltam rajtuk, és ez nem volt rám felszabadító hatással.

Ezeket nagyon gyorsan megírod, keveset korrigálsz rajta, ami nekem azért érdekes, mert élettel teli szövegeket írsz, amik kapcsán az volt az élményem, hogy ezek át vannak gondolva és itt minden egyes sor a helyére van rakva. De akkor ezek szerint nálad nincs benne tudatosság.

Többnyire nincs. Na jó, talán egy kicsit túlzás, de azért úgy nagyjából elmondható, hogy ez a folyamat. De szerintem nem is olyan választékosak ezek a dalszövegek. Nincsenek benne nagyon titkolt, költői képek. Én egy hónapig írtam a szövegeket, és ez egy nagyon intenzív folyamat volt. Április 28-án elkezdtem az első szöveget és június 7-én befejeztem az utolsót. Igazából annyira természetes volt, hogy ezt most meg kell csinálni, hogy akkor minden időmet arra szántam.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Animáció és rap

És ez az alatt az egy év alatt mi történt? Mert akkor a szövegek már készen voltak.

Van egy másik projektem, ami egy animációs rövidfilm, és azon kellett dolgoznom, meg emellett még csináltam egy csomó videoklipet. Ami durva, hogy van a politikus számom (Az utálat fárasztó – a szerk.) , aminek a klipjét én csináltam, és az egész lemez kb. másfél hónap alatt készült el, ez a klip meg nagyjából öt hónap alatt.

Tehát egy darab klipbe sokkal több időt és energiát raktam, mint az egész album zenéjébe. Ez nagyon kiégető, úgyhogy ez volt az utolsó ilyen alkalom.

A Kedves Hegyi! számodban említed is, hogy egy animációs kisfilmet két évig csináltál.

Hát úgy van az, hogy az animáció az eleve egy eszméletlenül időigényes munka, és én mondjuk 20 évesen elkezdtem ezt a sulit, és az a furcsa, hogyha az ember animációt csinál, akkor azután gyakorlatilag minden nagyon gyorsnak érződik. Egy animációba úgy kezdesz bele, hogy alhangon fél év lesz, bármit csinálsz. Ahhoz képest olyan felüdülés bármi, amit csinálsz, mert tudod, hogy az megvan gyorsan, hogy talán még gyorsabb ettől a folyamatban. Mindig olyan, hogy le van rakva a teher, és tudod, hogy hogy látni fogod az eredményt.

Animációkkal kapcsolatban van maximalista vagy?

Talán most már nem.

Viszont a zenét ezután szerintem még sokkal komolyabban fogom venni.

Inkább csak az, hogy régebb óta vagyok benne, és ezért ez ilyen szakmaibb talán. Meg az, hogy mindent egyedül csinálok, amikor animációt csinálok, és ez egyébként nem jellemző erre a munkára, mert ez egy társas műfaj, csak én szeretem kezemben tartani a dolgokat.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Randi, szerelem, bulikultúra

A HOLI-projektet hogyan tudod megtartani ilyen autentikusnak, hogyha mondjuk már egy fokkal komolyabban veszed? A lemezt hallgatva, nekem pont az jutott eszembe, hogy ez a csávó egyáltalán nem veszi önmagát komolyan, és ezért működik az egész.

Arra értem a komolyan vétel részét, hogy egy kicsit megpróbálok rátekinteni például hangmérnöki dolgokra. Csak ennyiről van szó igazából, hogy egy kicsit jobban szóljon. Ebbe nagyobb energiát invesztálok majd, meg talán egy minimális szinten tudatosabban csinálom.

A randizás, szerelem, szex állandó visszatérő elemek az egész albumon, itt nyilvánvalóan a személyes élményeid jönnek elő. Te 31 éves vagy most, mi az, ami neked nehéz ebben az élethelyzetben?

Nagyon érdekes, mert amikről beszéltem, azok nagyon nehezek voltak. Például tényleg állandóan bénáztam a csajokkal, és mindig bennem volt a frusztráció, hogy nem merek nyitni meg ismerkedni. Ezek tényleg nagyon rám nyomták a súlyt.

Viszont az a furcsa, hogy ahogy elkezdtem erről élesen és nyíltan mindenki előtt rap formájában beszélni, egyszerűen megszűnt ez a teher.

Egyébként nem volt furcsa érzés, hogy mindenki elé kitárod, hogy „heló, nem tudok csajozni”?

Picit bennem volt ez, de nagyon kellett már. Terápia jellegű számok vannak rajta, amik tényleg szorongásoldók, és ezen kívül még vannak ezek a rapperes, poénos dolgok, de nyilván ezt a terápiás jellegét sokkal fontosabbnak éreztem. Meg az volt az érdekes, hogy amikor először kiálltam a színpadra, akkor annyira éreztem kémiai szinten magamban azt, hogy jobban érzem magam már másnap, hogy onnantól kezdve elszállt minden aggodalmam azzal kapcsolatban, hogy esetleg ez furcsa érzés lesz, mert jó volt az egész.

Azt hogyan éled meg, hogy ezekkel a dolgokkal sokan tudnak azonosulni?

Ez a legjobb benne talán. Az egyik az, hogy kapok olyan visszajelzéseket, hogy ezzel emberek széles körben tudnak azonosulni. Ezt én nagyon szeretem.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Neked jelenleg milyen érzés 31 évesnek lenni Magyarországon? Az egész anyagot áthatja némi reményvesztettség, a Sírok és nevetek cím pedig elég jó átfogja az egész hangulatát.

Szerintem azért nem vagyok feltétlenül jó alany, mert az én életem olyan szempontból nem releváns, hogy hála a jó égnek nem volt olyan kötöttségem soha, hogy nekem most be kell járnom melózni. Kicsit periférián élek. Olcsó albikban lakom, meg ilyenek, és amúgy szerencsére mégis azt csinálom, amit szeretek, és ebből a szempontból nekem kicsit hasonló, mint 16 évesnek lenni, vagy mint bármelyik másik életkoromban.

Engem inkább csak az a tudat frusztrál, hogy már ennyi vagyok, és nem tettem le az asztalra olyan dolgokat, amelyekre az hittem volna, hogy majd harmincra le lesznek téve.

 
 

Külső szem mondhatná az, hogy te lepakoltál momés diplomát, animációs filmet, raplemezt az asztalra.

Igazából belülről ez nem annyira elégít ki. Néha azt hiszem, hogy még nem csináltam semmi olyat, amire azt mondanám, hogy egy 31 éves embernek már a háta mögött kéne tudni.

Azonban azt is gondolom (beleértve a generációnkat is) a saját magam a dolgairól, hogy a húszas éveim rámentek arra, hogy megtanuljam a szorongásaimat valahogy kibekkelni.

Az mit jelent, hogy kibekkelni?

Hát mondjuk, hogy kezelni tudjam. Megtanuljam azt, hogy hogyan szeretnék élni, és tényleg úgy is éljek. Például itt van ez a bulizás kultúra, meg az egész nyugati kultúra a piálással, meg amit mi szórakozás címszó alatt csinálunk. Életvitelszerűen ez nagyon durva.

Az igazából egy menekülés, nem?

Fullba az, ráadásul egy hazug menekülés. Nem akarok itt szentfazék lenni, csak a saját tapasztalataim nyomán mondom ezeket, hogy

én tényleg szenvedtem attól, hogy minden héten berúgtam mint az állat. Iszonyatos bűntudatom lett, a szorongásaimat nagyon fölcsavarta.

Miért volt ebben bűntudatod?

Lehet, hogy csak azért, mert azt gondoltam, hogy ez egy rossz dolog alapból. Meg talán azért is, mert régen is nagyon furcsán néztem az ilyen nagyon részeg embereket. Szóval ez így benne volt, de azt mondom, hogy szerintem nekem tíz évem simán ráment arra, hogy a tudatosság felé próbáljak nagyon nagy erővel menni. Most vagyok abban az állapotban, hogy megnyíltam arra, hogy innen már el lehet indulni egy könnyebb, boldogabb és harmonikusabb élet felé.

Mi határozta meg a gondolkodásmódodat, amikor ebben a bulizós ködben éltél?

Szerintem nagyjából hasonlót akartam, mint manapság, csak talán nem voltam elég erős, hogy mondjuk kicsit szigorúbb legyek magammal. Mondjuk ne csináljak olyan dolgokat, amiktől bűntudatom van.

Ezeket a határokat nem húztad meg?

Aha, azt hiszem, hogy ez így bennem van. Meg például az is, hogy ne törjek össze teljesen, hogyha tudom, hogy rosszul sikerül valami meló. Tudod ilyesmik, hogy ne gondoljam magam gáz arcnak, meg gáz alkotónak. Valahogy ki kellett mászni ebből az iszonyatos, rettenetes önbizalomhiányból, mint egy sárból.

Szerintem ez is generációs dolog, mert akikkel én beszélek, többnyire szenvednek ettől a megfelelési kényszertől és önbizalomhiánytól is. Azt gondolom, hogy kell tíz év arra, hogy ebből kikecmeregj.

 
 

Ez érdekes, mert a Vittulában mondod, hogy „De ilyenek nincsenek, csak sóhajok és panaszok, hogy sokkal belesz*rósabbnak kéne lennem, úgyhogy bebaszok”. Olyan mintha a lazaságot az adná, hogy merészen tudatmódosítókat használsz.

Ez ugye nem olyan, ami egyik napról a másikra megy, de az tuti, hogyha hosszú távon elkezded gyakorolni, mondjuk nem piálsz meg kibekkeled ezeket a dolgokat, akkor egyszerűen rezonál rá az egész belső berendezkedésed. Nagy hatással volt rám Ian Mackaye, aki a ’80-as években a Minor Threat nevű kultikus hardcore-zenekarnak volt a frontembere. Ő indította el a straight edge mozgalmat, mert belülről jött neki, hogy a piálás meg az összes narkó bullshit, és ez nagyon szimpatikus nekem.

Ha azt nézzük, hogy a lélek mit akar, akkor nem akarja azt, hogy te beb*sszál.

És te ezt egyébként gyakorlod?

2019-ben lenyomtam egy teljes évet “szárazon”, aztán most pár hónapja megint folytatom az absztinenciát.

Milyen hatással van rád? Ez meg fog jelenni majd a közeljövőben a művészetedben?

Nem, én nem akarom annyira, mert az a baj, hogy ebben már kicsit propagandát érzek. Szerintem mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy valami jó-e neki vagy sem. Én mindenkinek javaslom, hogy legalább egy évet próbáljon ki pia és cigi nélkül. Mondjuk úgy, hogy futással és meditálással egybekötve megéri-e egy év az életéből ez a dolog. Az én életemen iszonyatosan nagyot dobott.

Inkább azt tudom elképzelni, hogy arról írok számot, hogy a nyugati kultúrában, amit mi szórakozásnak nevezünk, ahogy én megéltem, az egy röhej.

De ez is kicsit olyan, hogy honnan beszélek én? Milyen alapon?

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Te így érzékeled magad körül a világot, és azt érzed, hogy itt van valami baj, ez rendben van. Én sokat gondolkodtam ezen, hogy olyan, mintha rendszert fenntartó folyamat lenne. Elmész hétfőtől péntekig csinálni azt a munkát, amivel nem tudsz azonosulni, amit igazából nem szeretsz, de csinálod, mert meg kell élni. Ennek hatására elkezdesz elidegenedni magadtól, a körülötted lévő emberektől, és amikor pedig eljön a hétvége, akkor egy kicsit belekerülhetsz ebbe az eufórikus állapotba, ami igazából egy hazug állapot. Majd felkelsz szombat reggel, és azt mondod, hogy az egész napot dobhatom ki a pics*ba, mert egyáltalán nem jó.

Na igen, ebben van valami. Igazából tényleg ez egy benyomás nekem, amivel talán a hogyanon van a hangsúly, azaz hogyan adod ezt elő, meg mennyire vagy tolakodó, és mennyire vagy bántó meg lenéző. Azt nagyon el akarom kerülni, hogy én itt ilyen nagy hangzatos vezérszavakkal okítsam a népet. (nevet)

Igen, ez az egész lemezt hallgatva eszembe jutott, hogy te itt nem akarsz véleményvezér lenni, te csak bele akarod ordítani a mindenségbe, hogy gáz van.

Így van, nagyon idealista vagyok ilyen téren. Van egy képem egy ideális világról, és talán inkább annak az irányába akarok majd a következő számoknak a tekintetében haladni, és nem valami ellen.

Mi a te idealizmusod?

Az, hogy valaki megpróbál úgy élni és egy olyan világot teremteni maga körül, amit a belső, legjobb, legtisztább sugallata mondd neki. Mondjuk a lelkiismerete szerint él. Mi az, ami jó döntés, mi az, ami kevésbé? Hogyha nagyon rá tudnék fókuszálni erre, akkor mindig tudnám, hogy nagyjából mi a jó.

Olyan, mintha a lelkem mindig tudná, hogy amúgy mit kéne tennem minden helyzetben. Annyi minden van az ember fejében, hogy nem hallja ezeket a belső vágyakat, nem tud velük kapcsolódni.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Mi volt az, ami téged ezen a spirituális folyamaton elkezdett vinni?

Én mindig nagyon nyitott voltam az ilyen spirituális dolgokra. Gimi óta a Márai Séndor Füveskönyvét nagyon szeretem meg Osho-t, aki egyébként egy nagyon ellentmondásos figura. Mostanában Gunagriha nagy kedvencem. A lelkiismeret nálam mindig is nagyon meghatározó dolog volt, erre valószínűleg hatással volt anyukám, aki nagyon spiri beállítottságú és gyerekkoromban sokat beszélgettünk ilyenekről. Ahogy nőttem fel, ezek a témák bennem maradtak, csak már olyan elfoglaltságaim voltak, amiket nem szerettem. Ezeket elkezdtem lebontani magam körül.

Korábban jellemző volt az életedben bármilyen módon a materialista gondolkodásmód? Ugye mondtad, hogy nem vagy elégedett azzal, hogy 31 évesen mit tettél le az asztalra. Ha a materializmusból indulunk ki, akkor már évekkel ezelőtt elmehettél volna egy SSC-hez valami random melót csinálni, amiből majd kijön valami.

Azt hiszem nem. Mondjuk a pénz az mindig nagyon távol állt tőlem. Azt valahogy ki tudtam vonni az egész gondolkodásomból, szerencsére. Meg én erről úgy gondolkodok, hogy a pénz nem is az enyém. Mindig jöttek a pénzek, de nyilván nem sok. (nevet) Mindig amennyi kellett. Nem is voltak nagy igényeim soha, azt hiszem. Nem is pénzben érteném az asztalra letevést.

Inkább a hírnévről van szó, na az sokkal inkább más kérdés. Azzal kapcsolatban volt egy kattanásom, hogy egyszer úgy képzeltem, hogy 31 évesen már befutott arc leszek.

De ez meg nem ego trip már?

Abszolút az!

Ezt hogyan kezeled magadban?

Mostanság döntöttem el, hogy nem foglalkozom tovább azzal, hogy hány követőm van meg ilyenek. Amikor animációt csináltam, – például diplomafilmeztem – akkor konkrétan azt gondoltam, hogy ez egy díjnyertes cucc lesz. Azt hittem, hogy A kategóriás fesztiválokon fog menni. Az a baj, hogy aki mondjuk a MOME-n tanul, meg úgy egyébként hivatásszerűen művészettel foglalkozik, az ebbe belecsúszik.

A magam részéről kamuznék, ha azt mondanám, hogy a fióknak készítem a dolgaimat.

Ha mondjuk 31 éves korodra menő animátor lennél, akkor szerinted ez a lemez elkészült volna?

Nagyon jó kérdés, nem biztos. Ez eszembe sem jutott. Nem biztos, bár hozzá kell tennem, hogy nekem volt tíz évig ez a zenekarom, amiben doboltam, és annak a megszűnésével egy iszonyatos űr keletkezett bennem. Még volt utána egy évig kb. egy kétszemélyes punk bandám ’15-ben, és az is olyan volt, hogy kellett valami. Nagyon felszabadító volt, de aztán vége lett, és utána öt évig megint nem történt semmi. Kiskoromtól kezdve nagyon bennem volt a zenei ambíció.

“Ez egy fura hely, elég nyomasztó”

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Most visszatérnék a lemezre. Az utálat fárasztó volt az, ami nekem kilóg a sorból olyan téren, hogy az egy kormánykritikus dal. Miért érezted azt, hogy ennek a dalnak helye van ezen a lemezen?

Természetesen jött magától, de egyébként simán lehet, hogy benne volt a Dé:Nashnek meg Krúbinak a hatása, meg van a Rákosi zenekar, amit én nagyon szeretek. Nekem az a legnagyobb inspirációm ehhez a projekthez és a szövegeihez. Az elmúlt 10 évnek a legmeghatározóbb magyar zenekara volt számomra, és a Csokinak (a Rákosi énekese – a szerk.) a szövegei nagyon megfognak, mert olyan érzéseket énekel meg, amik bennem is vannak. Nagyon jól tud beszélni a politikai dolgokról, ez már az elejétől kezdve benne volt, hogy erről is lesz szó.

De egyébként ez téged mélyebben is érdekel, vagy csak így félig figyeled a történéseket?

Olyan szinten érdekel, hogy a Partizán részeket megnézem.

A politika nekem kicsit olyan nekem, mint a bulvár, hogy baromi nyomasztó. Tényleg olyan érzés, mint ahogyan egy valóságshow megnézése után érzem magam.

Mintha ilyen rohadt nyomasztó valóságshow-t néznék furcsa szándékokkal. A politika olyan nekem, hogy nem ad semmit, csak elvesz.

Padlógázzal mindenkibe és a materializmus átka

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A Kis magyar raptörin nagyon jól szórakoztam, hogy te a semmiből bejössz a hiphop-világába, és ugyanezzel a lendülettel mindenkit elküldesz a p*csába. Azt mondtad, hogy maga a műfajhoz sosem kötődtél, de mondjuk mi volt az a különbség, amit éreztél a magyar és a külföldi rapszcéna között?

Ez inkább kézenfekvő volt olyan szempontból, hogy erről szól az egész rapkultúra, hogy ilyen diss trekkeket csinál mindenki, ami picit elkeserítő. Holott nyilván egy kicsit mindenkiről megvan a véleményem, de egyébként bárkibe bele lehet kötni, hogyha nagyon akarod (egyébként Újoncot és Bobakrome-ot nagyon bírom). Szóval azért egy kicsit féltem is, hogy mi legyen ezzel a számmal. Az utolsó pillanatig úgy voltam vele, hogy nem biztos, hogy ezt ki kéne adni, mert sértő meg bántó, és ezt nem akarom. Igazából ez egy vicc volt, aminek van mondjuk valamilyen szintű valós alapja, hogy nem akarok púposkodni, de azért kicsit rossz véleménnyel vagyok mindenkiről. Ugyanúgy magamban is megtalálom a rosszat.

Sértő azért nem akartam lenni, de most már mindegy. (nevet)

De mondjuk, amilyen a hiphop világa, ebben még van is valami imponáló, nem?

Fene tudja, bízom benne. (nevet) Azt azért mindenképpen le akarom szögezni, hogy azt is akartam ezzel érzékeltetni, hogy egyébként hátamon feláll a szőr, hogy erről az egymás b*asztatásáról kell szólnia a hiphopnak. A Rapszínészetben kevesebb irónia volt, mert tényleg miért kell menőzni?

Valaki árulja már el nekem, hogy miért kell mindig arról beszélnünk, hogy sok pénzed van és te király csávó vagy! Ebben mi az érték?

Ha mondjuk az Egyesült Államokban visszamegyünk a gyökereihez a műfajnak, mondjuk csak a nyolcvanas-kilencvenes évekig, ott ugye megvolt ennek az a fajta funkciója, hogy “nézzél rám, én tényleg sehonnan sem jöttem és most én vagyok a legnagyobb királyság“. Viszont mondjuk ezzel neked van-e problémád, vagy csak azzal, amikor jönnek ilyen random magyar arcok, akik megpróbálják ugyanezt eljátszani?

Azzal nincs problémám, mert az hiteles meg autentikus volt abban az időben és kontextusban.

Csak ugye te egy ízig-vérig materialista műfajnak a területére érkeztél.

Igen, de nekem úgy tűnik, hogy az egész világ ilyen. Ez ellen nagyon szeretnénk harcolni a magam szerény eszközeivel. Szomorú, hogy még a kultúrában is a pénzről kell beszélni, és nem beszélnek a lelkükről az emberek egyáltalán. Pedig kéne, mert kevés olyan embert ismerek, akik őszintén boldogok, és nem szoronganak semmi miatt.

Ez olyan mintha sokakban nem is tudatosulna, mert én például sokszor tapasztalom azt, hogy azért materialisták az emberek, hogy legyen egy visszaigazolásuk, hogy megéri ezt csinálni.

Abszolút igaz, és valahogy az következik ebből, mintha a klasszik modell lenne a végcél. Sok pénz, fasza kocsi, ház, stb. Mintha ez lenne a nagy cél, és nem tudatosítják, hogy ők amúgy nagyon sz*rul vannak. Az oktatásban szerintem nagyon el van ez cseszve, hogy nem beszélnek erről.

Én arról nem kaptam semmiféle felvilágosodást, hogy hogyan lehetnék boldog.

Önirónia mentes roadmovie

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A Kedves Hegyi! a Rapszínészet és a vagizás ellentettje. Az egészben lényegében a szorongásaidat lehet hallani, amivel azért tudtam azonosulni, mert ugyanez van bennem, amikor mondjuk valaminek neki kezdek. A te szemszögedből milyen funkciót tölt be, hogy ez a kettő egymás után érkezik?

Úgy volt, hogy a kettő félig-meddig összetartozott. Mert a Kedves Hegyi!-nek van egy előrésze, és igazából én is egy szerepet játszok. Egy bereccsenős, lelkizős alak szerepét.

Az egódnak van egy olyan része, ami folyamatosan olt téged, hogy „nem vagy elég jó” meg ehhez hasonló típusú gondolatok. Ezt gyakorlatilag ő énekli.

Úgy éreztem, hogy ez a két dolog egész jól jön egymás után.

Még kitérnék a Roadmovie (Sírok és nevetek)-re. Amikor először találkoztam vele én azt hittem, hogy ez egy 18 perces EP lesz, aztán szembesültem vele, hogy ez egy dal. Miért érezted azt, hogy ennek 18 percet kell adni?

Szerettem volna egy novella élményt adni, meg egyébként van egy storytelling mániám. Az az érdekes, hogy az animációban, ha te egy ilyen hosszú sztorit el akarsz mesélni, akkor az baromi nagy meló. Ezért megragadok minden más formátumot, hogy egy hosszú sztorit el tudjak mesélni. Ha belekezdek valamibe, akkor az az egyetlen dolog, amit tudok, hogy hosszú lesz. A képregénnyel, amit csináltam, azzal is ugyanez a történet van. Úgy voltam vele, hogy kell az idő, hogy jól beleéljék magukat az emberek.

Az album hangulata miatt az egész szám alatt vártam azt, hogy hol jön a csavar. Ez viszont egy nagyon lélekmelengető történet. Mi volt benned ezzel kapcsolatban?

Talán az, hogy már elegem volt ezekből az ironikus dologból meg csavarokból. Alapból én a paródia műfajt nem szeretem, ez így jött igazából. Annyira jött magától, hogy nem volt tudatos annyira, és azt tudtam, hogy akarok egy ilyen naplószerű hosszú számot.

Én nagyon szeretem ezeket a szinte csöpögős, érzelmes dolgokat.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Címkék: , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás