“Én akartam lenni a főnök” – Fallulah-interjú

2013.09.13., 12:49

A dán csajpop egyik legmeghatározóbb alakja, Maria Apetri – vagyis művésznevén Fallulah – szerda este adott lendületes és magával ragadó koncertet az A38 Hajón. Az emlékezetes fellépés előtt beszélgettünk a végtelenül bájos és őszinte énekesnővel a táncos múltjáról, a félelmeiről, na meg a szintén zenész pasijáról.


Gyerekkorodban táncosként sokat utaztál Kelet-Európába. Milyen érzés most visszatérni ide?

Magyarországon például sosem jártam, így ez most újdonság számomra. Már jó ideje szerettem volna eljutni ide, így most nagyon örülök, hogy sikerült. Romániában vagy Bulgáriában viszont sokszor voltam. Felnőtt fejjel sokkal izgalmasabb ez az egész, gyerekként nem is igazán fogod fel, mi történik, csak mész a szüleiddel mindenhová. A gyökereim miatt ehhez a helyhez valami különleges kapocs köt. A szüleim egyébként balkán néptáncot oktattak, édesapám koreográfus volt, román és magyar táncok is voltak a repertoárjában.

Egészen komolyan vetted a táncolást, szép karrier állt előtted, még New Yorkba is elköltöztél miatta. Miért gondoltad meg magad?

Nem mondanám, hogy meggondoltam magam, mert a zenélés mindig is jelen volt az életemben. De kicsit tartottam tőle, mert úgy éreztem, túlságosan személyes dolog. Évekig tartott, amíg felkészültem rá. 16 éves voltam, mikor először nyílt lehetőségem leszerződni egy lemezkiadóval, de én visszautasítottam, mert mindent magam akartam csinálni. Mindig is én akartam írni a dalaimat, egyszerűen én akartam lenni a főnök. (nevet)

És a tánc nem hiányzik?

De, néha, de nem úgy, mint egy karrier. A táncos élet teljesen más, azt csinálod, amit az emberek mondanak neked, és sosem lehetsz elég jó. Zenészként viszont senki sem dirigál, a magad főnöke vagy, és tudod, mit akarsz visszahallani, sokkal függetlenebb lehetsz, és én ezt élvezem. Azért szoktam táncolni, például mikor színpadon vagyok, akkor állandóan. Szeretek mozogni, valahogy az egész számomra olyan természetes.

A dalaid egyszerre melankolikusak és vidámak. Ez a kettősség a személyiségedre is jellemző?

Pontosan! Alapvetően nagyon melankolikus típus vagyok, de közben olyan ember is, aki imád reggelig a táncparketten pörögni. Szóval valóban két teljesen különböző oldalam van. Valószínűleg inkább melankolikus vagyok, de szeretem magamból kiadni ezekkel a táncolható dalokkal. Én így vezetem le a feszültséget. A legtöbb számom szomorú, és a személyes élményeimről szólnak, de ez egy csomó embernek fel sem tűnik, mert csak a zenét hallják, ami viszont általában vidám.

Nehéz kiállni idegen emberek elé és így kitárulkozni?

Nem, sőt, olyankor vagyok a leginkább magabiztos. Mikor így ülök, mint mi most, akkor szégyenlős vagyok és ideges, de a színpadon sokkal kényelmesebben érzem magam. De hosszú évekig volt egyébként lámpalázam, és kemény munka volt ezen felülkerekedni. 4 éve még alig mertem színpadra állni, most pedig kifejezetten élvezem.

A barátod, Thomas Holm is zenész. Nem tudom, Dániában ez hogy megy, de itthon a sajtó imádja az ilyen sztárpárokat. Volt olyan valaha, hogy már úgy érezted, túlságosan zaklatnak?

Nem, mert a barátommal ezt nagyon diszkréten kezeljük. Nem csinálunk túl sok mindent együtt a nyilvánosság előtt, ezért ez sosem volt probléma. Mikor a dán sajtó megneszelte, hogy járunk, igazából már két éve együtt voltunk. Kérdezgették, hogy erről hogyhogy nem tudtak, én meg mondtam, hogy fogalmam sincs, már tök rég együtt élünk. Emiatt nagyon mérgesek lettek ránk . (nevet)

Vissza a zenéhez: az első albumod kapcsán azt nyilatkoztad, hogy a producered sokat segített, például volt egy dal, amit te nem is akartál felvenni, de ő azt javasolta, kerüljön fel mégis a korongra.

Nem teljesen így volt. Voltak nagyon régi demóim, amikről el is feledkeztem. Már épp a lemezfelvétel végén jártunk, amikor megmutattam, és nagyon megtetszett neki. Tudod az ember nem túl biztos magában, mikor a korai számairól van szó. Végül mégis befejeztük, és felkerült az albumra, a címe Hold Your Horses. Egyébként az összes dalt megírtam, mielőtt stúdiózni mentem, az első album előtt a dalok 4-5 évig érlelődtek. Ez nagyon hosszú idő, szóval totálisan készen álltam már ekkorra.

Egy platina fokozatot elért debütáló album után nagy volt rajtad a nyomás a második lemezt illetően?

IGEN! (nevet) Döntés elé kerültem, így feltettem magamnak a kérdést: olyan dolgot szeretnél csinálni, amiről tudod, hogy meg fog felelni az elvárásoknak, vagy inkább valami olyat, ami te magad igazán akarsz? Én a másodikat választottam. Azt hiszem, hosszú távon ez a kifizetődő, én pedig nem két évre tervezek. Remélem, hogy hosszú út áll még előttem, mert ez az, amit igazán szeretek csinálni. Szerintem fontos, hogy azt csináld, amit akarsz, és ezt végig is vidd. Rengeteg ember el fogja mondani a véleményét, és megpróbál másfelé terelni, de erősnek kell maradnod, és nem figyelni arra, amit mondanak.

Nemrégiben készítettél egy feldolgozást a Wicked Game című Chris Isaak-számhoz, ami személy szerint a kedvenc szerelmes dalom.

Nekem is! (nevet)

Akkor felesleges megkérdeznem, miért pont ezt választottad.

Úgy gondoltam, érdekes lehet egy női hanggal. Nagyon melankolikus dal, valószínűleg ezért is szeretem annyira.

A London Grammar is nemrégiben feldolgozta.

Tényleg? Nem is tudtam! De ugye az enyém előbb volt?!

Igen.

Akkor megnyugodtam! (nevet)

Álmaid között szerepel az is, hogy betörsz a brit és az amerikai piacra. Miért pont ezek a célállomások?

Nyilván mindenhova szeretnék betörni, de azt hiszem, valahol minden zenész vágya, hogy karriert építsen Amerikában. Valami olyasmi érzésem van ezzel kapcsolatban, hogy ha ott sikerül, akkor bármi megtörténhet. De egyre inkább azt érzem, inkább ott szeretnék jelen lenni, ahol az emberek szeretik a zenémet. Persze még mindig jó lenne a brit vagy az amerikai piacra betörni, de ha úgy adja a lehetőség, akkor oda megyek, ahol kíváncsiak rám, legyen ez bárhol a világon. Nekem csak az a fontos, hogy megoszthassam másokkal a zenémet.

És kollaboráció tekintetében ki lenne az álomközreműködő?

Ezen sokat szoktam gondolkozni. Azt hiszem, női előadót választanék, mert az ilyen párosítás viszonylag ritka. Nagyon jó lenne valami közös munkára megnyerni Santigoldot vagy Karen O-t a Yeah Yeah Yeahsből. Rengeteg női előadót imádok!

Néhány éve ugyanerre a kérdésre Damon Albarn volt a válaszod. Nálad ez időről időre változik?

Nem, ez inkább állandó, Damon Albarn is örök számomra. A korábban említetteket is már jó pár éve szeretem, és mindig ugyanazokhoz térek vissza, évek múltán is.

Interjú: Biczó Andrea
Fotó: Csillag Patrik

Címkék: , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás